Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-11-20 / 47. szám

Az utóbbi években erősen csökkent a házasságot kötők életkora: a nőknél 20—21 év, a férfiaknál 23—24. A fiúk 20 százaléka nősen énekli, hogy „ballag már a vén diák", a főiskolásoknak pedig 40 százaléka házas, amikor befejezi tanulmányait, s ezekből a házasságokból származik a születő gyerekek 60 százaléka, azaz 1980-ban több mint 150 ezer csecsemő! A szakemberek megkérdőjelezik ezeknek a fiataloknak a házasságra, családalapításra való érettségét, s felmérések adataira támaszkodva állítják, hogy a saját és a partner érzelmi gazdagságának kibontakoztatásához, éberen tartásához bizonyos fokú érettségre van szükség. ,

Érettnek lenni — sok mindent takar ez a fogalom. Felelősségtudatot, alkalmazkodóképességet, hajlandóságot arra, hogy lefaragjunk néhány darabot saját önzésünkből, az élet apró-cseprő dolgai elrendezésének művészetét, anyagi önállóságot és még sok mást. Az érettség persze nem csupán az életkor függvénye, mégis szorosan összefügg vele. A minden társadalomban létező konvencionális határnak — amelytől számítva a fiatal lány vagy fiú érettnek, felnőttnek nyilváníttatott — is megvolt a maga biológiai, pszichológiai és társadalmi alapja: a lányok és a fiúk akkor váltak nővé és férfivá, amikor nemileg érettek lettek, s ettől kezdve legfontosabb „felnőtt" funkciójuknak, az utódbiztosításnak is eleget kellett tenniük. Anélkül, hogy most kitérnénk az idő- és térbeli, valamint az egyes társadalmak fejlettségi foka és más tényezők miatt mutatkozó különbségekre, nagy általánosságban elmondhatjuk, hogy a következőképpen alakult a helyzet: a lányok, akiknek elsődleges feladatuk az volt, hogy anyává legyenek, és a családi tűzhelyet élesztgessék, amikor fogamzóképessé váltak, egyben társadalmilag éretté is; „eladósorba" — nagyon pontos kifejezés — kerültek, s további sorsuk a „menj, ha visznek!" elv alapján alakult. Természetesen a jómódú lányok tovább válogathattak, hiszen a megméretésnél többet nyomtak a latban, a szegényebbek viszont tényleg mentek, amikor vitték őket, máskülönben számolniuk kellett azzal, hogy vénlányok maradnak. A fiúknál másképp zajlott le mindez. Mivel az ő feladatuk volt a család eltartása, az anyagiak biztosítása, előbb be kellett bizonyítaniuk, hogy képesek eleget tenni ennek a feladatnak. Tehát, ha nem volt vagyonuk, azt kellett bizonyítaniuk, hogy erősek, nem félnek a dologtól, és bírják is a munkát. Ehhez viszont tapasztalatok kellettek, s a közvélemény azt tartotta, hogy a fiú katonaideje letöltése során szerzi meg az élethez szükséges tapasztalatokat, így igazán felnőtt férfinak, házasságra alkalmasnak az számított, aki „kiszolgált katona" volt. Természetesen az állam is arra törekedett, hogy biztosítsa a katonai szolgálat bonyodalommentes lefolyását. A honvédelmi törvény tiltotta a nösülést, amennyiben a fiatalember még nem teljesítette katonai kötelességeit, így a férfiak 23 éves koruknál hamarább semmiképpen sem nősülhettek.

De térjünk vissza a mához. Bár az elmondottak részben még mindig érvényesek, igaz inkább a lányok, mint a fiúk esetében, az érettség megítélésének kritériumai sokat változtak. Ma már minden 18. életévét betöltött fiatalnak joga van házasságot kötni, s

(nő?)

mint ezt már említettem, egyre többen élnek ezzel a jogukkal. S így egyre gyakrabban fordul elő, hogy a férj egyszercsak bevonul egy vagy két évre. S hogy mi lesz tovább ...?

Először Petr jelenti, hogy megérkezett.

Huszonhárom éves, a felesége tizenkilenc. Bevonulása előtt tíz nappal nősült meg, egy éve van még hátra. Civilben műszerész, a felesége hivatalnok. Az ő esetük a ritkábbak közé tartozik, ugyanis még nincs gyerekük. Sőt, szándékosan nincs! Elmondja, hogy gyermekkoruktól ismerik egymást, mert egy városból valók. Két és fél évig jártak együtt.

— Mindenképpen összeházasodtunk volna előbb vagy utóbb. Végül azért döntöttünk így, mert apám már nem él, anyám pedig fekvőbeteg, s bár napközben rendszeresen jár hozzá az ápolónő, azt mondta a feleségem, ö szívesen törődik vele, míg én katona leszek. Az én feleségem akkor boldog, ha segíthet másoknak... Hát ezért. Különben családi házunk van, az egyik felében lakunk mi, a másikban a nővérem a férjével. A nővérem befutott orvos, rengeteg éjszakai ügyelete van, így ő nem mindig lehet anyám mellett, s a feleségemmel váltják egymást.

Hogy nem bántam-e meg, hogy összeházasodtunk? Úgy gondoltam, ha nős leszek, hamarabb telik majd az idő, és valóban ezt tapasztalom. A feleségem a támaszom, mindig képes felvidítani, megérti, ha valami bánt. Tegnap kaptam tőle a százharmincadik levelet, és gyakran meglátogat, Így havonta legalább egyszer találkozunk. Ilyenkor megmutatom neki a várost, moziba megyünk, mindig van miről beszélgetnünk. S én azt gondolom, ha két ember szereti egymást — és nem azért házasodik össze, mert muszáj, mert a legtöbb esetben ez, sajnos, így van —, akkor nem akadály ez a két év. A valódi akadály, ha már nem tudnak egymással beszélgetni...

Petr látszólag nagyon boldog, hogy beszélhet a feleségéről, magukról, a szerelmükről. Szívesen hallgatnám tovább, de már kopognak az ajtón. Magabiztos, kackiásra pödrött bajuszú, mosolygós fiú, a huszonöt éves Milan jelenti be magát. Tartalékos, s hét nap múlva már végleg otthon lesz a feleségénél és négyéves kisfiánál. Ez is „katonaházasság"?

— Na, nem egészen — mondja Milan, s amikor csodálkozva nézek rá, elneveti magát. — Az úgy volt, hogy én a mostani feleségemmel már tizenkilenc éves koromban jártam. Amikor bevonultam, mondta ő, hogy megvár, de én nem hittem neki. Három levelet írt, azt is széttéptem!

— Miért?

— Hát ő vidám lány volt, szerette a társaságot, voltak barátai, és tudtam, hogy az én bevonulásom miatt nem fog megváltozni, nem hagy fel a szórakozással. És hány olyan fiút láttam, akinek a lány egyszercsak megírta, hogy „nincs értelme tovább folytatni", „férjhez megyek, hagyj békén", meg hasonlókat. Ennél nagyobb sokk nem is érhet egy katonát! Egyszerűen megparancsoltam hát magamnak, hogy nem szabad rá gondolnom, és ez sikerült is. Hiszen elég baja van az embernek, mikor bevonul. A kialakult szokások helyett hirtelen újakat kell felvenni, ami bizony nem könnyű ...

— Hogy lett akkor ebből mégis házasság ?

— Úgy egyéves katona voltam, amikor eltávozáson voltam, s újra találkoztam vele. Csodálatos volt. Meg a barátaim is mondták, hogy hiába hívják magukkal szórakozni, azt mondja, ha én hívnám, csak akkor menne. Akkor már láttam, hogy megbízhatom benne. Két hónappal a leszerelésem előtt volt az esküvőnk ... A feleségem addig nálunk lakott. Nagyon jól kijöttek az anyámmal, volt mit tanulniuk egymástól, de amint leszereltem, kaptam lakást és különköltöztünk. Szerintem azért csak jobb, ha a fiatalok külön laknak!

— Egyébként nem sajnálom, hogy megnősültem. Akár hiszi, akár nem, négy éve ez az első alkalom, hogy huzamosabb ideig távol vagyunk egymástól... Viszont azokat sajnálom, akik katonaság előtt nősülnek. Először is azért, mert bármelyik szülőnél lakik is az asszony, azok már „átnevelhetik". Azonkívül, ahol kisbaba van, az apa nem láthatja amint fejlődik, és amikor jön a második gyerek, nem tud segíteni a feleségének, olyan, mintha fából lenne ...

— Bizony, sokan el sem tudják hinni, hogy nősek, családjuk van — veti közbe a nevelőtiszt, Jaroslav Rumanko százados. Azután szólítja a huszonhárom éves Karolt. Vékony, fekete fiú lép be, csak most látom, hogy ő nyitotta ki előttem a kaput, mikor jöttem. Akkor nem is vettem észre ujján a keskenyen fénylő karikagyűrűt!

Története egyszerű. Egy faluból származnak a feleségével, egy iskolába jártak. Előbb csak barátkoztak, középiskolás éveik alatt leveleztek, azután szerelem lett a dologból. Tizenhét hónapos kislányuk van, Karol egy év múlva szerel le ...

— Ha nem lett volna állapotos a felesé-