Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1983-09-13 / 38. szám

fel, mélyről jövő, keserves sírás. Bejön apám, a macska megcsúszott a káva jegén és belezuhant a kútba, melyik lehet, enyém vagy az öcsémé, gondoljuk szívszorongva, mert két macskánk volt, apám hosszú kötélre kötött „vasmacskával” húzza ki végül, holtan; az enyém volt, a szürke, csapzottan, halálba dermed ten fekszik az udvaron az elemlámpa fényétől szikrázó hóban. Ilyen apró részletek... De mindenek előtt a csukák! A kristálytiszta vízben gyönyörű látomások, elmosódó árnyak sás és nád között, tarka gallyak gubancának szövevényében, szépek és nagyok, mint az igazi ragadozók, szem, szív és lélek kell hozzá meglátni őket és lelkesedni értük; gyönyörű nagy testük halálos görcsbe rándul a szigony szúrása nyomán ...

Folytathatnám — írhatnám — a végtelenségig, talán egész életen át. Vonzzák egymást a részletek, a tények és események egymásból folynak és újra megtörténnek az időben, az elbeszélés — a szöveg — a tájról szólna, de az életről beszélne az életemről. Régóta értem Veres Pétert, az írót s a paraszttörténelem tanúját, aki az élet minden részletét és a valóság minden konkrét tárgyát, tényét fontosnak és alkalmasnak tartotta a megörökítésre. Túlságosan részletező, bőbeAz öreg kamraajtó

Könözsi István felvételei

(nő 14)

szédű alapossága a drámaiság rovására megy, mondják. Az író programja és lénye oldaláról nézve nincs igazuk, ő az életét írta, mindent, amit fontosnak tar- „ tott, és az életben minden fontos, minden időben múlandó megörökítésre érdemes, mert a szülőföldnek nincsenek lényegtelen vonásai.

Az írói elemzőkészség a tájtól eljut az emberekig, és azután már a tájban figyeli az embert és az emberben érzi a táj jelenlétét. Gyerekkorom öreg emberei! Forró nyári napon az öreg Zubák szalmakalapban ül a ház előtt, pipázik és ingerkedve minden arra menő gyereket megszólít, mond nekik néhány kötekedő szót. Vagy csizmában és kalapban, a jobbágymúlt emlékezetét, a történelmet képviselve. Duba „öregattya”: szálfatermetű, markáns arcélű középkorú férfi, kissé bicegve jár, szerb golyó maradt a combjában, a gerince közelében. Testvére, András bácsi idősebb, öregembernek számít, szinte egész éven a szőlőhegyen él, nyár végén készül a szüretre, hordókat mos. tüzet rak nagy üstök alatt, a hajlókban alszik, szüret után leszűri a mustot, aztán várja a bor forrását, lefejti, ha kell, nagyokat pihen közben, pedig állandóan jön-megy a hajlok körül, iszogat öregesen, a múltban él, amikor a falu még híres bortermő hely volt. Majd apám nemzedéke, Masaryk elnök katonái, fiatalok barnák, erősek, komolyak és dolgosak. A táj embere belegyökerezett a természetbe, a munka közvetítésével tartja a kapcsolatot földdel, erdővel, mezővel. szőlőkkel és vizekkel. A munka számukra az élet értelme, a test kötelessége és a lélek nyugalma, ez határozza meg és indokolja létüket. Keresztelők, lakodalmak, temetések, disznótorok és templomi istentisztelet a közösségi életük. ilyenkor találkozva a munkáról vagy emlékeikről beszélgetnek. Szórakozó helyeik a hajiokok. a kocsma, esténként vagy vasárnap délután kiülnek a ház elé, elmennek a futballmeccsre, kötelességük a katonáskodás. Ők a nép.

Aztán háború jön, a férfiak elmennek, majd visszajönnek néhányan örökre elmaradnak. Gracza Géza a legerősebb legények egyike volt a faluban, nem tudtam elhinni, amikor „hősi halott” lett, nem tudtam elképzelni, hogyan hal meg olyan erős legény fiatalon. Pécsi András kemény ember volt, de zokogva sírt a,,, templomban mindenki előtt, amikor az elesett fiától búcsúztatta a pap. Lipták Lajos nagy futballista volt, mindig ..rüszttel” rúgta bombáit, ki lesz a centerhalf, hogy ő már nincs, meredt elénk a kérdés. Rövid lévai diákéveim voltak ezek, szép és vissza nem térő gimnazista évek, polgári házaknál voltam kosztosdiák, szekéren, szánkón utaztam haza szünidőre és vissza az iskolába. Szép idők a gyerekeknek, vészterhesek a tájnak! Kelet felől jőve a Garam mentén is végigzúgott a történelem, a földet katonaság, szekerek és lópaták taposták, hadi gépek szaggatták, ágyúgolyók aknák és bombák hullottak a tájra, idegen nyelvű parancsszavak harsantak, bábeli nyelvi kavarodás jött. s közben bőven aratott a halál dúlt a nyomor és nélkülözés. Amikor elcsitult a tombolás, a front nyugat felé rohant s már mennydörgése sem érte el a vidéket, ott találtam magam a férfiak között — magyar iskolák nem lévén — tizenöt évesen, a kamaszkor végleteiben, a férfikor legelején, életre vágyva és készülve, hogy paraszt leszek.

A szülőföldem az életre nevel és tudtomra adja, hogy a férfivá válás feltétele a munka elsősorban. Eddig sejtem, most tanulni kezdem, hogy minden erre épül: életmód, emberség, közösségi megbecsülés, sorsszerűség, A munka — belépő a felnőtt korba, az egyéniség kovácsolódásának és megvalósításának lehetősége. A front után kölcsönzött lovakkal dolgoztunk, apám ritkán adta gyeplőjüket a kezembe. Úgy érzem, nem bízott bennem. Gyakorlatiatlannak. gyengének, álmodozónak ismert, aki „nem parasztnak való”. Későbbre hagyta a lovakat — bár szántani is megtanított —, kezdetben inkább a kézi munkákba fogott. Kaszáláskor előttem járt, húzott maga után. mert szégyen volt elmaradni tőle, máskor viszont maga elé engedett és a nyomomban járt, kaszája éle a lábam mögött suhogott, „hajtott”, ahogy néha a legények vagy fiatal emberek virtusból egymást. Megtanított aratni, gereblyés kaszával vágni a gabonát, kévébe kötni, keresztbe rakni. Csépléskor az asztagra kerültem, a dobra dobáltam a kévéket, máskor zsákoltam, mindkettő nehéz férfimunka volt. Kapálás, répaegyelés, favágás. lóápolás, borjúnevelés révén ivódott belém a táj életfeltételeinek és emberi arcának sok száz, sok ezer ismerete, fogása és eleme, melyek nyomán megtelek olyan érzésekkel és értékekkel, melyek az élet alapjaival és a természeti ember létével tartanak szoros kapcsolatot. Húszéves koromra készen állok, hogy paraszt legyek

Közben tovább tombol a történelem. A táj — bár tud róla — még nem ismeri a békét, rekvirálások jönnek, beadások, munkaszolgálat, deportálás és vagyonelkobzás, kitelepítés. A Garam mentén — máshol is — népek és nyelvek újkori elrendeződésének hullámai kavarognak, az ősi parasztiét alapjait új életformát előkészítő erők döngetik. A megtapasztalt munka és megélt valóság a parasztot oltotta belém, a kavargó történelem a sorsélmények vállalását, s talán a gondolkodót. Új tragikus ismeret: a szülőföld keménnyé és érdessé válik, mintha bosszút akarna állni öntudatlanul elkövetett vagy el sem követett vétkekért, de keménységében is óvó és befogadó maradt.

A honfoglalás után Hont vármegye területét a Kürt-Gyarmath törzs szállta meg, majd a terület a Hont-Pázmány nemzetség birtokába került. Az alakuló államközösség életében szinte azonnal jelentős szerepe lett, mert fontos kereskedelmi utak vezettek területén Esztergomból a felföldi bányavárosok felé.

Garmoth nevét (Bakács István Hont vármegye Mohács előtt c. könyvének adatai szerint) 1135-ben említik először az esztergomi érsekség okmányai. Ugyanezen okmányok Gormoth-ot már mint egyházas helyet említik 1291-ben — Michael presbiter eccl. de g. —, melynek temploma van. A község és jobbágyai az esztergomi érsekség tulajdona.

A településnek — falunak — a 16. és 17. században sok kárt okoztak a törökök, később pedig a vallon-spanyol keresztes hadak dúlták fel és alázták meg lakosságát. 1715-ben kúriája volt, és 22 elhagyott valamint 52 lakott háztartása. 1720-ban viszont már 61 házhely lakott. 1828-ban 141 háza és 848 lakosa van Füzes-Gyarmathnak. Bakács Ferenc könyve korabeli jobbágyneveket is említ falumból, melyek között ott találom Stephanus Dubagal-t és Thomas Duba-t.

Az 1720-as országos vagyonösszeírás „Possessio Füzes-Gyarmach” című oldalain Szűcsök. Vargák, Baliák, Bírók. Tót hók, Nagyok, Elekek, Kovácsok, Szabók és más — ma is élő — nevek között találom Thomas Duba és Joannes Duba nevét. A falu hivatalos nevének változásai a történelem folyamán: Garmoth (1135). Gormoth (1272), Füzes-Gyarmath (1808), Hontianske Darmoty (1920), Hontfiizesgyarmat (1938), Hontianska Vrbica (1948).

A táj és népe a történelem méretei között megnövekedik és a végtelen időfolyam részévé válik, megszakíthatatlan folyamatosság szerves részévé, amely a régmúltból tart a jövő felé. És a késői elszármazott utód a történelem fényében, személyes élményei birtokában átértékelve, még gazdagabbnak és erőt adóbbnak látja szülőföldjét, s egyben mélyebben átéü újkori változásait, történelmi metamorfózisát, amely — már említettem — még gyerekkoromban kezdődött. Visszaemlékezve ismét átélem a döbbenetét, melyet azoknak a változásoknak a ténye keltett bennem, melyeknek részese voltam.

Szülőföldem — Bakács könyvének a tanúsága szerint is — legrégibb idők óta a békés népi-nyelvi-nemzeti együttélés színhelye. Falum átmeneti jellegének másik ténye: az etimológiai határ mentén fekszik, szomszéd falunk, Szántó már szlovákok által lakott gyerekkoromban is. Egész ott tartózkodásomra nagy népi-nyelvi mozgások jellemzők, s a történelmi — drámai — változások és átalakulások olyan új helyzetet teremtettek, melyek korszakosán meghatározták a táj arculatát.

Falumból elkerültem, régóta vendégként járok haza. Megrázó — s egyben tanulságos és erőt adó — élmény figyelemmel követni, ahogy falum lakói — régiek és újak — szívós akarattal és töretlen hűséggel változnak, fejlődnek és hasonulnak új életfeltételeikhez, s közben nem felejtik a régi életet, melyet — ma is! — a föld határoz meg. Még otthon voltam, amikor a történelem sodrásában egymás mellé kerülő népek élni és dolgozni tanultak együtt, egymás mellett lenni, és kialakítani új, szocialista közösségüket. Idegenekből egyszerre szomszédok. ismerősök, barátok lettek. Később, a hazalátogató avatatlan, friss és érzékeny tekintetével láttam, ahogy a tájból eltűnnek a mezsgyék, kiegyenesednek a folyók, a kis szalagföldek nagy táblákká állnak össze, lovak helyett gépek lepik el a mezőt és színesedni kezd a falu képe. Az ősi fehér parasztházak modernizálódnak. az istállók helyén szobák, konyhák és kamrák lesznek, az utcát virágágyak lepik el, az akácok díszfáknak adják át helyüket, s nem porzik többé az út, mert aszfaltruhába öltöztették. De nemcsak a táj, hanem az emberek is változtak.. Autót vásároltak, televíziót néznek, minden gépet és technikai berendezést megszereztek, amire szükségük van. Ma is végtelenül — bár naivan — elcsodálkozom azon a természetes mozdulaton, mellyel anyám bekapcsolja a mosógépet, majd az eszeveszetten pörgő villanyfacsarót, amikor tudom, hogy nem is olyan régen nagyanyám — öregmama — még a patakon mosott csattogó mosófájával.

Ma szülőföldünk bennünk és nélkülünk él tovább. Részeként a folytonosságnak és gazdag erőforrásául mindazoknak. akik néha erőt és bizonyosságot meríteni hazatérnek.