Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-10-18 / 43. szám
1 Kint a tanyán Örtényen mindössze 55 család él. Itt találom meg Molnárékat. Alacsony, földszintes ház, kicsi, de annál zsúfoltabb udvar fogad. A kapuban két kutya ugat. A kisebbik kibújik a kerítés alatt, s még mielőtt menekülésre fognám a dolgot, barátságosan a lábamhoz dörgölödzik. Mire kijönnek a háziak, már meg is barátkozunk. Bevezetnek, és jóformán még el sem mondom mi járatban vagyok, máris frissen sült túrós-mazsolás rétes és feketekávé illatozik előttem. Eleinte akadozik a beszélgetés, de amint a napi teendőkről érdeklődöm, pergő fordulatot vesz a társalgás, alig győzöm jegyezni. — Legfontosabb napi tennivaló az állatok ellátása. Jöjjön, nézzük meg őket! — hív a gazdasszony az udvarra. A ház teljes hosszában szőlőlugas, szemben az udvar túloldalán ólak, istálló. Először a lovakat nézzük meg, három is van, állapítom meg, városi ember lévén tisztes távolból. — Kettő még fiatal — mondom. Igen, ta piros az egyik unokámé, a fekete a másiké. Nem is akármilyen csikók ezek! Versenylovakat lehetne belőlük nevelni, olyan szülőktől valók. De meg is kérték az árát! A kettő benne van negyvenezerben. Ló nélkül nem tudnánk ellátni a többi állatot. Kocsival kell behordani a szénát. A katona unokám meg, ha eltávozást kap, az első útja nem haza, hanem ide, hozzánk vezet. Először megcsókolja a csikót. Majd előkerül a szobából a díszes lószerszám (rézkarikákkal) és a díszes ostor, mindkettő még használatlan. Még hintót kell venni, az unokám azzal akar hajtatni az esküvőjére. Kicsit arrébb, az ólban négy disznó. A ház mögött tehenek, borjak, egy üsző. A ház túloldalán a másik udvar. Hangos gágogás, hápogás, kodálás és csipogás fogad. — Hogy tudnak ellátni ennyi állatot? — kérdezem. — Reggel ötkor már talpon vagyunk — mondja mosolyogva Annus néni. — Férjem kitisztítja az állatok helyét, etet, itat, almoz, én kiengedem a baromfit, begyújtok, megfejem a teheneket, utána leforrázom a disznók eledelét, majd készítem a reggelit. Azután főzök, kettőnkre nem kell sokat sütni, főzni. Azután ott van a két nagy fólia. És már irányít is a kert felé. A kiét fóliasátor mellett és mögött hatalmas kert, nem látom a végét. A kukoricától kezdve a konyhakerti zöldségig minden van benne, az egész Annus néni gondja: ásás, ültetés, gyomlálás, kapálás, öntözés. Mire ellátja az állatokat, végez a kerttel és a házi munkákkal, este tíz óra van. Szombaton és vasárnap ugyanúgy, mint hétköznap. — Azelőtt könnyebb volt — mondja Kálmán bácsi —, napközben a teheneket ki lehetett hajtani a legelőre, most helybe kell hozni az eleséget. Legelő nincs már, tehén is kevés van. Rajtunk kívül csak egy család tart itt tehenet, így májustól kezdve kaszálni járok, amíg le nem esik a hó. Rendre is kaszálok, és a napi zöldet is behordom. Ehhez kell a kocsi meg a ló. A közelben van egy szélfogó, lehet öt kilométer hosszú is. Ott kaszálok a fák alatt, mire a végére érek, kezdhetem elölről. Amíg lehet, ezt csinálom napközben. A baromfiudvar közepén hatalmas szénakazal, tán még a háznál is nagyobb. — A télirevaló — mondja Kálmán bácsi. — Ha kevesebb volna a tehén, a borjú, nem kellene ennyit kaszálni — tréfálkozom. — A borjak nem esznek sokat, meg olyan szépek most, nincs szívünk túladni rajtuk. A tejet is szeretjük, a fölösleget pedig elviszik. — Én minden kedden tejfelt, túrót készítek — szól közbe Annus néni —, másnap már a megrendelő asztalán illatozik a friss tejfeles csusza. Minden héten, évek óta, pontosan harmincnégy gombóc túrót és nyolc liter tejfelt készítek, és még így se jut mindenhová. Biciklin, négy táskával is hordok be Gútára (Kolárovo), házhoz szállítom. Esőben, sárban is menni kell, mert várnak. Az utat volt szerencsém látni, Annus néninek van mit csinálnia, hogy rendben megérkezzen oda, ahová elindult. A túrógombócok kedvéért kedden este is kibiciklizek Molnárékhoz. Nézem a harmincnégy teljesen egyforma gombócot. Akár a sorozatban gyártott teniszlabdák, csak nagyobbak. A szerszámot keresem, amellyel ilyen egyformára és szép gömbölyűre formálja őket. Nevetve tárja elém a két kezét. — A sokéves gyakorlat eredménye — mondja —, több mint harminc éve csinálom, ezzel a két kezemmel. — Annus néni sosem, gondolt arra, hogy elmegy itthonról dolgozni, mint más asszonyok? — De igen — bólint rá —, még a kezdet kezdetén, de azután valahogy másképp alakult. Igaz, egy tehénnel kezdtük, de megszületett az első gyerek, hát itthon kellett maradnom. Mire munkába mehettem volna, jött a másik gyerek, a szüleim megbetegedtek, és életük végéig, tizenhét éven át ápoltam őket. Állatunk is egyre több lett, elkezdtünk fóliázni, ugye, itt volt a nagy kert is, így itthon maradtam. — Ez több, mint amire egy családnak szüksége van — nézek körül. Nevetnek. — Amink van, elosztjuk a gyerekeknek. — És a kultúra hogy jut el ide? — kérdezem. — Van tévé, rádió, Új Szót, Nőt olvasunk ... De este tíz óra után kinek van szüksége kultúrára?! A mozi, a bál a fiataloké, nekünk csak egészségre van szükségünk, hogy tovább dolgozhassunk. Elbúcsúzom, és útban hazafelé elgondolkodom ezen az életformán, melyet én magam nem vállalnék. GOGH VILMA (nőié)
