Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-11-13 / 46. szám
OTA PAVEL Mikor a kórházból hazatért, otthon a levélszekrényben egy cédulát talált, hogy menjen be a postára. Azoknak a hegymászóknak a levelei várták, akik együtt voltak Zdenékke! a Kaukázusban, és hazahozták a holmiját. A biztosítótól is érkezett egy levél, amelyben közölték vele, hogy Zdenékért harmincezer koronát küldenek neki. Szótlanul állt a kis pénztárablaknál, és nézte, ahogy a postamester sebesen számolja a zöld százasokat. — Köszönöm — mondta halkan. A postamester fürkészőn ránézett, nyilván az járt az eszében. mit vásárol majd a fiáért. Bendová asszony kijött a postáról. Már alkonyodon, a nap lebukott a dombok mögé. Lassan kiballagott a városból a hegyi patakhoz. Elővette a táskájából a pénzt, és a vízbe dobta az első százast. Egy pisztráng megijedt a kristálytiszta vízre szálló bankótól, a habok fölé szökött, s a patak vizét szétfröcskölte a levegőben. Bendová asszony egyik százast a másik után eresztette le a patakon, a zöld bankjegyek táncolva sodródtak a hullámokon, majd eltűntek a homályban és a messzeségben. Azután elindult haza, és felment az üres padlásszobába. A szoba közepén egy transzparens hever, amelyet Zdenék készített széles jókedvében. „RESZKESS, HALÁL HEGYE!" — irta rá csupa nagy betűvel. Bendová asszony fogta a nagy ív papirost, begyűrte a kályhába, és meggyújtotta. Másnap estefelé az egész város a feje tetejére állt. A helybeli fiúk állítólag kincset találtak a patakban. Felvásárolták a játékbolt, a cukrászda és a hentesüzlet egész árukészletét, kenyér nélkül ették a szalámit, fagylaltot nyalogattak hozzá, kattogtak a játék puskák és játék pisztolyok. Azok. akiknek egy százas sem jutott, követelték, hogy a hatóság vizsgálja ki az esetet, és a talált pénzt kobozza el. Erre azonban nem került sor, mert a szerencsés megtalálók a pénzt az utolsó fillérig elköltötték. Bendová asszony is hallott az esetről, kiment hát, hogy lássa az örvendező gyerekeket. Leült égy pádra, és nézte a boldog viháncolást, olyan volt a város, mint búcsú napján. Arra gondolt, hogy ezek a gyerekek most tulajdonképpen Zdenékkel játszanak. Épp akkor ment el mellette a postamester, aki a pénzt kifizette neki, s aki akkor olyan szívbe markoló pillantást vetett rá. Amikor meglátta Bendová asszonyt, eltűnt valahová, majd egy kis idő múlva visszatért, és egy csokor kései ibolyát tett az ölébe. Bendová asszony észre sem vette, csak nézte a gyerekeket, s hosszú idő óta először elmosolyodott. Egyik léggömb a másik után szállt a magasba, talán egyenesen az Úristenhez szálltak. Mikor felépült, kivette pénzét a takarékból, asztalost hívott, és rendbe tetette Zdenék padlásszobáját. Faburkolatot csináltatott a falára, és vett egy könyvszekrényt Zdenék hegymászó szakkönyvei számára. Fojtík úrnál, az üvegmestemél bekereteztette Zdenék nagyméretű fényképét, amint épp egy sziklafalon mászik, és Zdenék példaképének, az osztrák Hermann Buhlnak, a világ legjobb hegymászójának a képét is, aki a Himalájában, a Csogorin pusztult el. A fényképen Buhl egy hétszáz méteres szakadék fölött átívelő keskeny fahídon halad át. Csak azután írt levelet a hegymászóknak, hogy hozzák haza Zdenék holmiját. Elhozták a fémkeretes hátizsákját, amelyet a táborban hagyott, a tartalék bakancsát és a hálózsákját. Elmondták Bendová asszonynak, hogyan töltötte Zdenék utolsó óráit. Beszéltek neki a jég borította Halál hegyéről, amelyet mindmáig nem mászott meg egyetlen hegymászó sem. Zdenéknek és Karéinak majdnem sikerült. Mintha megbüvölte volna őket, úgy indultak a gyilkos hegy meghódítására, úgy búcsúztak, mintha másnap reggel visszatérnének, és nem tértek vissza soha többé. A mentöexpedíció sem találta meg őket. Kövekből kis sirhalmot raktak nekik, és egy gránitsziklába bevésték a nevüket. A jégfal nyilván kettéhasadt, majd ismét összefagyott, és örökre magába zárta őket. A hegymászók kiszámították, hogy ha a jég egyszer olvadni kezd, és egyre vékonyabb lesz, kiszabadulnak fogságukból, s mint valami mesebeli lények kilépnek a jég birodalmából. Minden cémaszál. minden gomb sértetlen lesz rajtuk, épp csak beszélni nem tudnak majd. Ötezer éve halottak lesznek. Bendová asszony három hónappal Zdenék halálának évfordulója előtt levelet írt Prágába: Tisztelt Hegymászó Urak! Nemsokára egy éve tesz. hogy meghalt Zdenék fiam és barátja Karel. Ha akadna egy hegymászó, aki elmenne azokba a hegyekbe, szívesen megfizetném fáradozását. Szeretném, ha a kertemből eNinne egy csokor rózsát Zdenék sírjára. Kérem, segítsenek. Üdvözlettel: Bendová Hamarosan megérkezett a válasz: Kedves Bendová Asszony, nagyon sajnáljuk, de nem teljesíthetjük a kérését. Nem találtunk senkit aki eNinné a virágot a fia sírjára. Üdv a hegyeknek! Krutina Amikor Bendová asszony megkapta a választ, felment Zdenék szobájába, és nekilátott az út tanulmányozásának. Megszerezte a szükséges iratokat, útlevelet csináltatott, és Prágában megrendelte a repülőjegyet, hegymászó bakancsot, hálózsákot, jégcsákányt és hegymászó kötelet vásárolt. Egyedül indult útnak a gyilkos hegyekbe. Jóformán csak a hegymászó felszerelést vitte magával. Hátizsákjában legfelül nedves kendőbe takarva egy csokor rózsa feküdt. Hatalmas repülőgépen szállt az ég tengerében, alatta a föld, ő pedig magasan fölötte. Gépkocsin felvitték a hegymászók táborába, ahol hamarosan otthon érezte magát, sátrak sorakoztak benne sűrűn egymás mellett, égett a villany, szólt a rádió. Zdenék halálának évfordulójáig már csak két nap volt hátra. Szilva József: Virág A következő nap reggelén Bendová asszony bejelentette a tábor vezetőjének, hogy ritka virágok keresésére indul, s ha estig nem érne vissza, valamelyik hegyi tanyán alszik majd. Termoszát megtöltötte forró teával, egy fél kenyeret meg egy darab szalonnát vitt magával, amelyet még a télen kóstolóba küldött neki a szomszéd. A hátizsákba berakta a hegymászó bakancsot, a hálózsákot, a kőtelet és a jégcsákányt. Alig bírta a hátára emelni a súlyos terhet, hiszen már a hatvanadik évében járt. Elindult a gyilkos hegy felé. A térkép és a megkérdezettek útbaigazítása szerint könnyen meg kellett találnia, magányosan meredt az ég felé, mintegy fél kilométernyire az út mentén. Jó ideje gyalogolt már. Az erős napfénytől káprázott a szeme, lehajtotta hát a fejét, és csak a felfelé kígyózó utat kémlelte. Délben leszelt egy karéj kenyeret meg egy darab szalonnát, megette, és teát ivott rá. Lekuporodott a földre, hogy megpihenjen, úgy érezte, nincs ereje folytatni az utat. Égett a melle, nehezen lélegzett. A hátizsák túlságosan nehéz volt, apró ujjaival végigkotorta a tartalmát, nem hagyhatna-e itt valamit, amit majd visszafelé jövet ismét magával vihet. Minek neki a kötél? Ott hagyta az úton összetekerve, mint egy jámbor kígyót, amely serfkit sem mar meg. Aztán ment tovább rendületlenül. Délután az ösvény mentén egy kőhöz támasztotta a jégcsákányt, hadd lássa már messziről, ha majd visszafelé jön. Messze volt még a gyilkos hegy. Amikor besötétedett, megvacsorázott, és ivott egy korty teát. Bebújt a hálózsákba, levette a félcipőjét, és felhúzta az erős és drága hegymászó bakancsot, nehogy álmában lefagyjon a lába. Összegömbölyödött, magához szorította a kendőbe takart rózsát, és elaludt. Azt álmodta, hogy meghalt. Gyönyörű halála volt, olyan, amilyen csak álmában adatik meg az embernek. Zdenék jött el érte, és Így szólt hozzá: — Most együtt alszunk, anyuka. Dermesztő hidegre ébredt, teljesen elgémberedett a lába. Megvárta, amíg megvirrad, de már nem evett, csak egy kis teát ivott, és ment tovább. Felkelt a nap, és Bendová asszony még egyre kereste a Halál hegyét. Eszébe jutott, hogy meg kellene itatnia a rózsákat. Odament egy kis forráshoz, kitakarta a csokrot, meghintette vízzel, aztán megnedvesítette a zsebkendőjét, fájó szemére szorította, és lepihent a hálózsákra. Kicsit megkönnyebbült, és tisztábban látott. Délután a hegymászó bakancsát is az ösvényen hagyta. Aztán napnyugtakor megpillantotta a hegyet. Olyan volt, amilyennek az emberek leírták. Az útról feltétlenül meg kellett látnia, fényképek tucatjairól ismerte már. Ez volt a Halál hegye. Ahogy olvadt rajta a jégpáncél, recsegtek-ropogtak a falai. Bendová asszony letért az ösvényről, és elindult egyenesen a hegy felé. Az út tele volt repedéssel, hasadékkal, minduntalan kerülgetnie kellett őket. De egyre közeledett a hegyhez. Amikor egészen a közelébe ért, mély szakadék állta útját. Sebes vizű hegyi patak zúgott az alján, és csupán egy keskeny híd vezetett át rajta. Hasonló ahhoz, amelyen a világ legjobb hegymászója. Buhl haladt keresztül. Bendová asszony az első lépés után megtorpant, félelem fogta el. S ekkor mintha megjelent volna Václav, a férje, s így szólt volna hozzá: „Marenka. nem olyan nagy tudomány ez, mint Buhl állítja. Gyerekjáték az egész. Nekem a háztetőkön sokkal nehezebb dolgom volt." S mintha Václav kézen fogta és átvezette volna, szerencsésen átjutott a túloldalra. Meglátta a gránitsziklába vésett feliratot: Zdenék Benda Karel Hnízdil s 12. 6. 1967 Éppen egy esztendeje történt. Leült, és fáradt tekintetét a csúcsra emelte, mintha a hegy méhébe zárt Zdenéket akarná meglátni. De senkit sem látott, csak a fehér hegyet, amely alkonyaikor elcsendesült. Gyönyörű hegy volt, hatalmasabb és fenségesebb mindazoknál, amelyeket valaha is látott. Szinte világított a messzeségbe, csak az aranycsillag hiányzott a csúcsról. Ez hát a fia sírboltja, különb minden fejedelmi sírboltnál. Nem érzett gyűlöletet a hegy iránt. Csak nagy-nagy fáradtságot. Már épp indulni akart vissza, amikor eszébe jutott a csokra. Kicsomagolta, és a sírkőre tette. Aztán ismét átment a hídon, de már nem gondolt sem Buhl úrra, se a férjére. Elindult visszafelé. Még egyszer, utoljára visszanézett. A fehér havon ott sárgállottak a rózsák. Különös aranysárga színben tündököltek, amilyet még sohasem látott. És a hegy őrködött fölöttük. A hatalmas, gyönyörű hegy, amely maga is olyan volt, mint egy hatalmas rózsa. POLÁK IMRE fordítása (nőis) I
