Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1983-10-04 / 41. szám

CSALÁDI KOR

Azok a gyermekek, akikkel a szülök rendszeresen és megközelítőleg azonos időben, nyugodtan játszanak, türelmesen kivárják, amíg elérkezik a játékidő, amikor ő kerül a központba. Nagyon sokszor azonban a szülő úgy ül le játszani, mintha nevelési feladatot róna le. Órájára figyel, beavatkozik, és sürgeti a gyermeket. Az ide-oda rakosgató gyermekre rászól, hogy mindjárt abba kell hagyni a játékot, mert letelik az idő. A gyermek a felnőtt türelmetlenségét megérzi, még akkor is, ha a nyugalom álarca mögé rejtőzködik. Érzi a feszültséget, és ahelyett, hogy arra törekedne — ahogy azt mi „okos" felnőttek elképzeljük —, hogy minél gazdaságosabban bánjék az idővel és kezdjen a játékhoz, piszmogni kezd. Tevékenysége gátlódik; vagy ide-oda kapkod, hogy maga mellett tartsa még a szülőt, és már a játék elején alkudozni kezd, hogy még mi mindent játsszanak, s hogy „sokáig" játsszanak. Közös elégedetlenséggel telik el az idő, ami kapcsolatuk erősítéséhez, és egymás jobb megismeréséhez vezethetett volna.

A közös játéknál — ne feledkezzünk el erről soha — a gyermek birodalmába lépünk, ahol ő a vezető, ő írja elő a

dik. Azért, mert a nagymamára pillanatnyilag éppen haragszik és kinevezi boszorkánynak, ez nem jelenti azt, hogy gyűlöli a nagymamát. Ha viszont a felnőtt közbeszól, hogy ilyet nem lehet mondani a nagymamára, akkor megszakad a játék őszintesége, majd másutt és mjsnak nyilvánítja ki ezt a véleményét. Hogy mit tegyünk? Hangsúlyozzuk, de harag nélkül azt, amit ö mondott: „te azt mondtad, hogy a nagymama a boszorkány", ebben a pillanatban szembesül saját indulatával, és folytatja a játékot úgy, hogy kiderül, miért haragszik a nagymamára, majd önmaga fel is oldja ezt az indulatot. Általában kerülni kell az utasítást is. Festeni akar például, és nem akarjuk, hogy összekenje magát; ilyenkor célszerűbb, ha nem utasítva, hanem általános formában adjuk a javaslatot. „A festéshez jobb, ha papírt tesznek az asztalra és kötényt tesznek fel, mert akkor nem piszkolódik össze sem a ruha, sem az asztal."

Korlátozni kell azonban a gyermeket néhány esetben még a közös játék időszakában is. Így nem engedjük a játék szándékos rongálását. Ha ez bekövetkeznék, akkor azt mondjuk példázettel kísérli meg, hogy az összerakós karikák (Montesszori-torony) egyikét egy vastagabb pálcikára ráhúzza. Többszöri erőlködés után sem sikerül, mert a pálcika nem fér át a lyukon. Végül a sorozatos kudarcok után nyújtja a mamának: „Nem megy!" „Nem megy" — erősíti meg a mama is a véleményt, de mindjárt hozzáfűzi: „nem megy, mert ez a lyuk kicsi, a pálcika meg nagy". „Igen, ez kicsi, a pálca meg nagy, gyere, keresünk olyan karikát, amin át megy a pálca." Válogatnak közösen, keresik a játékok között a karikákat. Gábor buzgó igyekezettel keresi ki az elemeket, a mama különválasztja, osztályozza és közben mondogatja: „Látod, ez kicsi, ez erre a vékony pálcára való, látod, ez nagy lyuk, ezt a nagy pálcára is húzhatod". Gábor figyelmesen nézi, bólogat, és a megfelelő elemeket kezdi összeilleszteni. Felragyog az arca: sikerült! Most már maga válogatja ki az egymáshoz illő elemeket, és helyezi a megfelelő pálcikára. Úgy belemerül ténykedésébe, hogy úgy tűnik, el is feledkezik a mamáról. De nem! Időnként ránéz, és mondogatja: „megy", „nem megy". Öt-hat próbálkozás után már azt monKABAINÉ HÚSZRA ANTÓNIA

Tanuljunk meg játszani II.

normákat, a szabadot, a tilosat. Itt felszínre hozhatja indulatait, érzelmeit, a családtagokkal, a tekintélyekkel szemben itt lehet tiszteletlen. Nem sértődhetünk meg, ha butának mondja anyut, vagy boszorkánynak a nagymamát, ha játékában a láthatatlan puskával agyonlövi az óvó néninek kinevezett figurát. A tekintély elfogadtatására, a szabályok tanítására van más alkalom. Az a gyermek, aki a közös játékban elengedheti magát úgy. hogy a felnőtt társ elfogadja a felnőtt világ lerombolását is, az a gyermek többnyire a való- Fotó: Feró Spécii ságban sokkal szociálisabban viselke(nőio)

ul, hogy: „így közösen nem játszhatunk”. Vagy, ha közeledik a játékra szánt idő befejezése: „Abba kell hagynom veled a játékot, amikor a mutató a' hatosra ér, mert lejár a játékidő". Mindezt a legnagyobb természetességgel, indulat nélkül közöljük.

Ha beleéltük magunkat a játék hangulatába. ha társsá váltunk, akkor meg is értjük a gyermeket, aki ismereteket akar szerezni, és hogy rendezni tudja a világot, ezeket az újonnan szerzett ismereteket is rendezni akarja. A mi segítségünket kéri ehhez.

A másfél éves Gábor buzgó igyekedogatja: „ez kicsi", „ez nagy". Ezen a délutánon a közös játékban Gábor, szinte észrevétlenül, együtt örülve a iramával, megtanulta a „kicsi", „nagy", „vékony", „vastag", fogalmát. Az ismétlések száma végtelenül sok volt, újabb és újabb elismerésért mindig a mamához fordult. Ez a rakosgatás, illesztgetés a kővetkező napokon is viszszatérö játék volt, és már nemcsak a karikákra és a pálcákra, de a kockákra is kiterjesztette ismereteit. így tanulja a kisgyerek az új fogalmak, az új kifejezések alkalmazását.

János már elmúlt kétéves, de az új fogalommal Gáborhoz hasonló módon ismerkedik. Képeskönyvet nézegettek a nagymamával. Az egyik képhez fűződő mese rendkívül rövid: „Itt a kis sün, szúr a bundája" — lényegileg ezt tartalmazza. János megismétli még háromszor, figyelmesen nézi a képet, majd a képen látható mackóra mutatva kérdi: „A mackó is szúr?" „Nem, a mackónak puha, selymes a bundája" — hangzik nagymama válasza. János most saját haját fogja meg: „Jani haja szúr?" — kérdi, és kérdéséből kitűnik az is, hogy megértette, hogy a sün tüskéje, a mackó bundája és az ő haja ugyanabba a csoportba tartozó fogalmak. Nagymama válaszol: „Nem, a te hajad is selymes és puha”. „Mint a mackóé ?“„lgen, mint a mackóé". Kis gondolkodás, majd újabb kérdés: „Csak a süni szúr?" „Igen, csak a süni bundája szúr". Figyelmesen hallgat, szusszant kettőt, majd újból kéri; „Meséld még!" Hallgatja, hallgatja a rövidke történetet, közben végigsimít saját haján: „A hajam nem szúr. Mi szúr Janin?" Nagymama meg ezt mondja: „A körmöd". Meg is próbálják nyomban. Újból mondatja a történetet a kisfiú, újból végig kérdezi, hogy mi szúr,

ellenőrizve a saját haját, körmét. Nyolcszori ismétlés után abbahagyja a kérdezést, elvonul építeni, de este, fürösztésnél megfogja lábkörmét, és mondja: „Szúr a süni bundája. Jani körme". Édesanyja, aki nem volt jelen a mesénél, nem érti az összefüggést. Jani nyugtalan, kiabál, mert nem értik. Jó, hogy ott a nagymama, aki rögtön megmagyaráz mindent, újból megnézik a mesekönyvet, és Jani boldogan hallgatja még vagy négyszer ugyanazt a kis történetet, felsorolva, mint a jó tanulók a megtanult leckét, hogy mi minden szúr.

Amikor a kisgyermek beszélni kezd, már nemcsak tapintással, de szavakkal is birtokába veszi a világot. Amikor még kifejező készsége bizonytalan, egy-egy mesét, a játékos tevékenységet ahhoz a felnötthöz kapcsolja, aki először vett részt ebben a játékban, ismeri a történést, és félszavakból is érti őt. A játékidő alatt a kisgyermek azért is igényli a felnőtt jelenlétét, mert mindent tudni akar. Annyi ismeretlen furcsaság van a világon, annyi minden érthetetlen számára, amit meg kell kérdezni!

Minél szűkebb a gyermek ismeretköre, annál több kérdés hangzik el: a három év körüliek kérdeznek a legtöbbet. De egymás után sorolja kérdéseit az a gyermek is, akivel nem foglalkoznak. Kérdez azért, mert egyszer talán mégis kap olyan feleletet, amit megért, amit a saját fogalomrendszerébe be tud sorolni, de kérdez azért is, hogy így kényszerítse a szülőket arra, hogy figyeljenek rá. Az a gyermek, aki feleletet kap kérdéseire, akire odafigyelnek, csak annyit és csak azt kérdi, amennyire szüksége van. Az a gyermek, akinek türelmesen ismételgetik a feleletet, ha végül már jól megértette, elmegy játszani, egyedül, elmélyülten, és maga ismételgeti a hallottakat.

A napi élményt a kisgyermek a játékban dolgozza fel; így meséli el. mi a véleménye az emberekről, milyen események jellemezték egész napját.

Zoltán első napját töltötte óvodában. Amikor otthon játszani kezdtek, anyuval kockákat szedett a kezébe, majd a mackóhoz vagdosta őket, „Nesze, Kovács!" felkiáltással. Közben míg a kockák pattogtak a macin, kiderült az is, hogy „a Kovács" megbúbolta őt, mert elvette a játékát. Nem volt lehetősége a megtorlásra, mert az óvó néni szétválasztotta őket. Az elintézetlen lovagias ügy, a sérelem került felszínre eltűrni a csapásokat, hogy Zoltán végül diadalt érezzen, rendezettnek tekintse a helyzetet.

Erikát az óvó néni szerepe ragadta meg. A kislány nagyon jó akar lenni, ezért mindent megtesz, amit az óvó néni mond, de ez nem is olyan könnyű! Az otthoni játékban szerepcsere történik. Ö az óvó néni és anyu a kisgyerek. Pattognak az utasítások. „Ülj rendesen, ne mozgolódj! Kisfiam, rajzolj szépen!" És jaj anyunak, ha nem engedelmeskedik azonnal, máris jön a büntetés. Vajon Erikát folyton irányítja az óvó néni? Nem, de Erika számára az elhangzott utasítások kiemelkedően fontosak, mert ezeknek eleget tenni komoly erőfeszítésébe kerül. Sűrítve adja elő a napi történést. Negyedóra múlva aztán más játékba kezd. Ennyi időre azonban még heteken keresztül szüksége volt ahhoz, hogy feldolgozza az új helyzethez kapcsolódó élményeket.