Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-02-07 / 6. szám
Különben a család egészséges A váróterem zsúfolásig tömve apukákkal, anyukákkal és természetesen gyermekekkel, óvodástól kamaszkorúig. Átfúrom magam a tömegen. Csöngetek. Egy fehér köpenyes nővérke nyit ajtót: — Á, a doktor úr már várta magát. Jó néhány páciensünk már elment. Fehér köpenybe bújok, a külső rendelő szobába ülök a nővérke mellé és figyelek. — Kezdjük talán egy anamnézissel. jaj, de félek, jaj, de félek ...! — Zolika, ülj most csendben, én az anyukáddal fogok kicsit beszélgetni — mondja szigorúan határozott, ám nyugodt hangon a nővérke, ujjait indulásra készen az írógép billentyűzetén pihentetve. — Hányadikba jár a fiúcska? — Másodikba — kezdi szaggatottan az asztal szemközti oldalán kissé mereven ülő anya. Először járnak itt. Oldalán a fiúcska szófogadóan, mozdulatlanul ül. Egy darabig. Később felkínálják neki a játéksarkot meg a színes ceruzákat, s a további beszélgetés alatt Zoli elmélyedten rajzol. — És szeret iskolába járni a fiúcska, jól tanul? — Igen, jól tanul. A tanító néni nem is panaszkodik rá, csak hogy kicsit lassú. Nem is azért jöttünk, hogy az iskolában baj volna vele. — Hanem? — Ideges a gyerek. Az iskolában sem tud mindig összpontosítani, otthon aztán nem emlékszik, hogy mi a házi feladat. Mert felírják ugyan a táblára, de mire ö lemásolná, már letörlik, mert a többiek már rég készen vannak vele. Ami neki kimaradt, arra aztán otthon sem emlékszik. — Kinyílik a zsilip, hömpölyög a tehetetlenség, a panasz szóáradata az anyából. — Amit a tanító néni mond, azt megérti a gyerek, de a feladatlapokat már nem. Aztán a tanító néni csak sorra jegyzi be a ziackába, hogy nem oldotta meg a feladatot. Otthon a leckeírás közben is ideges, folyton babrál valamit a kezével, nem tud sokáig eggyel foglalkozni. De mondom, tud írni, olvasni, számolni, ha lassan is, s ö rajzol a legszebben az osztályban. Még a doktorka is azt mondta, azzal aztán ne menjek pszichiáterhez, hogy elfelejti a leckét. De hát ezek az éjszakai kiabálások! — Milyen tanítási nyelvű iskolába jár a fiúcska? — Szlovákba. — Magának milyen az anyanyelve? — Szlovák. — És a férjéé? — Magyar. — S otthon milyen nyelven beszélnek? — Magyarul. Úgy könnyebb. — Óvodába járt a fiúcska? — Igen. Szlovákba. Mert azelőtt nem tudott szlovákul, bár otthon foglalkoztunk vele, tanítottuk. De az óvodában is ideges volt már. Nehezen tanulta meg a verseket. Nem értette, és engem nyaggatott, mert nagyon akarta tudni, úgy, mint a többiek. — S mióta vannak ezek az éjszakai felriadások ? — Hát, talán mióta óvodába ment. Addig nem volt vele semmi baj, csak néha felsírt álmában. Egyéves korában már járt a Zolika, másfél éves korában szobatiszta volt, tisztán kezdett beszélni . . . Most meg néha egész éjjel sir, kiabál, csak néz egy pontra és kiabál, jaj de félek, jaj de félek... Már a szomszédok is szóltak, hogy mi volt éjjel a gyerekkel. Úgy fél, hogy beleizzad. Nem tudja megmondani, mitől. A nővérke még hosszan gépel, kérdez, az anamnézis, a kórelözmények adatainak pontos leírása néha egy óráig is eltart. Közben Zoli már a színes ceruzákat is megunta, járkál a rendelőben, mindent megfog, megtapogat. Végre kész a kórlap, mehetünk egy szobával beljebb, a doktor úr elé. ez már bizony ... — Szia, Zoli. Hány éves vagy? — A kedélyes doktor bácsitól végképp nincs mit félni. Időnként megkeményedő tekintete a sötét szemüveg mögött — szerencsére — nem látható. — Hat. — Dehogy, Zoli! — pironkodik az anyuka. — Hét — helyesbít Zoli, miután eszébe jut a megfelelő szó. — Mutasd a kezeden. Kiváló. Mondd, Zoli, otthon milyen nyelven beszéltek? — Magyarul. — Hát szlovákul tudsz-e? — Troska. Ezután hol magyarul, hol szlovákul folyik tovább a kérdez—felelősdi. Dr. A. M. szlovákul kérdez egy könyvben lapozgatva, miközben rábök egy-egy képre. Zoli igyekszik szlovákul válaszolni, ám ez nem mindig sikerül. Fotó: Nagy László Ilyenkor az anya közbeavatkozik, lázas buzgalommal igyekszik fiának megmagyarázni a kérdés lényegét, magyarul. Majd újra eljutunk az éjszakai felriadásokhoz, a félelemhez, amit a fiú nem tud megindokolni, csak annyit mond, hogy lát valamit a sötétben. Mit? Kostrát. — Az mi magyarul? — Halál — mondja. — Hát igen — sóhajt fel dr. A. M. — Erre mondjuk, hogy szorongásos félelem. S kimondatik az ítélet: — Anyuka, túlterhelik a gyermeket. Természetes, hogy lassú, hogy lemarad a többi gyerek mellett, hisz neki minden feladat kétszer annyi erőkifejtést jelent, mint a többinek, mert először lefordítja magában magyarra, megoldja, majd vissza kell fordítania szlovákra. Ez rettentő nagy erőfeszítésébe kerül. S az igyekezet, hogy mégis lépést tarthasson a társaival, végül állandó fáradékonysághoz vezet. A nagyon kimerült ember pedig nem tud jól aludni, fél, szorong még álmában is. Ez már bizony neurózis. Nincs más hátra, anyuka, mint vagy megtanítják a gyermeket rendesen szlovákul, vagy átíratják magyar tanítási nyelvű iskolába. Én a tablettákkal csak enyhíteni tudom, kissé feloldani ezt a szorongást, de ezen a nehéz konfliktushelyzeten csak maguk segíthetik át a gyermeket. csak állandó figyelmeztetéssel... Anita bezzeg már nem először jár itt. Most csak ellenőrzésre jött, szedi-e rendszeresen az orvosságot, s a javulás olyan-e, mint annak lennie kell. Anita „betegsége” ugyancsak tipikusnak mondható. A szülés közben elszenvedett agysérülés, amely eddig lappangó állapotban volt jelen szervezetében, most, a pubertáskor elején, mikor a szervezet biológiailag, de pszichikailag is túlterhelt, neurotikus tünetekben tör a felszínre. ^ICsS^TSnSTTgyéJmeztetesse^Téne!" rendre utasítani. Rendkívül játékos, a tanulás nem nagyon érdekli. Nehéz a figyelmét tanulással lekötni. Rendezetlen családi körülményeire gyakran panaszkodik. Szerintem ezt a gyerek eltúlozza. Neki is jobban kellene alkalmazkodnia. Édesanyja sokat segít neki, anyagilag mindent biztosítanak a gyerek számára. Anita ígéretet tett, hogy változtat magaviseletén. Ennek reményében, üdvözlettel J.-né" — ez az első jelentés az iskolából, Anita tanító nénijétől érkezett. „Egyszobás lakásban laknak. Az apa gyakran iszik. A nagybácsi kezelve volt alkoholizmus miatt. Különben a család egészséges. A gyermek viselkedésében három éve vannak zavarok: szófogadatlan, nem tanul, időnként pénzt lopott, szemtelen. Mostani betegsége: a felvétel előtt öntudatlan állapotban volt, hangja elment. A kihívott orvos szerint: hisztériás reakciók. A pszichológiai vizsgálat eredménye: a személyiség diszharmonikus fejlődése, a mentális funkciók egyenletlen megoszlása.” — Szia, Sütemény! — baráti, közvetlen a fogadtatás. — Mit csinál a fejed, még mindig nem fogad szót? Hát a pislogás? No, mutasd, megvannak-e még? — Nem tudom. — Jaj, doktor úr, ez olyan lusta. Örökké csak játszana — sopánkodik az anyuka a jócskán elhízott, szőke kislány mellett. — A tanító néni azt mondja, hogy járjon arra a tornára, amin egy hét alatt hat kilót lehet fogyni. Ugye, hogy nem járhat doktor úr ?! Nem azért hízott meg a kórházban, hogy most meg lefogyjon! — Arra nem járhat. De mozogni, azt kell! — A Rudotelt is mindig elfelejtem bevenni. Hordom az iskolába, csak elfelejtem kivenni a kabátzsebemböl — fecserészik, locsog össze-vissza a vidám szemű leányka. hát így nehéz lesz .., Lacika még csak négyéves. A mai napon ő a legfiatalabb páciens a rendelőben. — Na, gyere, építs valamit a kockákból, Lacika. — Nem akarok. — Akkor nézegessünk képeket. A gyermek láthatóan ettől is húzódozik, csak bújna az anyja szoknyájába. Hosszas unszolásra mégis rászánja magát, hogy közelebb lépjen a doktor bácsihoz. Rövid idő múlva azonban újra megmakacsolja magát, és tovább nem hajlandó az együttműködésre. — Anyu! Hajtogasd te! Mondd te! — gyömöszöli az anyja ölébe a képeskönyveket. — Kilenchónapos koráig nem volt vele semmi baj — végre szóhoz jut az anyuka is, amint Laci váratlanul felfedez a sarokban egy kis traktort. — Akkor testvére született. Megbetegedett, s azután kétéves koráig egyfolytában beteg volt. Ringatni kellett. Most sem alszik el egyedül a gyerekszobában, csak ha mellette vagyunk. És bepisil éjszakánként. Már mennék vissza a munkába, de hát hogy mehetek, igy nem veszik fel őt az óvodába! — Ejnye, Lacika! Ilyen csúnya legény vagy! Mért nem mersz elaludni a gyerekszobában? — Mert apu nincs ott. — Hogy a jószándékú, gyermekével törődő szülő, ha felismeri gyermeke baját, tudja-e hová forduljon orvoslásért? Nincs minden járásban, sajnos még rendelői kezelés sem — a következménye ennek, hogy egyik járásból a másikba küldözgetjük a pácienseket, illetve hogy helyenként csak a már valóban komoly esetek kerülnek szakorvos elé és részesülnek megfelelő ellátásban —, magyarul beszélő gyermekpszichiáter pedig, tudomásom szerint három van az országban. __________________KOCSIS ARANKA