Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-09-13 / 38. szám
— Nem igény merek mennyi, me megfenyegetett, meg tunnod köne, hogy én ... Elhallgatott. — Hát ha fisz, csak mennyé a Maris után! Ott nem á senki a utadba, csak mennyé. — Nem, ott igazán nem! — és a szilvát : maga alá dobta. — No, ládd! Maris mintha megérezte volna, hogy róla van szó, felállt és indulni akart, de Gergő is felugrott. — Maraggyá llus, majd én hazakísérem, hiszeny azé gyüttem! Szeplős Maris kihúzta magát, az ajtóból visszafordult és nyugodalmas, jó éjszakát : köszönve elmentek. Imre értetlenül bámult utánuk. Menni akart, de Kázmér visszarántotta. — Maraggyá még no, maraggyá, legalább ény is tudom, ezek után mihö tárcsám magamot. Közelebb hajolt Imréhez. Úgy láccik, nemcsak nekem igirgetyik, hanem másnak is ... Gundótam, hogy minek a szíp tányír, ha üres, a keservit! Most Kázmér ugrott fel és Imre rántotta vissza. — Maraggyá no, nem eszi meg! — Nem há, csak körőrágja, a keservit! A három öregasszony felkapta a fejét. Sajnálkozva néztek körül, mert észrevették, hogy valamiből kimaradtak, llus helyet szorított magának a két suhanc között, és suttogva szólt hozzájuk. — Nyughassatok! — Mi jaz, jánka, csak nem rajtad osztozkodnak má? — Jó is vóna, Ágnyis nénnye, de nem, én nem vagyok olyan kapós mint egyesek — mondta, és Simon felé sandított. — Csak várd ki a vigit, nálunk is én vótam a kapós, mégis a hugajum ketek e hamarább, me válogatós vótam, azé! — Válogatnyi csak lehet? — Lehet, de akkó kő annyi a jányt, ha viszik! — Azé kerö mindenkinek, még ennek a Angyalnak is, és minő sebtyibe eszalatt... — De nem egyedő! — Má jánnak is kerögette — szólt közbe Ignác bácsi. — Mos má hamarább bekeríhetyi, csak mit szól hozzá a após? Sokáig hallgattak. Az orsókon pattogtak a fonalak. Badi néni keze megállt, körülnézett, majd csendesen megszólalt. — Hallod Ignác, nektek jó fejőnnek a tehenejitek? — Mé? — Az elébb má emontam Ágnyisnak. hogy a mi Bordó tehenönköt megfejik réggeré! — Jaj, ne mongya — szólt Juliska —, me nem fogok tunnyi alunnyi! — Á, ez nem rimisztő, ne fi! Elejive arré gundótunk, hogy valamelyik borjú, de ügyi azok meg vannak kötve, de most, hogy leesett a hó, hát látnyi a nyomokot, de azok nem is emberi nyomok, de ki tuggya minők. — Meg köne lesnyil — javasolta Imre. — Iszeny lestük már, de tíz-tizenegy óráná tovább nem mertünk marannyi, mit gundósz, gyerek?! — Hát Jeromos bácsi ? — Az se, az má tanót a Marcink esettyin! Juliska dudorászott, hogy egy szót se halljon. Kázmér félősen pislogott. — Hát me? — érdeklődött, de csak azért, nehogy azt gondolják, fél hazamenni a temető mellett. — Ügyi, ő má gyereknek is igény fílős vót... Fosztáskó, fonáskó, ha gyüttek a Lucák, de még a mendikálóktó is be köjjött itet csuknyi a kamarába! — És...? — És má vín legíny vót, mikó eccer a borva dógoztak. kint még valaki igény dobogott. Ők egymást kűdözgettík, hogy nizzik meg, mi jaz, me ügyi fítek. Az meg az ajtón is befújt, amikó meg elindót csengtek a patáji, mint a lónak! A Jeromos meg csak bíztatta Marcit, annak meg má vót a fejibe, kiment, és úgy megrímőt, hogy azöte nyovolyatörös, még az ünneplőbe is föthö vágja magát akárhun! — De mit látott? — dadogta Kázmér. — Hát azt ö maga se tuggya, gyerek! A tehenet meg elaggyuk, ha lehet, jó messzire aki meg akarja fejnyi, egyalogóhat utánna. — Bizony, bizony, sok a gonosz a fődön! Má hozzánk is bekopogtak, úgy őszve, ügyi Ignác? — Be, be ... Simon fázósan dörzsölgette a kezét, pedig igen ki volt pirulva. — Hányszor? — kérdezte. — Tán háromszor, de még az ajtón is kaparászott, igény sokájig! — De nem nyíztetek ki? I— Dehogy nyíztünk, Badi, mit gundósz! Réggé meg úgy fájt a fejem, majd szíve szakatt, de a széntőtt vízve jó főszórtam még a fal tövit is! — No ládd, asztat jó tetted, me ha ide szokik ... Jobb mégelöznyi a bajt! Marcinak se köjjött vóna kimennyi, me ládd, szeginy, hugyan megjárta, kódos maratt égisz ilettyíre! Juliska Jusztinka mellé ült. — Mit ír Miklós? — kérdezte. , — Hát sok mindent, de szeretne má itthon lennyi, pegyig be soká lesz még az ... — Közben a menyasszonyi kendőt simogatta, majd hozzá tette. — De nem azé bajlódok vele, csak ügyi ketten vagyunk llusvá, jó ha fő lehet vennyi, mikó kő ... — Neked má jó. — Á, nehogy azt gundód — válaszolt, majd hozzáhajolt és suttogóra fogta. — Apám nem igény örő, csak szülém van mellettem ... Ládd, mindenhun van valami. — Hiszeny van hát... Borka nene már a halottakról kezdett volna beszélni, de Kázmér megzavarta. — Má mék, me nekem a leghosszabb a útam. A bakter kürtje a kilencet fújta. — Uram teremtöm. be eszalatt az idő! — méltatlankodtak az öregek. Juliska kikászálódott, erre Imre is felállt. — Hát te. Simony, még maradó? — Marad hát — előzte meg Ignác bácsi. I — Mé kő úgy eccere mindenkinek, nincs igazam, Simony? — Nem is tudom, Imre — mondta és rákacsintott. — Csak maraggyá, én elkísérem Juliskát, llus Juliskával beszélgetett a konyhában. — Ládd, hugyan marasztojják, pegyig nekem Imre sokvá jobban teccik. — Ne fi, én nem eszem meg! — Nem azé montam, te! — súgta a fülébe. Húsnak még lett volna mondanivalója, de Imre utánuk jött. — No megyünk? — Mingyá, csak a nagykendöt magamre I csavarom. Ők elindultak, Kázmér még maradt Hússal, nem illett gyorsan elszaladni. A bakter már messze járt, csak kürtje hangját hozta a szél. — Hű be erősen fúj, csak úgy nyír, jó húzd a szemedbe a kendőt. A hó ropogott a lábuk alatt, a szél a friss i havat egyre jobban kavarta. — Szalaggyá, Imre, még megfázó! Én magam is etalálok — mondta Juliska szomorúan. — Ne izé má no, ha Gergőre mírges vágyó, azé engem nem kő ekergetnyi. Igaz is, mit évőttetek? Mácsak azé, hogy Maris után ment... — Ászt kérdezd meg tőle! — Pegyig én montam nekije, hogy varmyi járó, no meg kérdezte is.. — Hadd e, kár errő beszínyi! — És hozzád még nem lehet ? — Minek, nem mondanád meg ? — Csak azé, me má rigen kinyötted a kacát. A kocsma előtt nagy volt a sikongatás, a haza igyekvő lányokat hajkurászták. — No ládd, minő jó, hogy nem vagy egyedő! Még valaki ekapna a setítbe. — Kapd e iket! — ordította Ritye — ebatta csibéjit, de a tollokná fogvá, és nyízd még, van-e nájok tojás! Ha megcsípted, ne engedd, az annyok keservit, rittyencsd le rólok a pöndölyt! — Imre, ne mennyünk arre, húzóggyunk rneg a keritísné ... — Jó, jó, ahugyan akarod. A hold megvilágította Rityét. Kapatosán egy helyben topogott. A szél kigombolt kabátját lebegtette. — Ne engedd! Segítenék gyerek, de a vin kakas elő még a tyúkok is eliszkónak, hát még a jércék! Kerídd be iket, az irgalmát a tök fejednek! Két lány futott el mellettük, a harmadikat kergették, aki úgy sikított, mintha nyúznák. Ritye pedig lankadatlanul buzdított. — Szorídd, mellezdd, mellezdd, szorídd! Erepőtt! Erepőtt! Hinnye, há minő farkas vágyó, a keserves nemjóját! Juliska összerezzent, és Imréhez bújt. — Én Krisztusom, ez György, jaj, csak észre ne vegyen! — Má csak nem, igény csak főöntőttek. — Te, te, marha! Melyik Farkas kölyke is vágyó? — ordította Ritye. — Mé? — kiáltott felé György. — A Zsigájé? — Nem, a Margitéi — Jaj, jaj, te boglyafejő, hiszeny akkó te kécceres Farkas is vágyó, me az anyád a Gyurijokhó ment! A jércék meg csak úgy kifickándóznak a markodbó?! Marha! — Ehagasson, vin bolond, me bevetem a mii árokba! — Ne engem, te ökör, a fehimípet hempergethetted vóna beléje, te, te. kerge Farkas! — Hagasson! De Ritye tovább ordított. — Iszkojj utánnok, kapd e iket, ha nem ittam vóna ennyit, utánnok vetnim magamot, de így-e? — Pegyig má megmarkótam! — röhögött György. — A jézumát az annyoknak! — csapott öklével a levegőbe. — Te, kijejét markótad meg, mi? — A rossznehísség tuggya! — Ez vítek, gyerek, a nemjóját! Amit marokre fogó, azt má belé a hóba! Az most jobb, mint a dunna, fömelegitennyi má nem is köjött vóna! Vili bácsi bezárta a kocsmaajtót. — Imre, kérdjünk kicsint — dadogta Juliska. — A ríszegtő minden kifejik. — Gyere át lassan a másik ódalre — intette, de Ritye szeme észrevette őket. — Fehírcselid, Farkas, lőre, nyeregbe, útónok! — Szalaggyunk, Imre! — Azt nem, ne guhdolják, hogy fílünk! György meglódult, de látva, hogy a lány nincs egyedül, maradt. Ritye belekapaszkodott és dülöngélve elindultak. — Nyízzé hátre, nem gyün-e utánonk? — Nem, nem, tanakonnak. György tele torokból énekelni kezdett. Ritye is nekifogott. Jó messze jártak már, de a két részeg hangját még mindig lehetett hallani. — Úgy fitem, nem is mék többet! — Csak mennyé ... Azé lesz, aki hazakísírt. — Lesz hát, a Ignác bácsi. A kis házak a sötétben gubbasztottak, a hold megvilágította a félig betömött ablakokat, a szél bele-belekapott a szalmába, az meg-megremegett, mint az alvó ember szempillája. A hold néha jókora felhő mögé bújt. sokáig a sötétben botladoztak, míg fénye újból a havon táncolt. — Nyizd csak, Gergő má otthon van, íg a kamarába a lámpa. — Csak igjen! — Ládd, minő vágyó, pegyig mijattad mentünk! (folytatjuk) (nő 15)
