Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1983-10-11 / 42. szám

Fotó : Könözsi István

Családom

)S VILMOS

em

mindegy volt: könyv legyen! Évek múltán ráébredtem, nagy különbség van könyv és könyv között, s megválogattam olvasnivalómat. Az öt elemi adta tudást kevésnek találtam. A legsürgősebb munka után is képes voltam a könyv mellé telepedni. Léván doktor Kersék már az öccse gimnáziumi tankönyveit is nékem adta: olvasgassak, tanuljak. Persze, akkor már verseket írtam, rám fért a tanulás. Aki ír. annak tudnia is kell!

Garamsalló biztos megélhetést nyújtott annak a pár iparosnak, aki a községben élt. Két kovácsmester, három asztalos, négy suszter vagy csizmadia volt abban az időben a falumban. Az asztalosok száma velem nem gyarapodott, mivel az egyik mester Oroszkára (Pohronsky Ruskov) költözött, a szülőfalujába. Még szerszámot sem tudtam beszerezni, pedig már sok munkát, sok njegrendelést kaptam. A velem egykorú fiatalok, amikor házasodtak, szüleiknél kikötötték, hogy ..a bútort a Vilmossal csináltassák”. Ezek a fiatalok velem játszottak színdarabot, együtt töltöttük szabad időnket a kultúrházban, tagjai voltunk a Szlovenszkói Magyarok Kulturális Egyesületének, amelyet Szombathy Viktor jött el megalakítani 1934 áprilisában. Ebben a kultúrházban szereltük be az első rádiót, s ide jártak a falu asszonyai guzsallyal és rokkával, itt fontak esténként. Mint a kulturális egyesület titkára, egészen fiatalon vállalnom kellett a közéleti tevékenységet. Szerettek és becsültek, s én nem akartam, hogy csalódjanak bennem. Alig egy év múlva a műhelyem már szűknek bizonyult. Átépítettem hát, és segédeket fogadtam. Sok olyan megrendelő akadt, aki az akkor más mestereknél szokásos előleget nem tudta megadni, s a kész munka árát is részletekben tudta csak törleszteni. Talán innét van, hogy minden szegényember velem csináltatott ajtót, ablakot. Akkoriban kezdett a falu ébredezni. A sublót helyére lassan szekrényt állítottak, a lóca helyére karszéket. A falusi gazda akkor kezdte félrerakni első koronáit. Addig vagyondézsmával sújtották. Az első köztársaság első tíz évében nagyon szomorú napokat élt át a mezőgazdasági dolgozó, még ha magángazda volt is. A gyarapodás egybeesik az én önállósulásom idejével. Kezdték felvásárolni a hadsereg számára az úgynevezett „rémundákat”. Ezek hároméves lovak, s ha beváltak a sorozáson, darabonként hat-hétezer koronát értek! Aki ilyen csikót tudott nevelni: gyorsan gazdagodott (Segéd koromban a napi fizetésem 10 korona volt.)

Garamsallón negyven évig éltem. A község társadalmi összetétele a környező falvakéhoz volt hasonló. Az intelligenciát a falu jegyzője, lelkésze, tanítója alkotta. A malomtulajdonos, bár gazdagnak ismerték, iparosnak számított. Az iparosságot soha nem sorolták az intelligenciához. Volt a községben „tehenes”, azaz tehénpásztor és ..kanász”, vagyis kondás, aki a gazdák disznait őrizte. A teheneket a széna begyűjtése után csapták ki a rétre, míg a disznócsordát kora tavasszal kihajtották a Tőgyhídba. más nevén a Kővágóba. A községházán kisbírót tartottak, amolyan szolga szerepében, aki dobszó útján adta a lakosság tudtára a hivatalos közleményeket. Ő volt az éjjeliőr is. A lakosság házanként adott naponta egy személyt az éjjeliőr mellé, strázsának.

A Berek erdőnek állandó vadőre volt. A mezőt is csősz vigyázta, a szőlőhegynek meg két pásztora volt. külön az Alsó- és a Felsőhegynek. Volt fogyasztási szövetkezet, vegyeskereskedéssel, és volt egv magánkézben levő boltja a falunak. Három vendéglője közül a központi a község tulajdona volt. a másik kettő magánvállalkozóé.

Iskolánk a templom mögött épült. Egyetlen hatalmas tantermében nyolcvan gyerek tanult, s egy tanítója volt. Mi, a fiúk az udvar felőli padokban ültünk, a lányok a túlsó oldalon. Ha belépett öreg tanítónk az iskolába, olyan csendnek kellett lennie, hogy a légy dongása is hallható volt. Szigorúsága mellett is jólelkű volt, különösen a számtant vette komolyan, ezt mindénkinek tudnia kellett. Alapjában véve ez a szorzótábla megtanulásából állott. Külön megbecsülést élvezett tanítónk előtt az. aki tudott énekelni. Minden május elsején végigvezettek bennünket a falu főutcáján, s magasra tartott zászlók alatt énekeltünk.

Öreg tanítónk nyugdíjba vonulása után — akkor már nem voltam iskolás —. az új tanító arról lett nevezetes, hogy dalárdát alakított. Sok jóhangú énekest hagyott számára Nagy Pál, a volt rektor. Mi még „rektor úrnak” szólítottuk. Teleky Miklós, aki helyébe lépett. Pelsőcről (Pleäivec) került községünkbe. Egy Léván megrendezett énekkari versenyen a mi dalárdánk vitte el az első díjat. Néhány év múlva ismét tanítót kellett választani. Teleky elköltözött. A pályázati felhívásban már az állt: „énekkar vezetésére is alkalmas legyen!" Schmögner Zoltán így került hozzánk Rozsnyóról (Roénava). A dalárda őt is megszerette, s tovább is eredményesen működött. Rövidesen szöveget írtam az énekkar részére, s azt a tanító bátyja megzenésítette. Egy újabb lévai szerepléskor azután igen meleg ünneplésben részesültem magam is a dalárdával és karnagyával együtt.

Felsorolva mindezeket, azt szerettem volna érzékeltetni. hogy ezt a falut elhagyni, ezektől az emberektől megválni nagyon nehéz lenne. Mégis bekövetkezett, amikor — többször is — el kellett hagynom a szülőfalut. A már említett segédeskedéssel kapcsolatos távolléten túl olyan távozások következtek, mint a katonáskodás. Az 1938 utáni visszacsatolás a katonai átképzést eredményezte. Azután már csupán fél lábbal voltam