Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-02-28 / 9. szám
Palkó Éva, a királyhelmeci (Král\ Chlmec) kórház geriátriai nővére esténként netán számvetést csinálna, s arra kellene válaszolnia, adott-e aznap valakinek valamit, mindig tiszta szívvel mondhatná: igen. Ilonka néninek nyugtatót, István bácsinak kenőcsöt, Juliska néninek fájdalomcsillapítót adtam, Molnáréknál vérnyomást mértem és felírtam, miről nem szabad megfeledkezniük, itt kihívtam az orvost, mert rosszabbodott a beteg állapota, amott pontosan kiszámoltam az egy hétre való tablettákat, pontosan felírva miből mennyi jár reggel s este. Nagyon-nagyon pontosan mér, számol, fontolgat, mert tudja, hogy az idős szervezet másképpen reagál a gyógyszerre, az időjárásra, az évszakra ... és az idő múlására, a magányra, az eseménytelenségre, az esendöségre, a magatehetetlenségre, arra, hogy valaki az életének kedves vagy fájdalmas emlékeit pergeti-e vissza a napok fakuló fényében. És ezért van, amit számlálatlanul, méretlenül — és megmérhetetlenül —, fényűző bőkezűséggel ad: mosolyt, megértést, érdeklődést, vigaszt, bizakodást, jó szót, tanácsot, beszélgető, derűs perceket. Egyszer Palkó Éva is kinyújtotta a kezét az Élet felé, tizennyolc évesen, az érettségi után: adj, hogy én is adhassak ... A helmeci kórház egyik kis tanácstermében várok rá. Szilassy Rozáliával, aki már huszonhat éve a kórház dolgozója, jelenleg a szociális nővér posztját tölti be. Ő mondja el, mit jelent az országos geriátriai program megvalósítása egy körzeti kórház gyakorlatában. A helmeci kórház körzetében 7116 idős ember tartozik geriátriai gondozás alá. A hatvanöt éven felüliek függetlenül attól, hogy betegek-e vagy sem, évente kétszer kötelesek meglátogatni. A hatvanöt évnél fiatalabbakat, akik betegek — általában hosszan tartó, huzamos betegségekről van szó, mint cukorbaj, szív- és érmegbetegedések, mozgásszervi megbetegedések és hasonlók —, azokat gyakrabban látogatják szükség szerint, ahogy állapotuk megköveteli. A geriátriai nővérek hetente kétszer, kedden és csütörtökön megbeszélést tartanak a kezelőorvosokkal, eszerint állítják össze a látogatások tervét. A hét többi napján végzik a nővérek a látogatásokat és a betegekkel kapcsolatos ügyintézést. A geriátriai nővér javaslatot adhat a helyi nemzeti bizottság illetékes osztályán tehetetlenségi pótlék megadására, állandó gondozónőt kérhet egy-egy beteghez, javaslatot tehet nyugdíjasotthonban való elhelyezésre és Így tovább. A geriátriai nővérek felvilágosító munkát is végeznek: évente egyszer előadást tartanak a nyugdíjasok klubjaiban vagy a Vöröskeresztben és a helyi nemzeti bizottság kérésére a falvakban is. Ezeket a nem kis feladatokat a királyhelmeci kórház körzetében nyolc geriátriai nővér látja el. Persze, közben maguk is előadásokat hallgatnak, tanulmányozzák a szaklapokat, hiszen napjainkban az orvostudomány és a szociológia egyik legidőszerűbb kérdése, hogy mit hoznak a geriátriai és a gerontológiai kutatások. (A fejlett országokban, így hazánkban is 1 000 produktív emberre hozzávetőlegesen 400 nyugdíjas jut.) A téma kimeríthetetlen, ám közben megérkezik Palkó Éva. Talán közelebb járnák az igazsághoz, ha azt írtam volna, hogy „megjelenik", mert olyan egyéniség, akire az első pillanatban oda kell figyelni, mert az ember talán azzal a bizonyos hatodik érzékével megérzi, hogy az a másik mennyi mindent hozott magával-magában. „Civilben" jött, kék pulóverben, ami jól illik szőkeségéhez, de ez mellékes. Az, amiért figyelni kell rá, az a kiegyensúlyozott, szép tartózkodó komolyságával rokonszenvesen rímelő kedvessége és nyíltsága. Túlesve a bemutatkozáson, most már övé a szó. — Tíz éve dolgozom a helmeci kórházban, a gyermekosztályon kezdtem. Aztán férjhez mentem, és amikor megjött a kicsi, lehetőséget adtak, hogy átléphessek a geriátriára, a programot a kórház akkoriban kezdte megvalósítani. Örültem az alkalomnak, mert a férjemnek is „szolgálatos" a hivatása, ugyanis vámőr. És esti meg éjjeli szolgálatainkat bizony bajosan egyeztethettük volna. így egy kicsit szükségből lettem geriátriai nővér, de nem tartott soká, hogy komolyan, egészen komolyan érdekeljen. Már hat éve csinálom, és ma már őszintén elmondhatom, hogy minden nap, minden látogatás élmény számomra. És mélységesen kielégít az a tudat is, hogy azoknak, akikhez járok, valóban szükségük van rám. Amikor egy ember a munkájáról és az életéről beszél, félreteszem a jegyzettömböt és a tollat, hiszen az arcát, a hangját, a felvillanó fényeket, futó rezdüléseket, befejezetlen taglejtéseket, amelyek a mondhatatlant közük, a papír és a toll úgysem rögzíti. Palkó Éva csodálatosan szépen beszél magyarul, olyan szépen, ahogyan ritkán halljuk anyanyelvűnket. És én nem tudtam nem megkockáztatni a kérdést: — Nem készült valaha színésznőnek? — Nem — válaszolta ö egy kis futó mosollyal—, de olyan magyartanárunk volt, aki megszerettette velünk az olvasást és főleg a verseket, és nagyon vigyázott a beszédtechnikánkra ... — Én orvosnő akartam lenni. És soha sem más. Ez volt minden vágyam, ez volt életem nagy álma. Nem sikerült. Hát bennem azért nem omlott össze a világ. Ha ez a vágy, ez az álom szertefoszlott, azért én mégis ott vagyok, ahol akartam lenni. Csak a munka más és más, a szolgálat lényege azonos: enyhíteni az emberi szenvedést. Csupán egy pillanat töredékéig tartó csend tett pontot ez után a szép emberi hitvallás után a munkáról, a hivatásról, a hivatásérzetről. Aztán elindultunk a terepre, mert mára még néhány látogatás volt esedékes. Ezúttal a szerkesztőségi kocsival. Különben ... — ... busszal, jó időben kerékpárral, van úgy is, hogy az apostolok lován, és néha elvisznek a kocsijukkal ismerősök, vagy éppen a mentős kollégák, ha egybeesik az utunk. — Először menjünk Pólyánba (Polany), Molnárékhoz, úgyis esedékes, hogy megnézzem Molnár nénit — ajánlja Palkó Éva. — Molnár néninek szélütése volt, azóta jóformán tehetetlen, nehezen is beszél. De hogy Jolán nénit ilyen baj érte, csodálatos a család segítsége, majd meglátja. Meg is láttuk. Példás rend és tisztaság, amit tud,. Molnár István bácsi végez el a ház körül, pedig már ö is betöltötte a hatvankilencet... A többit a három lány. Azután Gál Erzsébethez megyünk, azért, mert ö csodálatos asszony. Nem tud járni, nehezen mozog a bútorai között is, most már két éve gondozónő jár hozzá. Nagy-nagy örömmel fogadott bennünket, örült a látogatásnak, és amikor Palkó Éva a vérnyomását mérte, ami rendben volt, ugyancsak dicsérte. — Olyan jó, ha jön, mindenféléről el lehet vele beszélgetni... Én már tizenöt éve ki sem járok a házból, azt sem tudom, ki született, ki halt meg a faluban. De az a jó, hogy itt van ez a kis rádióm. Mert énbennem igen nagy az akarat, hogy azért, mert beteg vagyok, ne szakadjak el a világtól. Tudom is, mi történik a világban. Meg előadásokat is hallgatok, azokban is hányszor mondják, hogy az ember ne hagyja el magát. .. Szemben, egypár házzal lejjebb a nyolcvannégy éves Borsos Borbála nénit látogattuk meg. Szép, nagy a ház, amelyben egyedül lakik. Illetve nem is egyedül, hanem az unokaöccsével. Az övé lesz egyszer majd minden, mert nagyszerűen megértik egymást. Ö gondoskodik Borbála néniről, de Borbála néni is segít neki, amiben csak tud. Szívesen invitált bennünket is a tágas konyhába és a szép szobába. Borbála néni itt mesél az életéről, amit fontosnak tart: — 1896-ban születtem. Szegények voltunk, aztán hogy valamit szerezzünk, kimentünk a férjemmel Amerikába. Tizennégyben. És éppen akkor voltunk a hajón, amikor Szarajevóban a trónörököst megölték... Én egy férfifehérnemügyárban dolgoztam először, aztán egy mídergyárban. Nem volt jó. Tizenkilencben egy gyerekkel hazajöttünk, aztán meglett a másik gyerek, de a férjem huszonkettőben megint csak kiment Amerikába. Negyvenhétben jött haza, bizony nem is gazdagabban, mint ahogy elment. Én, amíg nem volt itt... szőttem, fontam, kézimunkáztam, csináltam amit kellett. Most is csinálom, csak már nagyon rossz a szemem, azt mondja a doktor, hogy a vesémmel van baj, hát ha az ember ennyi esztendős ... De azért még felmegyek a padlatfeljárón, meg befőzök, és ha kell, hát Kassára is elmegyek ... Sötétedik, mire Helmecre érünk. Palkó Évától is elbúcsúzunk. A kézfogásnál mindketten érezzük, talán valamit kellene még mondani. Ki kezdje? — Láthatta, gyönyörű az én hivatásom. Elhiszi, hogy ezért érdemes élni? Elhiszem. Mert amikor Palkó Éva kinyújtotta a kezét az Élet felé, s azt mondta: adj, hogy én is adhassak ... s az Élet nem úgy adta, ahogy kérte, benne nem „omlott össze egy világ", hanem a megmaradó világban keményen és határozottan mégis a hivatást, a szolgálatot választotta. Enyhíteni az emberi szenvedést. Bizonyára választhatott volna mást is. De az, amit Bertolt Brecht valahogy úgy fogalmazott meg, hogy „csodálatosan nagy a kísértés a jóra", öt csakis e felé az egyfajta hivatás felé irányította. LÁNG ÉVA Borzi László felvétele ••.hogy én is adhassak Gál Erzsébet: Nemcsak azért örülök én olyan nagyon a nővérkének, mert a gyógyszert hozza, hanem azért, mert hát egy kicsit elbeszélgetünk, mi újság a környéken... ( nŐ4)
