Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-10-18 / 43. szám
— Szülém úgy örőt, me nem igény győzte! — Azt meghiszem, vót esze, több mint nekem vagy neked.' — Ugyan má! Minő legíny, aki nem vót katona, ügyi Gyuri bácsi!? — Jóvá bizongatod, sógor se vót! — mondta nevetve Miklós. — Az egíssíg többet ír, me ügyi én aszmás vótam — mentegetődzött sógor. — Az bizony, hál istennek! — nyöszörögte nene. — Ugyan má, nene! — Hát azé, má ügyi, így nem vittík e, hányán ott pusztótak, istenem ... — Az má szent igaz, akárcsak a apám is. — Jaj, jaj, ne is beszíjjünk róla, csak háboró ne legyen! — Bizony ne. me jövőre én akarok bekopognyi szülémhő a új asszonyvá! — Te má kopoghacc, Miklós. Ide én is szívessen bezörögnék — vallotta. Juliska elvörösödött. — Soká lesz az még. — Majd evájik! — E, e, mint a vadkörtí vagy a nyospolya. Ferenc jóízűen nevetve folytatta és megrázta a demizsont. — Ez nem nekünk való, ennek nem lehet a fenekire jámyi? Tárcsák csak, hagy öntök! — Élig má gyerek! Hugyan fogod a menyasszony ágyát beállitanyi? — Én nem a, majd Zsiga, ha ugyan má kijózanodott ezőte szeginy feie? Juliska az ágy szélére ült, fejét az ágyfának támasztotta. Ferencet nézték, ki így, ki úgy, de elküldeni isten őrizz inkább leharapják a nyelvüket. — Koma, Zsigájék enyójtózkodhatnak, de hogy mink hun, ha visszamegyünk? — Ejnye no, csak nem döntöttík szive azőte a laktanyát? — Bá úgy vonal — Idehagass, szedölőckőgyünk, me istók uccsé, azok is fődre kérőnek, nem az ágyba. Nene szaladt készíteni Miklósnak. A nyitott kéményben lógott még kolbász, szalonna. A létrán állt, amikor Miklós elkiáltotta magát. — Tolvaj! Tolvajt — és megrázta nene alatt a létrát. Így szokta nene is, amikor ők a kolbászt dézsmálták. Nene belement a játékba. Egyik kezével a létrába kapaszkodott, a másikkal Miklóst püfölte. — Ne bomó, kis katona, nem vagyok húszéves, nem is a meggyfán állok, hogy lerázzál Juliska, Juliska, gyere, me ez nem fér a bőribe! — Itt a kutyafejő török, megfogjuk, főkoncojjuk! — Jaj, vigem van, jó emberek, segiccsenek, evisz a tatár. — Csak vidd török, csak vidd tatár! — nevetett sógor. Juliska gyorsan kapkodta nene kezéből a kolbászt, a szalonnát és bekötötte a nagy kenyérruhába. — Itt a batyud, mehecc világgá! — mondta, de kedvesen. Ferenc csodálkozva nézett rájuk, noha Miklós sokszor mesélte neki, hogy ök itt jobban szerettek mint otthon. — No kapaszkoggyá, má viszlek is! Nene nem akart kötélnek állni, ezért a Miklós fülébe súgta kedveskedve. — Emlíksző, minő sokat cipeté a hátadon, még iskolába is, ha nagy vót a hó vagy a sár. No, gyere, most én cipellek, má ebírlak! — Jaj, ne bomó, ne bomó! — nyögte, de azért jólesett neki, hogy emlékszik rá. — Híjába fisz nene, én akkó is a kapujig viszlek! Kapaszkoggy, kapaszkoggy! — vezényelt és kifordult vele az ajtón, közbe kiabálta. — Lyukas fazikat, lyukas fazikat vegyenek! — Tegyé le! — Nem teszlek! Itt a teli köpöllő, itt a teli köpöllő! Már a kútnál jártak. Miklós meg-megrázta a hátán. Nene visított. Vitéz meg hol előttük, hol a hátuk mögött szaladt a keskeny járaton. — Tegyé le! Mit szó, ha meglát valaki, he? — Itt a székely menyecske! Sógor a pitvarból nevette a bolondozást. — Lopják a menyasszont, lopják! — kiabált Miklós után. Ferenc megfordult a keskeny járaton, és elállta Juliska útját, megfogta a karját. — Osztán ne haraguggyá, hogy fögyüttem vele. — Nem, nem haragszok — mondta, de nem nézett rá, a katonagombokaf számolgatta. — Tudom, hogy fisz — szólt csendesen —, és hová nyíző? — Mé? — Ne fi no, amit a legínyjárásró montam, neked van igazad! — Ügyi! — Úgy bíz al Az anyám meg csak hagy karattyójon, ne vedd azé úgy... — Hát... Juliska ránézett, majd lesütötte a szemét, és a kendője rojtját húzogatta. — Ahugyan bent ütem, arre gondótam ... Hát, hogy jól megkötöztik a báránt... — Ferenc megcsúszott, Juliska utána kapott, de el is engedte rögtön. Az megint visszafordult: — Ne fi, a Gergő nem lát ide! — Gergő? — Az hát! Miklós azt is elmonta ... Be kár, hogy nem én lakok a mii árok túsó felibe! — Mennyéi má ... — De ha belé esni, csak szójjá, máj én kihúzlak, jó? Juliska Miklós kezébe nyomta a batyut. — Ides, drága kis fijam, oszténgat né bomó ott is, me ha valami baj ír, haza se gyere! — sirdogált nene. Ferenc szíve összefacsarodott, öt az anyja nem ölelgeti, Miklóst meg hogy babusgatják mind a ketten, nem is állhatta szó nélkül. — Hát nekem semmi ? — Neked is van húgod! — Hajajaj, az má mást öleget! — Ezen aztán jót nevettek, és énekelve, egymásba kapaszkodva elindultak. Bent kellemes meleg volt, a karácsonyfa illata érződött. Sógor nevetve fogadta őket: — Hun a vaj, Terka ? — Minő vaj? — Hiszeny jó essziköpöt! — Esszé a kópé. — Hajjátok, ez a anyád mit is akar?! — Tán maga se tuggya! — Sógor, maga beszíthetne vele! — Gyerekem, vele mindig is nehéz vót, me amit a fejibe vesz, azt hat ökör se tuggya kihúznyi belőle ... Juliska a száját rágta, kifelé nézett, nem jön-e, akit vár, de csak Vitéz szaladozott a sógor csinálta járaton. Sirhatnékja támadt, meg-megrándult a válla, mint a szélben az almafa csupasz koronája. Nenéék összenéztek, nem tudtak semmit mondani. Besötétedett, nene gyertyát gyújtott, majd mécsest is, és imádságba fogott. Sokáig imádkozott. Juliska maga elé bámult, az asztal alá pislogott, Ferenc szavait latolgatta ... Mit is akarhatott a báránnyal? És ha nem Bözsi, akkor ki ? Csak nem őrá gondolt ? Vagy figyelmeztetni akarta, vagy már tud is valamit? Nagyon megijedt... — Jaj, ides nene, sógor bácsim, beszijjenek márnává, me én nem is tudom ... — Hát má szerit kőne ejtenyi, no ... — Láttyák. láttyák, ebbö csak a csúfság lesz! Meg még el is akar gyünnyi! Nem élig a György, az égisz Farkas csorda nekünk gyün. De biztos, hogy nem magoktól! Mama beszihetett velek, me én nem attam rá okot, se az egyiknek, se a másiknak! — Ezek, jánka, fő lehetnek biztatva, anyádtó minden kifejik! De, hogy a maga nyomorúságán nem tanót az a bolond, ezen csudákozok! — Minő jó is, hogy itt lehetek, de mé nem írattatok a nevetekre? — Még passzust kirjünk tőle, aká az állatra ?! Amikó kicsiny vótá, vót errő szó, de csak belém mart, ha főhoztam neki. Gundótam, nekünk má az is élig, ha itt hágy, le má csak nem merísző vinnyi! — Pegyig neki hosszú a keze, Terka! Ládd, csak nem fér a bőribe! Má jánykorába is ilyeny vót. — Hogy ez hugyan kivát, senkire se hasonlít, de meg is pörzsöte magát, égisz falu a szájára vette! A mécses álmosítóan pislákolt, de az ő szemüket elkerülte az álom. Kint a szél felkerekedett, hordta a havat. A kalács felmetélve az asztalon kínálta magát. Teát főztek. Sógor kiment megnézni az állatokat, majd nagy dobogással jött vissza. Már a pitvarban levette a csizmáját, és a kapcákat ráteregette. — Hajjátok. még a kutyát se érdemes kiengennyi! — mondta, és felmászott a meleg siskó tetejére. Majd csendesen szürcsölgették a teát, de a gondolataik messzire elkalandoztak. — Azé nem kő finyi, nem vagyok én Miklós, amolyan tedd ide, tedd oda! Velem nem étet meg semmit, nekem beszíhetl — biztatgatta magát sógor. A tea meg a siskó melege is segített. Úgy ült a magasban, mint kakas a szemétdombon. Meg-megfordult, ahogy a hátát sütötte az átforrósodott kemence. — És ahugyan megenyhő, lemegyünk, de mind a hárman ... Juliska boldog volt, de azért kételkedett is, hátha csak a bor beszél sógorból, amit Ferencékkel megivott. Lefekvés után még sokáig forgolódott, meg az Hústól hallottakon is rágódott. — Gáspár anyja októberben halt meg. Az apja kint veszett, az anyját eltemette, csak a nővére maradt meg, és most még Bözsit is elveszítette, csak az öreg mányika gubbaszt egyedül a kis házacskában. A szél még a gerendákat is megrecsegtette, a karácsonyfán megremegtek a diók. és csillogva forogtak. A bakter kürtjének hangját hozta a szél. Juliska magára húzta a dunyhát, és tovább szőtte gondolatait. Istenem, vannak még nálánál is sokkal szerencsétlenebbek. Sem Bözsivel, sem Gáspárral nem cserélne, nem is beszélve a sok szegényről, akik fázósan bújnak vackukra, akiknek dunyhájuk sincs. Ezen a nyomorúságos földön talán nincs is igazság? A pap csak prédikál, az pedig gyenge vigasz, sem meleget, sem ételt nem ad. Szörnyű álmok kínozták, ha meg felriadt, hol ez, hol az reccsent. Nagyon félt, alig várta, hogy megvirradjon, de arra várhatott. A gyér házsorból az övék kiszorult, elszaladva többitől, így jobban ki volt téve az időjárás viszontagságainak. És a szél, amitől úgy félt, félelmesen dudált a nyitott kéményben. Nyáron fákat dönt, megdönti a vetést, még a békésen úszó felhőket is megkergeti az égen, éjjel a hold félve kapaszkodik beléjük, de a szél leráncigálja róluk is a felhőtakarót. Gyakran elnézte ezt a viaskodást, amikor kicsi volt, nem értette a természet erőit, néha még álmában is velük kínlódott. A hittanórákon úgy tanulta, hogy minden, ami a földön történik, isten akaratából van. Akkor miért küldi az emberekre a csapásokat, ahelyett, hogy védelmezné őket?! Minden összekúszálódott benne. Félt az istentől, hiszen az hetediziglen büntet, de miért? Ezt a kérdést gyakran feltette magának, de a kérdés, csak kérdés maradt. Meg a félelem maradt, attól nem tudott megszabadulni. A nehéz dunyha alatt meg sem mert mozdulni. Reggel nene is rosszat sejtőerr pislogott az asztal alá, ahol a karácsonyi bárány kiszabadult a fonott kötélből, amire eddig nem volt példa. — Juliskám, ha kiviszed, hagyid a kazal tövihö, onnét vót behozva. Legyen vele, ami akar, ha eccer ennyire ki kívánkozik. (folytatjuk)
