Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1983-10-11 / 42. szám

itthon. 1943-ban SAS-os behívót kaptam: rövidesen a pinszki mocsarak között találtam magam. Ukrajnából tífusszal hoztak a hátországba. Kórházvonatunk Debrecenben állt meg, ahol fertőtlenítésen kellett átesnünk. Innét Egerbe továbbítottak. Hosszú hónapokat töltöttem kórházban, már-már a sír szélén éreztem magam, amikor napokon, keresztül egy korty teát sem tudtam lenyelni. Csoda történt: felépültem. Üdülésre a Kékesre kerültem, ahol a kórház írnoka lettem, és akkor küldtek ezredemhez, amikor a kórházat kiürítették. Éjjelenként már látni lehetett a torkolattüzet Debrecen irányában. Nehéz körülmények között kerültem Balassagyarmatra ezredemhez, útközben Aszódon légiriadó volt, el kellett hagyni a nyílt pályán veszteglő vonatot, s az egész éjszakát a szabadban töltöttük.

Mint lábadozó katonát, egyhavi szabadság illetett meg. A vonatok azonban már rendszertelenül közlekedtek. Valahogy mégis elengedtek. Tehervonattal és autóval utaztam, két napba került a különben pár órás út A szabadságot arra használtam fel, hogy egy vaskos füzetbe írtam az arra érdemesnek tartott verseimet. Éppen annyi időm volt. hogy a szerszámaimat és több értékes holmit összepakolhattam, és eláshattam a műhelyem sarkában. A front alatt azonban összes elásott holmimnak nyoma veszett — kéziratommal együtt. Verseim között voltak olyanok is, amelyeknek másolatára többé sehol sem akadtam. Hiszen íróasztalomat összetörve, könyveimet szétszórva találtam, amikor ismét hazatértem. Hosszú ideig sírt a lelkem. Erre mégsem voltam elkészülve.

Mindent elölről kellett kezdeni. Az volt szomorú vigaszom, hogy hasonló sorsban volt része az egész Garam menti lakosságnak, pontosabban annak, amely a Garam keleti oldalán lakott, s három hónapig az álló front részesének kellett lennünk. Ráadásul a harcok megkezdésekor a vidék községeit kilakoltatták az Ipolyon túlra.

Alig két hónappal az evakuálás után véget ért a háború. Lakásaink feldúltan fogadtak. Olyan épület is akadt, amelynek födelét leszedték a harci alakulatok s belőle bunkert készítettek.

Újabb megpróbáltatások következtek; Csehországba. Magyarországra telepítés.

Azután akik itthon maradhattak, azokkal csoda történt: Mintha életkedvük megduplázódott volna, úgy láttunk munkához, ki-ki a maga posztján. Akiknek ólja, baromfiudvara üres maradt, gyalog járták be a környéket, a távolabbi rokonokat Egyetlen malac, lúd vagy tyúk beszerzése nagy örömet szerzett. A Garamon túl átfutott a front, ott minden megmaradt, arrafelé vette irányát vidékünk sok-sok nincstelenje. S nem hiába: alig telt el egy év, kakaskukorékolás ébresztette a falut.

1948 — számomra duplán nevezetes év. Már a negyvenedik évemet tapostam, s még nődén voltam. A műhely már újra kenyeret biztosított — igaz, segédre

Könözsi István felvételei

nem futotta, de bizsergetni kezdett a gondolat, hogy nősülni kellene! Amikor a háború előtt jól ment a műhely, mintha erre nem is gondoltam volna, de az is a valósághoz tartozik, hogy addig nem találtam rá az „igazira”. A negyven év erősen gondolkodóba ejtett. Elhatároztam, hogy körülnézek a környéken. A hat kilométernyire fekvő Zalabán találtam meg, akit kerestem. Beleegyeztem, hogy esküvőnk után, amelyet két nappal a születésnapom előtt tartottunk meg. az apósom házához költözöm.

Apósom, Kulcsár Géza háza a falu felső végén a legszélső, a vasútállomástól száz méternyire. (Szülőfalumból is idejöttünk, ha vonattal akartunk utazni.) A község fekvése annyiban különbözött Garamsallóétól, hogy ez síkságon épült. A Szikince patak azonban éppúgy itt kanyargód a kertek alatt. Itt a szőlőhegy is a falu fölött. A Berek helyett egy kilométernyire a csatai (tata) erdő. A Szikincén túl a Garamig síkság a falutól keletre — éppúgy, mint volt otthonom fölött — dombos, az egész határ. Szántóföldjei jók, mindent megteremnek.

A Kulcsár-porta 1922-ben épült. Apósom ez ideig pályamunkás volt. Esztike, a feleségem, segítőtársa volt minden munkában. Apósom eleinte bérelt földeken gazdálkodott, később elözvegyült rokonok földjeit dolgozta, majd megvásárolta. Amikor hozzájuk kerültem, két pár részes aratót is tartottak.

Legelőször abban egyeztünk meg, hogy ezután nem fogad aratókat: magunk végezzük az aratást.

A ház végében nagy pajta volt, azt alakítottam át műhelynek. Sallói műhelyemet is magam építettem, itt sem okozott gondot az udvar felőli fal megrakása.

Két lovunk volt: Manci és Mica; eleinte óvatosan közeledtem hozzájuk, de amikor megismerkedtünk, hü gondozójuk lettem. Fejőstehén, üsző is volt a nagy istállóban. A konyha és a gazdasszonyi tennivaló anyósomra volt bízva. Hajnali négykor megpucoltuk a jószágot, azután, ha nem volt a mezőn sürgős munka, én a műhelybe mentem, feleségem az apóssal pedig legtöbbször a szőlőbe, amely legalább tíz parcellára volt szabdalva.

Volt hát tennivaló! Nem is tudom, meddig bírtuk, győztük volna munkával. . . Jött azonban az 1950-es esztendő, amikor is megalakult Zalabán a szövetkezet. Deszkát már nehezen tudtam szerezni a műhelyembe, a raktárba hiába mentem: kiutalásra adtak volna, ha lett volna. így hát rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy az elsők közt én is belépek a szövetkezetbe.

Feleségem és apósom a következő esztendőben lettek tagjai a közösnek. Úgynevezett kontingens volt kiszabva a birtokra, vagyis természetbeni beadás. A gazdák gondolkodóba estek. Ha beadják a kiszabott terményt: gabonát, húst, zsírt, saját részükre semmi sem marad. Rövidesen szövetkezeti lett az egész határ.

Abban az időben a faluval határos állami gazdaságban rizst termeltek. Szövetkezetünk is csakhamar követte a példát, s az állami gazdaság szomszédságában, a patak menti síkságon mi is megpróbáltuk a rizstermelést — sikerrel. Már az első évben a húszkoronás munkaegységre öt korona osztalékot kaptunk.

Megkezdődött falunk közéletének átalakulása.

1956 októberében befejeződött a község villamosítása.

1970 szeptemberében megkezdték a falun keresztül vezető országút aszfaltozását, amit egy hónap alatt befejeztek. Az akkori község lakóinak száma 292, a szövetkezetnek 89 tagja volt.

Kulturális élet? Vissza kell kanyarodnunk az 1898-as évhez. Egy akkori tanító. Mészáros Sándor javaslatára a község kultúrházat épít — közadakozásból! A felépült kultúrházat Olvasókörnek nevezték el.

Ennek az Olvasókörnek az első háború kezdetéig apósom volt az elnöke. Tehát nem amolyan közönséges gazdacsaládhoz kerültem. Megbecsülték itt a könyvet. De általában az egész községre jellemző a kultúra iránti szeretet. Mondhatjuk úgy is: hagyománya ez a falunak.

Községünkben a CSEMADOK 1950. március 21-én alakult meg. Az előkészületi megbeszélésekre az én műhelyemet használtuk. A párt vezetői közül is eljöttek néhányan. s tudtomra adták, hogy a szervezet elnökének engem gondolnak. Nyolcvan taggal alakultunk. Rendbe hozattuk a gabonaraktárnak használt Olvasókör épületét. Birtokba vettük. A község vezetői is a CSEMADOK vezetői lettek. S ez máig így van. Ma a

246 lakos közül a CSEMADOK-nak 120 tagja van. A múlt évben 130 volta taglétszám, ami egy év alatt tízzel apadt, elköltözés és elhalálozás miatt.

Az 1980-as népszámlálás szerint községünknek 262 lakosa volt. Ez két év alatt tizenhattal csökkent. Nemzetiségi megoszlás: szlovák 15, magyar 247. Lakóházaink száma 98. Hat épület emeletes, 35 lakásban van vízvezeték és fürdőszoba, 18 lakásban központi fűtés. 69 családnak van hőtőszekrénye. A személyautók száma 31.

A számokkal azt szeretném bizonyítani, hogy a lakosság életkörülményei jók. A jó közérzet pedig hatással van arra is. aki e nép között él. A község főutcája mindkét oldalon viruló rózsákkal fogadja a falun átutazókat.

Évekkel később, amikor apósomat megkérdeztem, megbánta-e hogy a szövetkezetbe lépett, mosolyogva válaszolta: nyűgödtabb az élete, mint magángazda korában. Ezt a mosolyt az arcán már akkor is felfedez^ tem, amikor első ízben hozták házunkhoz a fejadagot. Két, zsákokkal teli szekér volt a járandóságunk, a régi hombár megtelt! Hárman dolgoztunk, három részt kaptunk, ezen kívül fél hektárnyi kukorica termését, a tagsági földből. Én sem sírtam vissza á magánipart! Igaz, a szakmámban talán ekkor is többet dolgoztam, mint a mezőn: építkezett a szövetkezet, asztalosra mindig szükség volt.

1961 nyarán a szövetkezet könyvelője nyugdíjba ment, s helyére leányunkat. Esztikét választották. Most már négy fejadag, négy munkaegység után kaptunk fizetést, s életünk még biztosabb mederbe terelődött. Igaz. sokkal több lett a munkánk, mivel a kiosztott kapások, az após meg az én részem mindig külön-külön parcellát jelentett.

1954-ben megválasztottak a szövetkezei pénztárosának, s ezt a funkciót mindaddig betöltöttem, amig 1974 végén nem egyesítették szövetkezetünket a környező nyolc szövetkezettel. Az új központ Lekéren és Oroszkán székel, „Rozkvet” elnevezés alatt.

Amikor 1968-ban nyugdíjaztak, el kellett vállalnom a községi könyvtár vezetését és a krónika írását is. A könyvtár könyvei a front alatt elvesztek, de a járási könyvtár vezetője révén sikerült új könyveket beszereznünk. s az elveszett katalógust újjal pótolnunk. Csakhamar 40 olvasóm volt. Ma már új könyvtáros van, s a kimutatás szerint a könyvtári könyvek száma 1240, az olvasóké 63. Az évi olvasott könyvek példányszáma 923.

Meg kell említenem azt a tényt is. hogy 1975 júliusában megszűnt községünkben az iskola s az óvoda. Az óvodások azóta autóbusszal a szomszéd községbe. Kisölvedre (Maié Ludince) járnak, míg az iskolásaink szintén autóbusszal, de a legtöbben vonattal. Csatára, a gimnazisták Zselízre (Zeliezovce), néhányan Ipolyságra.

Az iskola megszűnése azt jelenti, hogy nincs tanítónk. Szerencsére, lakik községünkben pedagógus, aki vállalta a CSEMADOK-elnökséget. én lettem a titkár. Tehát a kulturális tevékenység, ha nem is nagy eredménnyel, mégis folyamatos. Bizony sokszor emlegetjük Lovicsek Bélát. Hat évig tanított községünkben, s a kulturális élet akkor volt a legélénkebb! Volt CSEMADOK-színjátszócsoport, saját zenekar. A művelődési ház számára akkor vásároltunk televíziót.

A mai életről kevés a mondanivaló. Sok környékbeli község hasonló életet él. A „Rozkvet” dolgozója maradt a falu többsége. Van azonban néhány vasúti munkás is. aki a párkányi (Stúrovo) állomáson teljesít szolgálatot. De jut Zalabáról néhány dolgozó a párkányi papírgyárba is. A szövetkezet helyi telepén megmaradtak az istállók fejős és növendékállalokkal, anyakocákkal, s egy új csibekeltetővel bővítve, amelyből évenként több tízezer csirkét szállítanak a lévai feldolgozóba. S itt az állandóan bővülő szőlészet! Azt sem lehet elhallgatni, hogy a szövetkezeti tagság részére is telepítettünk — lehet úgy tíz éve — tagonként 8 áras szőlőt, amely szép termést szokott adni. Mindezek felsorolása sejteti, hogy kevés nálunk a munkaerő, mindenkinek dolgoznia kell: szükség van minden kézre! S ha mindenki dolgozik, annak természetes következménye, hogy biztosítva vannak azok az életkörülmények, amelyekről valamikor apáink csak álmodtak.

Hetvenötödik születésnapján szeretettel köszöntjük a szerzőt