Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-01-31 / 5. szám

ebből semmit sem ismertem még. Ami a Fődásás és az öregtemető közötti térben egykor megtörtént, némán hallgatott, mert senki nem is kérdezte, senki nem is próbálta szóra bírni.

A jelzett időben bennem tehát csak a megélt valóság létezett. A történelem, a történelmünk nem volt jelen. Azonban az akkor megélt valóság mára történelemmé lett. Az is, amit a sikándriai házunkban megéltem, például. A házat, amely még ma is áll — igaz, lakatlanul és megroggyanva — szüleim azután építették, hogy a helyén lévő nádtetős épület az 1938-as „nagy tűz” martaléka lett. Amikor 1938 nyarán a fél falu leégett, még egyéves se voltam. A gyermekkor első, eszmélkedö emlékei-élményei ehhez a házhoz, ehhez az udvarhoz kötődnek. Ebben a házban született Vilma húgom, s ebben éltük meg és túl a háborút. Most decemberben, amikor í odahaza jártam, apámmal kicsit körülnéztünk az elhagyott és elhanyagolt portán. Egy siheder legényke ránk is szólt, hogy ugyan mi néznivaló van egy ilyen roskatag házon ... Valóban: mi néznivaló lehet rajta annak, akit nem köt hozzá semmilyen emlék? De én látom a kifoltozott tetőt — a szovjet csapatok bevonulásakor röpítette a cserepeket, a léceket s a gerendákat a levegőbe egy becsapódó ágyúgolyó. A robbanáskor ott hasaltam a | padláson, s egy felhúzott cserép nyílásán át figyeltem fogvacogtafó izgalomban a valóságos háborút. Néztem a menekülő német egységeket, a hátvédalakulatok gyorsan leadott géppuskasorozatait, s izgatottan bámultam az előttünk lévő kis téren bedöglő hemyótalpas terepjáró páncélautókat, amelyek tele voltak sebesült katonákkal.. . Később, amikor „megállt a front” — Dunamocson a németek, nálunk a szovjet csapatok — hat hétig „frontfalu” lettünk. Erről a hat hétről novelláimban, elbeszéléseimben már sok mindent megírtam: részeket, epizódokat, de az egészet is össze kéne foglalni egyszer. Attól a pillanattól, amikor felrobbant fejem felett a tető. Meg kéne írni a piláfsütést, a lovakat — mindenekelőtt a háborús lovakat! —. katyusát, a pilótát, akitől egyszer aranyhegyű töltőtollat kaptam, s azt is, miként tűnt el a toll másnapra . . . Vagy azt az estét, amikor — az estéli ágyúzás elől védelmet keresve — a pincében kigyulladtunk; égtek a dunyhák, a pokrócok, s ma is hallom másfél éves Vilma húgom cémavékony hangját, ahogy apánkat figyelmezteti a lángok közül: „Aplikám bidádzs ...” Na és az istálló, amelyben kedves lovamat egy Dunamocsról idelőtt páncéltörő ágyúgolyó agyonütötte ... Nem robbant fel, nem a lónak szánták, hanem a Bajkaiék udvarán

Ezek a fák csak emlékeztetni tudnak a régiekre

parkoló T—34-esnek. Vagy a mi udvarunkban veszteglő katyusának ... És mindeme borzalmakon túl, vagy hiindeme borzalmak felett ott úsztak a dalok és a mesék. Anyámé. Szabó szülémé, Soóky nagyanyámé: Mandzsúriát megjárt Gál nagyapám különös történetei, joghegyekről, dzsigitekről. égbeszökő hegyóriásokról. Soóky nagyapám is megjárta az első világháborút, de ő csak elvétve mesélt. Ö politizált.

Ebből a sikándriai házból mentem iskolába. Ha máról visszatekintek iskolás éveimre, akkor azt kell mondanom, hogy azok voltak életem legtragikusabb szakaszai. Azért a többes szám, mert valóban szakaszokról van szó. 1944- ben ugyanis mindössze egy hónapot jártam iskolába. Előbb a tanítónkat vonultatták be, aztán a német híradósok foglalták el az öregiskola tantermeit. Mi pedig az utcára kerültünk. Hónapokkal késübb zsidó gettóvá változtatta e nemesebb célokra épült falakat az embertelenség. Ennek az iskolának az udvarán — mert odajártunk bámészkodni — láttam először életemben kikötött embert; aztán olyan embert, akinek a hátizsákját téglával tömik meg, s addig hajszolják az udvaron körbe-körbe. amíg össze nem esik, s láttam, amikor az erőtlen, kimerült férfiakat karvastagságú dorongokkal ütlegelik. Amikor az iskolát istállóvá változtatta a háború, azt már közönyösen szemléltem. Negyvenöt őszén a tantermeket kitakarították. s még tanultunk is valameddig a csupasz falak között — állva, mert a padokat elégették a háborús napokban —■, de később felsőbb parancsra betiltották a tanítást, az igazgatótanítót áttelepítették Magyarországra. Két évvel később megnyitották a szlovák tanításinyelvü iskolát, ahová engem is felvettek, méghozzá a második osztályba. Akkor már úgy-ahogy tudtam írni és olvasni. Más helyütt j már megírtam, hogy micsoda tragikus élménnyé vált mindez bennem.

Az idő az emberben sok mindent betemet; fontos és kevésbé fontos élményeket, eseményeket. Aztán egyszeriben, nem tudni milyen erők hatására, az egyszer-volt j események ismét megélednek, odamagasodnak elénk, s j helyet követelnek ismét maguknak. Bennem gyerekkorom, a gyermekkor valósága tűnik elő újra és újra. Az a közösség, amelyben éltem, szegény emberek közössége volt. Napszámosoké, részes aratóké, akiknek gondjaik és örömeik hétköznapiak voltak. Földközeliek., mondhatnám, a szó szoros értelmében. Az év minden szakában dolgozniok kellett, mert dolgozni kényszerültek. Magam is megpróbáltam ezt az életet szüleim mellett: voltam marokszedő apám után. s jártam napszámba is le Búcsi- j pusztára nyaranta. Amikor megalakult a szövetkezet, j akkor mindez ott folytatódott. A kévekötő-aratógépek j után „kereszteztünk”, amikor pedig megjelentek a kombájnok. azok szalmagyűjtő kocsiján dolgoztam néhány nyáron át, de voltam kazalrakó is ezekben az időkben. Mindezt nem is sorolnám ide. hiszen velem együtt kortársaim valahányan ugyanígy éltek és dolgoztak, ha nem volna e mérhetetlen szürkeség mögött néhány világi- j tó emlék. Történetesen olyan, amely ma is az emberség \ példájaként ragyog fel előttem. Úgy esett, hogy egy különösen forró délutánon, amikor „hetedmagával sütött a nap”, én kerültem a kazalon a „konty” alá. Az elevátor végtelen szalagja ontotta az irdatlan szalmaáradatott. s akkor Nagy András bácsi, a kazalmester, látva hiábavaló küzdelmemet a szalmával, odaállt mellém, s csendesen megszólított: „Ugye. Sándor fiam, megszomjaztál? No- i csak eriggy le a kazalról, igyál egyet..Nem ékelődött gyengeségemen, nem gúnyolta ki cingárságomat; úgy i küldött le a kazalról megpihenni, erőt gyűjteni, hogy a j megbántásnak az árnyéka sem ért. Persze, ez már nem a ■ sikándriai házunkhoz kötődő emlék. Amikor ez megesett, már a mostani házunkban laktunk. S ez ismét más irányt s ajtót nyitogató pillanat az értelem s az emlékezet j számára. Mert a Sikándriából Soóky nagyanyám halála ! után átköltöztünk nagyapámhoz; nagyobb volt az udvar, alkalmasabbnak látszott a gazdálkodásra. De amikor az ; ötvenes évek elején a mai Újtelep házhelyeit parcelláztuk, I szüleim is vásároltak egy telket, s még azon az őszön fel is építettünk rá egy pirinyó házat. Egyetlen szobát s mellé j az istállót. Mi voltunk, mi lettünk az Újtelep első lakói. Ez i a „honfoglalás” számomra s testvéreim számára nem. de szüleim számára az utolsó volt. Laci öcsém már ebben a ! parányi házikóban látta meg a napvilágot. Később nyári- | konyhává vedlett át Lackó szülőháza, s amikor felépült a j mostani ház — mert akadályozta az udvarból való ki- és bejárást —. mama felügyelete alatt Lacival egy vasárnap délelőtt ledöhlöltük ...

Van még valami nagyon fontos, amiről ezidáig nem beszéltem. Ez pedig nem más. mint az otthoni tájjal való kapcsolatom — a táj- és természetélményem mélysége. Ami pedig mindezt adta, azt apámnak, s rajta keresztül a vadászatnak köszönhetem. Apám, amikor a háború után visszakerültünk emberi jogainkba, ahogy lehetősége nyílott rá, azonnal kiváltotta a vadászengedélyt. Ettől kezdve amikor odahaza voltam, minden estét s minden hajnalt a vadászat töltött ki. Később már felcseperedett Laci öcsémet is magával ragadta a vadászat szenvedélye. E hajnalok és esték által lettem rokona minden fának, nádasnak, érnek, zsombékosnak a széles határban. S e hajnaloknak és estéknek köszönhetem, hogy a természet száz és száz titkának, rejtelmének ismerője lehettem és lehetek: hogy megtanultam olvasni a behavazott mezők mesevilágából, a szelek játékából, madarak pittyegéséből, krúgatásából. Felsorolhatatlanul merülnek föl előttem e hajnalok és esték élményei, szépségei. S ha ma haza készülök, úgy igyekszem, hogy már a megérkezés napján élmehessünk „egyet kerülni” a Nagyérhátra, vagy a Dunához a papával, vagy Lacival, vagy ha mód van rá: együtt. Már nem is csak hogy valamit lepuskázzunk, hanem hogy együtt legyünk, hallgatva vagy beszélgetve fontos vagy fontosnak vélt dolgainkról.

Ezernyi élmény, ezernyi üzenet, megímivaló volna az egyetlen otthonról, a szülői tájról. Szólni kéne — és bőven — a nyelv csodáiról, neveink, szavaink szépségéről, amelyek úgy szelídítik egymáshoz a képeket, metafórákal, ahogy a szél nyáridőben a fák koronáját. Mert — s ez nem lehet véletlen — éppen a nyelv tartományainak, a szülőföld egészének, gazdagságának köszönhetően ma hárman írjuk immár e közösség krónikáját. Cuth János erőteljes prózája mellett Laci öcsém — aki anyánk után a Soóky nevet vette fel írói névként — versei s meséi jelzik és jelentik, hogy szülőfalum közösségében milyen emberi és szellemi erőtartalékok rejlenek.

Azóta, hogy elkerültem a Fődásás. a Nagytó, az öregtemető, a Pincéül s a többi, gyermekkoromból fontos helyről, sokfelé jártam. Az a harminc esztendő, amit a szülőföldtől távol éltem meg. azonban másként része éleményvilágomnak, mint az előtte való tieznöt év. Valahogy nem úgy fontos, mint az otthoni évek. S mi következett: a pozsonyi évek, Szene, majd Kassa. Ezek élményei, emlékei, állomásai más minőségűek. A tudatosan élt és vállalt sors és munka állomáshelyei. Ezeket én választottam magamnak, mert választhatók voltak. A szülőföld egyszeri — nem választható. Megadatik az embernek, s élhet benne és általa, ha érti a szavát, ha ismeri rejtelmes szépségeit. És számomra ennyi év után lényegében már nem is az a valósága fontos, amellyel ma találkozom, ha odahaza járok, hanem az, amely bennem él. Ez már valahogy fölötte van minden külső valóságnak, mert ez gyermekkorom otthona, s azáltal teljes, hogy

I bárhol vagyok is a világban, mindig, mindenhol velem van. Az otthon, a szülőföld átváltozott bennem egy belső tájjá. A szememet sem kell lehúnynom, ha teszem azt ebben a pillanatban a hazai temetőt akarom látni, vagy egy havas hajnalt fölidézni a Laposokon, vagy a Bíkatóban. Hasonlóan jelenik meg egy-egy arc, s a hangok is megszólalnak, mégha tíz évvel ezelőtt elnyelte is őket egy alkony, vagy egy délután. Ez a belső tér a még kimondatlan és leíratlan versek, elbeszélések termőágya. humusza és éltetője. Ha a vers, ha az írás a szellem szabadsága — S csoda —. akkor ez a belső táj az a birodalom, ahol a szabadság megvalósul, vagy megvalósítható. Ez abból is egyértelműen kitetszik, hogy minden más teret és tájat elvehetnek tőlem, de ettől a belső tájtól a halálon kívül semmilyen hatalom, semmilyen erő, sem erőszak nem foszthat meg. Ezért a magam számára, s minden halandó számára a szülőföld eme belső térré lényegített valóságát tartom a legfontosabb emberi tartománynak. Mert tere és ideje egyaránt végtelen. S ami benne rejlik, alakul és elhal, az mi magunk voltunk, vagyunk s talán leszünk. Az és annyi, amennyit képesek vagyunk belőle érthetően megfogalmazni.

Ezért élek én örökös tartozásban, halálomig adósaként annak a szülőföldnek, amely minden emberi vállalkozás közül a legnehezebbel rótta ki rám: anyanyelvem forrásainak megőrzését — a versben megvalósuló életet.

! Az írásban előforduló helységnevek szlovák megfelelői: ; Búc, Moca, Kravany n. D„ Muzla, Őenkovce, Kvetná, 1 Bratislava, Senec, Kosice.

KÖNÖZSI ISTVÁN FELVÉTELEI