Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-11-13 / 46. szám
Bendová asszony tüzet készült rakni, hogy megfőzze a vacsorát, egy marék rozsét tartott a kezében, éppen be akarta dugni a tűzhely nyitott ajtaján, amikor kopogtak. — Tessék — mondta, és megfordult a fonott kisszéken, hogy lássa a jövevényt. Magas, nyúlánk férfi lépett be, kék nemezkalapját nyilván már az ajtó előtt levette, homokszinű ballonkabátot viselt. Nem volt idevalósi, Bendová asszony mindenkit ismert, a városka nem volt nagy, és ő, mielőtt nyugdíjba vonult, évtizedekig a városházán dolgozott. A tűzhely mellett álló asztalról elvette a szemüvegét, és feltette, hogy jobban szemügyre vehesse a látogatót. A férfi sápadt volt, köszönni akart, de egy örökkévalóságig tartott, amíg kinyögte: — Jó napot kívánok. — Jó napot — válaszolt Bendová. Az idegen zavartan topogott, majd megkérdezte: — Ön Bendová asszony? — Igen, én vagyok. Mi tetszik? — Bendová asszony, én Prágából érkeztem. Azért jöttem, hogy megmondjam önnek, Zdenék fia három nappal ezelőtt a Kaukázusban életét vesztette. Bendová megfordult, a rozsét begyömöszölte a tűzhely lapja alá, és meggyújtotta. Fellobbant a tűz, az asszony mereven bámulta a lángokat. A ballonkabátos férfi kínosan érezte magát, nem tudta, mit mondjon, legszivesebben elment volna, hiszen a feladatot, amellyel Prágában megbízták, teljesítette. Úgy érezte, eleget tett a kötelességének, nem tartott hosszú bevezetőt, amely közben az elhunyt hozzátartozója szívrohamot kaphat. Aztán hozzátette: — Ha megtudunk valami közelebbit, azonnal értesítjük önt. El sem köszönt, halkan kinyitotta, majd becsukta maga mögött az ajtót. Bendová asszony egyedül maradt. Nehezen fogta fel, mi is történt valójában. Megfordult a széken, hogy még egyszer szemügyre vegye az idegent. Nem állt már mögötte senki, mégis tudta, hogy nemrég itt járt valaki, és közölte vele, nincs többé fia. Már napok óta várt erre az emberre, azóta, hogy Zdenéktől nem érkezett semmi hír, sőt évek óta várt rá, attól a naptól kezdve, hogy Zdenék átugrotta a kerítést, amely alatt a rózsák nyíltak, és halkan azt mondta: — Anyuka, én hegymászó leszek. Ugye, megengeded? Mindig aggódott érte. ha a hegyekbe ment. Egyszer törött ujjal, máskor kificamított bokával tért haza. De mindig megjött, és maga mondta el, mi történt, soha nem jött helyette más. Ma egy idegen ember jött, és ez volt a vég. Most is úgy történt, mint annak idején, amikor eljöttek neki megmondani, hogy Václav meghalt. A férje volt a legjobb villámhárítószerelö a kerületben. Minden villámháritót másképp erősített fel a háztetőre: a tetőszerkezet nedvessége, a fák vagy valami más szerint. Gyakran mászott fel meredek, magas háztetőkre. Eleinte biztosította magát, az évek múltával azonban már biztosítókötél nélkül mászott, mint a cirkuszban a légtornászok; gyerekek és felnőttek figyelték, és aggódtak érte. Aztán egyszer nyílt az ajtó, és a nemzeti bizottság elnöke, Vasek legjobb barátja. Pepik Dolejs lépett be rajta. Már az ajtóban sírva fakadt. Ő pedig, aki tudta, hogy a férje az új iskola magas épületére szereli a villámhárítókat, csak ennyit mondott: —• Ne sírj. Egyszer meg kellett történnie. Eltemette a férjét, és attól fogva egész életét a fiának szentelte. Zenetanárt szerzett, aki gitározni tanította, nyelvtanámöt fizetett, aki nyelvleckéket adott neki. Ő maga garasoskodott. Zdenék azonban minderről mit sem tudott, úgy ólt, mint egy királyfi. Az egész város büszke volt rá. Kitünően érettségizett, az elsők között vették fel az orvosi egyetemre. Szép volt, mint a Csipkerózsikát megszabadító királyfi, és az ö házuk falát is sárga meg piros rózsák futották be. Különösen a sárga rózsát szerette, csokorszámra hordta a kollégiumba, hogy az asztalán virítson a következő szombatig, amikor ismét hazalátogat. A kerítést mindig átugrotta, nem töltötte az időt azzal, hogy átmássza, s már a kiskertből szólongatta anyját, mint gyerekkorában. — Anyuka! Anyuka! Amikor hazajött, a városbeli lányok naphosszat az ablaka alatt sétifikáltak. De Zdenék, mint általában a jóképű fiúk, ügyet sem vetett rájuk, bevette magát kis, berendezetlen padlásszobájába, gitározott, és a hegyekről énekelt. Bendová asszony a hegyektől félt a legjobban. Zdenék az apjára ütött. Bendová asszonyt négy nap múlva eszméletlenül találták a tűzhely mellett. A kórházban visszautasította az ételt. Infúziókkal tartották életben, s csak Zdenék medikus barátja, aki épp akkor volt kórházi gyakorlaton, bírta rá, hogy egyen. Az idei irodalmi Nobel-díjat Jaroslav Seifert nemzeti művésznek ítéltél oda. A cseh költő fiatalon Wolker mellett a proletárirodalom egyik vezeti képviselője volt. A kezdeti szabad versek után fokozatosan rátér a hagyományosabb formákra. Verseiben megelevenedik a szülőföld világa, szülői otthona, ifjúságának emlékei. A második világháború idején költeményeiben szót emel a fasizmus ellen, s szülővárosáról, Prágáról ír. megindító verseket. Szerelmi lírájában gyöngéden, áhítatosan szól, verseit finoman kidolgozza. Lírájának intim, szemlélődő hangvétele a felszabadulás után is megmarad. Számtalan verseskötete közül az egyik legnépszerűbb az Édesanyám című, amelyben anyját, az egyszerű cseh munkásasszonyt énekli meg. A most nyolcvanhárom éves költő műfordításaival is maradandót alkotott. JAROSLAV SEIFERT Kérditek. . . Kérditek mit tudnak még a nők? Alighanem mindent. Ha szakadék akad útjukba három szál szalmát tesznek fölébe és könnyű lábbal áthaladnak rajta. Hogy miképp, azt nem tudom de ne feledjétek hogy az ö lábuk találta ki a táncot. Szabad óráikban páfránylevelet hímeznek a fekete erdőnek. De ha erdőben lepi meg őket az éjszaka bátran eloltják a lidércfények lángocskáit hogy az utas a zsombékos tisztásokon se féljen. A szemérmes virágokat megtanították meghitt illattal tölteni kelyheiket. De ők mint szablyával úgy tudnak bánni az illatokkal melyek a trópusok skorpióinál is veszélyesebbek. S ami a legcsodálatosabb: kigondolták a női keblet s az olyan szép mint a Loire-parti kastélyok. Talán még szebb. S bájos bölcsődalt tudnak énekelni gyermeküknek fS ha a dal elhangzott a gyermek kilenc hónap múlva megszületik. Ha szeretni akarnak köteléket fonnak akár ökörnyálból is. És olyan szorosra húzzák hogy kiserken a véred. De puszta tenyerükkel el tudják tömni a léket a süllyedő szerelem J'alán. Még sok mindent tudnak. Cirógatással parancsolják a szenvedélynek hogy elszenderedjen, mint a síró csecsemő és csókjaikkal újra fölébresztik. De ez nem olyan nehéz. Függönyt tudnak szőni leheltükből és redőkbe szedik hogy senki se lásson be az ablakon mert éppen ki akarnak lépni ruháikból és felöltem meztelenségüket amellyel Dior mesés estélyi ruhái sem vetekedhetnek. És mii tudnak a férfiak? Nem sokat. Kigondolták a háborút a nyomort a sebesültek kétségbeesett jajgatását. Őrült ágyúkat tudnak kovácsolni városokat romba dönteni nyomorúságos férfibátorságukat fitogtatni. Kigondolták a benzinkutakat és a nők emancipációját. Es csókjaikért különleges ülőkét konstruáltak nekik hogy a gépek mellett terhességük utolsó hónapjában is dolgozhassanak. !gy van ez tisztesség ne essék. Kantilénát akartatok tőlem. Tessék. Zátdor A ndrás fordítása
