Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-01-31 / 5. szám
— Átok? — kavargott a térdeplő Juliská- i ban, és Gergő kezét még szorosabban fogta, j — Emmá csak így van, gyerekejim — és ; sovány keze fejüket simogatta. — Csak min- j dig egymásba kapaszkoggyatok, csak egy- j másba, mint rígen is, akkó nem lesz semmi ' baj, mer én máma vagy hónap el is mehe- • tek... Fejükön a kéz elerőtlenedett. Gergő óvatosan a dunyhára helyezte, majd felálltak és ' nézték az alig pislákoló életet. — Meg köne gyójtanyi a lámpát. — Ne, Gergő, hátha bántaná a fíny. Meg lassan ény is mék, nem szótam be nenének. ' A titkot az asztalra tette, utána az ágyhoz 1 lépett, gyöngéden megsimogatta a sovány ; kezet, és kábultan kifelé indult. Gergő követ- ; te. Az ajtóból még visszanéztek... A beteg ; szeme követte őket, Juliska feléje bólintott ; és ö visszabólintott. Amint kiértek, Juliska j Gergő elé állt. — Mi vót ez, minő átok? — Nem tudom, most hallottam ény is. i Rigen említett valamit, hogy fő se vette, csak j amikó apám elment... — És a másik? — Minő másik? — Jaj Gergő, gundókoggyá! — Hadd e, nem élig a baj, kár feszeget- J nyi... — De csak feszegessük! Esteledett már, de nem volt még sötét. Az i esthajnalcsillag az égen ragyogott, és Gergő j azt nézte, és az emlékek között kutatott — No, szőj, má! — Hátha csak az nem, mikó még csak a : Matilkánk vót, ő meg a nyaspolyahegyen vót i kötöznyi, a beteg Matilkát meg a tehetetlen ; mányikáre kőjött hannyija, és hogy egyszerre i úgy beleát a nyugtalanság, hogy díbe haza- ; szaladt, de a vályogvető cigányasszony meg- i állította, hogy kártyát vet nekije, de nem ; igény akart kötélnek ányi! De a pipázó ci- ; gányasszony má hánta is ki a kártyát. — És? — Hát, hogy két gyerek van, pegyig még | csak egy vót. Meg hogy az a levegőbe lóg ... ő meg szegíny úgy megijedt erre, hogy úgy ; szalatt hazájig, mint a fébolond. A mányika í ippeng az állatokot etette, a kis beteg meg i má a küszöbön üt egy nagy tányír kásává, a ! kóstógató legyeket hajkurászta a kanalává. I Hála istennek nem vót semmi baj, még meg ; is maratt, tán most az eszibe villant valami, , hát csak így lehet... — Jaj hugyan megrímőtem! — Nem kő, csak beszíl szeginy. A kapun kifordulva Andrísékkal találkoztak. Karjában az alvó kislányát tartotta, a kis ; Gergő meg az anyja kötényébe kapaszkodott. Jó estét köszöntek egymásnak. — Szülénk? — Fönt van. — Istenkém, be fülek az ijjeltő, be fülek! — sopánkodott Matildka. — Orvos vót nála? — Nem is eccer, de semmi jóvá nem bíztat. He begipszötik vóna, akkó tán ... De a szülém, hallanyi se akart róla. — Nagyon várt — szólt csendesen Andris. Juliska elszégyellte magát. Andris mindig zavarba hozta. — Gyere el máskó is! Ne fíj senkitől Kinyöttél má a pelenkábó, a magad útját kő járnod! Juliska megborzongott. Elköszönt Andriséktól. hazafelé indult Gergővel. — Fázó? Nem, csak arré gundótam, hogy... — de nem fejezte be a választ, Gergő hiába kérdezte. Juliska csak hallgatott Gergő keze a haját simogatta. — Ne fi, nem bántlak, hiszeny megígírtem! Hangja inkább fájdalmas, mint szemrehányó volt. — Az isten álgyon meg, Gergő az • anyád ... — Azután megszorította Gergő kezét, akit j elnyelt a Mélyárok, őt meg a sötétség, amint hazafelé futott. Csak a kapuban torpant meg. Az utcára nyíló kisablak nyitva volt, bent nagy sürgés-forgás. — Istenkém, csak nem nene vagy sógor...? A lélegzete is elállt. Mintha llus vihogását hallotta volna. — llus? Mit keres itt llus? És nevet vagy sir? Lábujjhegyen ment, a feje zúgott. Miklós nevető hangját hallotta. Ez megnyugtatta. Leült a vályúra, hátát a kútnak támasztotta, és az öröm könnyeket csalt szemébe. — Így nem mehetek be — gondolta. Hideg vízzel hűsítgette arcát, nyakát. Nene rohant ki közben a kapuig meg vissza. — ídes nene, csak nem engem kereső? — Jaj nekem, de megijettem! De mit kuk-sósz itt? Má vagy tízszer végigszalattam érted a udvart! Gyere, gyere, hama! — Még nem. — No, csak nem rívó? — Dehogy... — Akkó mé van nálad a zsebkendő? — Megrimített a sürgís-forgás. Le köjött ülnöm — mondta. Nene hozzá ment, átfogta a vállát, gyöngéden simogatta. — Gyere, gyere, vendig van! — Má hallom! — Hugyan fog örőnyi Miklós! Sógor az újból öntögetett. Lopótökből csurgatta a még zavaros bort, a hab a peremig csapott. Tele volt velük a szoba. Miklós Jusztinka vállát fogta, llus Ferenccel az asztal előtt állt, amint észrevették Juliskát, a poharak magasba lendültek. Szinte egyszerre kiáltották: — Megvan, nem veszett e! Kitört a nevetés, llus visított. Sógor egy teli poharat nyomott Juliska kezébe. — Egissígünkre, gyerekejim! — Hun a ménköbe vótá? Csak nem a görbehegyre vittél takarót? — évődött vele Miklós. — De, de! Meg egy szálfát is cipeltem magamvá, amive kiverjelek benneteket. Ezen ismét jót nevettek. Miklós Jusztinka kezét markolászta. llus Ferencet nézte, hogy a szeme majd kiesett, az pedig Juliskát. — Mikó gyüttetek? — Rígen. — Rígen? — Hát úgy díltájba. Juliska kiszaladt a kamrába, Ferenc tekintetét a hátában érezte. A nagykéssel gyorsan vagdosta a kapros lepényt. Jusztinkán tűnődött. Hiszen még nem is menyasszonya Miklósnak, és már fölmerészkedik vele? Kis zavar tükröződött az arcán, mikor a teli tállal megjelent az ajtóban. A vendégeket sorra kínálta, és leült az ágy szélére. Szoknyáját óvatosan felhajtotta, hogy össze ne gyúródjon. Ferenc erre felállt, és elindult az ágy felé. Kalapját mókásan igazgatta, tenyerét összedörzsölte. Juliska felugrott. Ferenc tréfásan megkergette. A bor, a jókedv a gerendákat verdeste, amikor Vitéz hallatta hangját ide- i gént jelezve. A beszéd hirtelen abbamaradt, í figyeltek. Juliska ijedten ugrott le az ágyról, • de már kopogtak az ajtón. — Legínyek! Legínyek! — jött meg llus ■ hangja. — No és? Elvigre jány van a háznál — I mondta Miklós. — Van, van, de itt még nem jártak! — I mentegetődzött sógor. — Hát akkó ippeng itt a ideje! — Nem vótak, és nem is lesznek! — 1 mondta Juliska határozott hangon. Miklós, mint aki nem jól hall, ismételgette ! az utolsó mondatot. Az ő kis húga, akit j mindig bolonddá tettek Jakabbal, lám most j elé áll és nemet mond! — No ládd, Ferenc, minő tökfej húgom j van?! — De van igassága, Miklós! Me ha been- : gegyi, ény is közéjek settenkedek! Juliska hálásan nézett Ferencre, aki így j vagy úgy, de mellé állt, megérti. A legények j tovább kopogtak, llus kikukucskált az abla- j kon, majd türelmetlenül visszaült. Miklós j kifelé tuszkolta Juliskát. A várakozás izgalma ült ki az arcokra. ; Vitéz türelmetlenül csaholt. A kintlévők meg i türelmetlenül köhögtek, kopogtak, gyufát j gyújtogattak. Máskor Juliska elfújta a lámpát, de most ; ezt nem tehette. Miklós is eléje állt játékosan ; ugyan, de erős kezének szorítása mást ígért, i — Az anyád büdös keservit, mit állsz?! — Miklós! Nyugoggyá! — állt közéjük í nene. De llus villámgyorsan az ajtóhoz ugrott, a reteszt kihúzta és a legények betódultak hangos köszönéssel. Nene ijedten kapkodta fel a kemence padkájáról az edényeket, hogy helyet csináljon. A kis szoba hirtelen tele lett, tolongtak a legények. Keszeg Balázs, Ferdeszájú Titusz és Halga Marci, leghátul meg György. Nene kelletlenül tessékelte beljebb őket. A legények nagy hanggal üdvözölték Mikjóst. Poharak csörömpöltek. Sógor a kamra felé indult, hogy telehúzza a lopót. Juliska legszívesebben llus torkának esett volna! Már csak ez hiányzott, egy Farkas helyett kettő! — folyton erre gondolt megrémülve. — No leginyek, ezt kóstoljátok meg. Igaz. még nem bor, de lemén! — kedélyeskedett sógor. Juliska metélt még a kalács mellé. — Nyúljatok hozzá! — kínálta a vendégeket, akiknek még pohár volt a kezükben. llus nagyon fészkelödött a legények láttán. Hisz mind jómódúak! Kényeskedve csipegette a kalácsot, apró malacszeme hol az egyikre, hol a másikra villant. Juliskát meg egyre jobban ette a méreg, mert a szamár meg a Füttyös Gyuri jutott az eszébe, és még csak nem is szégyellik magukat, mikor mindenki tudja, hogy ők voltak azok! Nem is állhatta meg sokáig szó nélkül. — Hát a szamarat hun hattátok?! — llus nagyot visított, mindenki elnevette magát. — A fene a gigádba! Nem a török marja a pendelyed, he! — förmedt rá György. — Akinek ilyen marha torka van, az beállhatna baktemak, még az ökör szarvát se köne megfújnyi! llus megsértődött. Ez a hála — gondolta, de mindjárt feltalálta magát. — Gyerünk, Jusztinka, hátha nálunk is rágják a lúdak az ajtót! — Noiszeny ezőte már lement a bőr az ujjokró! — Mint most a tejedrő, György? — vágott vissza. Juliska az ágy végébe húzódott. Arcára kiült a szomorúság. Miért kellett ennek Így történnie, miért? Ferencnek is hasonló gondolatok forogtak a fejében. Az anyjuk százszor megmondta Györgynek, hogy ide ne próbálja betenni a lábát, és most még ő is itt terpeszkedik! Jusztinka leemelte az ágyról a szőrkendőket, llus még maradt volna, de észrevétlenül hátába bökött. — Szedelőcköggyünk! — Ahugyan akarjátok — mondta kelletlenül, és közben Ferencet nézte. Nem bánta volna, ha velük tart. S különben is, két dudás egy csárdában nem fér meg. Miklós magasra emelte a poharát, és sógorra hunyorított. — No, búcsúzóre! — Miklóskám, maraggyatok még — kérlelte nene. — Máj főgyünnek még, Terka, hiszeny má nem mén vissza! — Sógor most nem értette meg nenét, aki félt egyedül maradni Györgygyel, s inkább a kalácsot kínálgatta, csakhogy tartóztassa Miklósékat. Juliskát dicsérte, hogy milyen ügyes, jó szakácsnő, hogy akár férjhez is mehetne már. Ferenc maradt is volna, de György szeme feléje villant, így felkászálódott. — Hát akkó, nyugodalmas jó íjszakát! Kifordultak, Juliska utánuk. A kapuig kísérte őket. Befelé menet ráült a vályú szélére. Vitéz telepedett mellé. A kocsmából felhallatszott a lárma, az ének. Jó lett volna még ücsörögni. Az októberi szél csillapította izgalmát, mérgét. Nem elég a baj, még ez a bolond llus is tetézi, de ha felmegy, a szemének esik! Mit mond majd Gergőnek? Istenem, mit is mondok? — tűnődött. (folytatjuk) (dűü
