Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-10-11 / 42. szám
— Oszténgat, amikó Bözsi hozzám írt a kalácsos tálva. az is kérdezett, de olyan, de olyan fehír vöt, mint a kendő a nyakába, bizony. A nípek meg susogtak, tán hallott is egyet-mást! _ — Szeginy jánka, akkó nem kő mondanyi: verd meg isten ... — Gundóhattyák, télvíz idejin! Az őszre való. nem ilyenkó! — Igaz, igaz, tán kéccer ha vöt, mőte az eszemet tudom, ügyi, Gyuri? — Én nem számótam, ez nektek való, nem fírfinípnek. — Meg ha van takargatnyi való, azt úgyse lehet víka alatt tartanyi, az csak előbújik, ügyi, Terka nénnye. — Az ördög tuggya ... — Monták is, de monták ám, hogy húsva próbálják betömnyi a bámíszkodók száját meg szemit, de aki lát, az ám onnan is kiles. — Tehetyik ... — És mé itatták le Zsigát? No mé, má olyany koránnyába, hát, hogy ne tuggyon semmire emlikeznyi, no nem?! — Élig baj ez! — De a Ritye, mikó má ivott, be is kurjangatott nekik. — Oszt mi ja csudát? — Nyizd meg Zsiga a físzket. nem kötött-e belé a kakukk?! — És? — Valaki kilökdöste. — A vín szamár! — Bizony, ilyen helen tartanyi kő az embernek a száját. Kísőbb a markába nyomtak egy üveg bort, a felesíge meg haza taszigáta, de keröt-fordót, má meginy ott vót. Ott lábatlankodott a táncolok között, azok meg főtaszították. — Vín bolond! — Az hát. kísőbb Györgyöt uszítgatta a jányokre, huzakodott vele, de oszténgat megmírgett és áthagyította a kerítísen. Még fő se tudott ányi! Zsófi nénnye ebotorkát tragacsé, hogy máj hazatojja. Fö is ütettík rá, de leherebódát lípten-nyomon. Olyan jó vót! — Ládd, Gyuri, mive teszi az embert az ital? E mindig ilyen vót, csak most még bolondabb az istenatta. — Az, az ... — Be jó vót! Annyit röhögtünk, hogy még. Sógor ránézett hosszan. — Nem röhögnyi való ez, jánka, inkább rínyi való! — Mé, no mé? — Más nyomorúságán könnyé röhögnyi, csak azé mondom. Csak rajtad, vagy máson röhögjenek eccer, oszténgat megtudod! — Mé rajtunk? — Aká melyiteken! Sógor kiment. Nekifogott a hónak. Időbe tellett míg a hosszú udvaron utat lapátolt. Húsnak be nem állt a szája. — Nem gyüsz megnyíznyi, hugyan viszik a menyasszony ágyát? — Nem, még fejet mosok. — Ilyen ítiletidőbe? — Mé, bent nem fú ?! — Te tudod, hát, ahugyan gundolod — mondta és elszaladt. — Juliskám, ennek a nyevit külön kö máj etemetnyi! Ha a Jusztinka is ilyeny, Miklósnak élig lesz a baj! — Az nem olyan. — Jobb is, ördög tuggya mé is barátkozó vele. — Magam se tudom. Nagyon letyefetye, de az ő baja! Juliska a hajával bíbelődött. — Mégis neki ász a fejednek? — Dógombó kifejik! — rántotta meg vállát. Már a haját száritgatta, amikor megint megzörgették az ajtót. — Ki jaz, mi jaz? — kiáltott ki nene. — Ides anyámasszony, nyissa ki! — Ez Miklós — mondta nevetve Juliska. — Kik, mik vattok? — huncutkodott nene. — Nyissa csak, itt hozom a menyit! — Hát búzát hoztatok? — Csak egy kis hovat! így szoktak bekopogni, ha az új asszonyt viszi haza a vőlegény, illetve az újdonsült férj az anyja házához. Miklósék rázendítettek. Ides anyám, nyizzen csak ki, az ajtóját nyissa csak ki, itt hozom a legszebb menyit. Szegő Julis kökíny szemit! — Kive van ez, uram teremtöm? — Nyis ki má! Jaj, minő bolond ez a Miklós! — mondta Juliska. — Dícsírtessik a Jézus Krisztus! Boldog ünnepeket a ház. lakójinak! Juliska úgy meglepődött, hogy majd ráesett a tűzhelyre, mert Ferenc jött elöl meszelővei, amelyre egy nagy fonott kalács volt kötve. Másik kezében demizson. Mindketten kapatosak voltak. — Esszeakattam Ferencve, meg menyasszony máját is hoztunk! — Jaj istenem, tegyitek le a kabátotokot és mennyetek be. Juliska, segiccs nekik! Juliska összecsavarta a fejebúbján a hajat, mint lónak a farkát. Az apró hajak a nyakán, fülén táncoltak. Azt sem tudta, mit tegyen meglepetésében. — No mennyetek má, átok itt, mint a Lót meg a felesíge! Bebotorkáltak. — Jó tetted, Ferenc — rebegte nene —, nagyon jó tetted. Gyuri! Gyuri, gyere hama1 — kiáltott ki. — Vendígejink vannak! — Á, Gyuri bácsi, de rígen láttam! — Hát, hát, élig ideje ... — Egy helen vagyunk, hajnaba má megyünk vissza ... — Fíkomatta, má? — Pegyig nem fűlik hozzá a fogunk, ügyi pajtyi! — mondta, és jól hátba vágta Miklóst. — De nem ám, a keservit! — A mindenit, ha nem látnám a hovat, azt gundónám, nyár van, úgy szagó Juliska. — Nem én, a kamilla. No ládd! Virág az is, meg te jis. Ferenc még Györgynél is magasabb. A haja szőkésbarna, hullámos. Az arca kicsit hosszúkás, szeme kicsit szomorkás, nyugodtabb, csak a fogai villognak györgyösen. — Űjetek má le! — Még a nyáron találkoztam Julis nenével, ö monta, hogy jó vóna elásnyi a csatabárdot. Juliska összerezzent. — Mit, minő bárdot? — Azt csak ők tuggyák! De hallod, igazán szemrevaló vágyó, hallod-é!? — Ugyan ... — Montam, ügyi, montam, Ferenc! — No, Miklós is említette ... Juliska zavarában a haját babrálta, amely minduntalan meglazult. — Hű, de szíp hajad van! — Mint a legtöbbnek. — Hallod pajtás, ide érdemes lesz máskó is bekukkantanyi. — Hát csak kukkancsatok, mint bolond Istók Debrecenbe! — ravaszkodott Juliska. — Majd szerit ejtyük, há nem, Miklós? — és rákacsintott. Miklós bólintott. — Vegyetek a kalácsbó, Juliska sütötte. Ferenc beléharapott, de szeme Juliskán pihent. — Jó, jó feketeborsos. Ügyes vágyó, hallod-é! De kóstóják meg a mi boronkot is. Gyuri bácsi! — Látom, tik má jó ekóstógattátok! — Ujjával megfenyegette őket. — Hát lagzi vót, nem? — Juliska, add a poharakot! Juliska Miklós és Ferenc között próbált benyúlni az ablakba. Ferenc lábszára az övéhez ért. Ferenc gyorsan maga alá húzta a lábát. A poharak felborultak. Ferenc segíteni próbált, és igy nagyon közel kerültek egymáshoz, de csak pár pillanatra, mindketten belevörösödtek... — Mija, tél idejin sátoros ünnep, vagy mi a szösz? Olyan lagzi szagod van, hun van itt rozmaring? — A ablakba. — Vagy előttem? — mondta és nyúlt volna a dereka után, de Juliska ügyesen kipenderült előle. — Ne pin'd, me eszalad! — A kezem a oka, Gyuri bácsi. — Vagy a szőlő leve, nem ? — Az ördög tuggya, tán mind a kettő. Még lehet bolondoznyi? Öntöttek. Juliska kiszaladt a konyhába, dühös volt az egész világra, a poharakra, a rozmaringra, hogy neki azzal mindig baja van! Legközelebb kivágja, gondolta. Miért kell az ördögnek mindig akkor hoznia valakit, mikor rendetlen a haja ? És mit gondol róla Ferenc, hisz majdnem az ölébe esett? — Gyere má be, csak nem mígy világgá ilyen időbe?! — kiáltott ki Miklós. — Gyere no, kóstód meg te is. Juliska minden mozdulatán érezte Ferenc tekintetét, ezt mind észrevették. — Azé jó ez a bor — dünnyögte sógor ízlelgetve a bort. Nene csücsörítve szívta a levegőt. — Hű, jó. jó. Ferenc ellentéte volt Györgynek, de a bor már dolgozott benne. — Gyuri bácsi, ilyeny szip jánt nem kő egyuknyi! — Mé mondod? — Hallom, sehova nem mén, még legínyjárás sincs. Hallgattak egy darabig, majd Miklós szólalt meg. — No, igyunk! — Nem járnak, Ferenc, me ón nem akarom, érted?! — Mi a manó? — Engem nem kő nyomorgatnyi a ajtóba, nekem erre nincs szüksigem! — mondta Juliska. — Hallod minő az én húgom, minő akaratos!? Ferenc a poharát forgatta, közben Juliskát szemlélgette. — Amit mondó, abba neked van igazad, bárcsak mind ilyeny vóna, akkó igeny-igeny jó vóna! Juliska mosolygott. — Ládd, ezé, aki haraguszík, nincs igaza! — De Miklósvá együhetek? — Lehetnyi lehet — dadogta nene —, de mikó kérőtök tik haza ? — Má előbb lesz, mint soha, ügyi kenyeres! — De úgy ám, csak lenyomjuk! — A Györgynek meg hugyan, hogy sikeröt? — rebegte Juliska. — Nagy fiskális az! Ki se nyíz belőle, ippeng tegnap meséte! — És?... — Ekezte fájlányi a gyomrát! Meggörböve járt, amikó meg lenyomták, tiszta erejibö beléharapot a szájába, a ódalába ... — A marha gyerek! — röffentett sógor. — A vir meg csak úgy gyütt a szájábó, és ezt megcsinálta jó níhányszor. Bevittík a kórházba, ha meg ennyi kapott valamit, rögvest kivetette magábó. és úgy legatyásodott. hogy az orvosok nem győztek tanakonnyi. Az egyik azt monta, szimulá, a másik meg ellenezte a dógot. • — Nofene! — Hogy még a szájába is többször belenyíztek, és aki gyanakodott, húzogatta a nyelvit is, nincs-e megharapva, de ügyi az nem vót. Az orvosok meg veszekettek, mindegyik a maga igazát bizongatta. Égy hónap múván má a ágyró se tudott leszányi, ezt meg nagyon megjácta. — Hallod, minő jó tette! — Jó, jó szó se róla! — Oszténgat? — Hát mive az állapottya nem vót jó, csak rosszabbodott pegyig sok mindent elkövettek vele. Gundóhatod, azok se estek a fejükre. de sok huzavona után mégis kiszuperáták! — No, ládd! (folytatjuk)
