Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1983-09-13 / 38. szám

és megtörtént. Tényei — a dolgok, tárgyak. események és emberek — szoros összefüggésben vannak egymással, kötődnek és emlékezetünkben egymást hívják elő a múltból, csillogó lánc szemeihez hasonlóan válnak ki és jönnek elénk az időből. S emlékezésünk határa tágul térben és időben, mint a galaxiák.

Elég elindulnunk egy nyomon, a következő gondolatnál már látjuk, érezzük, mily hosszú emlék-ösvényre léptünk, amely érzésekkel és gondolatokkal van kövezve, egész múltunkat bejárhatjuk általa. Egyszerű, mindennapi tény az iskola, ahol tanulni kezdtünk. Én a „kisiskolában“ kezdtem tanulni, amely egy parasztház első szobája volt, oda járt az első három osztály, két tucatnyi apró, falusi emberke, hat-nyolc évesek. A „kisiskola” Vértes Ilona tanító néni alakját idézi elém, ahogy a gerendás parasztházban fekete táblára betűket ír, mi pedig kezdetben palatáblára, majd vékény vonalas füzetekbe másoljuk a betűket. A negyedik osztályt már a „nagyiskolában” jártam, osztatlan egyházi iskola volt, a templomdombon. Látom magamat, ahogy a nagy hóban járt csapáson megyek fel sietve a Templompusztának hívott kövön. Az iskolában a nagy fekete vaskályha köré gyülekszünk melegedni, közvetlen közelében a hetedikesek-nyoltalomnak a gazdagításához, amely tartalmat a képzelet gazdagságát, erejét és átfogóképességét megalapozzák.

Azonban maradjunk még a síelésnél, mert további dolgokat és embereket idéz fel! Sílécemet Bakai Lajos bognármester készítette akácfából, olymódon, hogy a simára gyalult, keskeny deszkalapok egyik végét lassú tűz felett meghajlította, ezért felkunkorodó orruk a lángoktól megszenesedett, fekete lett. Nagy dolog volt, hogy vájatokat is vésett a talpukba, mert így a friss hóban jobban meglátszott a nyomon. Kötést apám, majd később magam készítettem rájuk lószerszám szíjából, leginkább gyeplőszárból. Ez a munka anyagismertre és kézügyességre tanított, mint később az. amikor dédszüleinknek a padláson porosodó, öreg bokszbőr csizmáinak a szárából futballabdát vártunk, susztertüvel, árral, szurkos fonállal. A labdák legtöbbször torzszülöttre sikeredtek, nem is tartottak sokáig, mert a finom bőr nem bírta rúgásainkat, de a háború idején más labdát nem tudtunk szerezni, futballozni pedig kellett. A gyerekfantázia és újítási láz korszerűsödésében felhasználtattak és áldozatul estek a régi öltönyök — gombjaik hullatván —, rámás és zsinóros ünneplőcsizmák — futbaliabdák, paritytyabőr —, öreg lószerszámok — síkötés.

3lkülünk

A SZÜLŐFÖLD KÉRDEZ

cadikosok ültek, a nagyok, s közülünk, a kicsik közül az a legboldogabb, akit valamelyik nagyfiú maga elé a székre vagy a térdére enged ülni. Nemsokára nyolc óra, s mi várjuk Gergely László tanító urat. Kiváló tanítónk nemcsak tudásra tanított, síelni is tőle tanultunk. A nagy dombok jó terepet adtak a sízéshez, s tanítónk kezdetben tanított, elmagyarázta és megmutatta a testtartást lesiklás közben, majd a megállás és fékezés módját. Síversenyeket rendezett, valóságos népünnepélyeket, melyeken az édesanyák voltak a nézőközönség és verseny után ők főzték a citromos teát. és aprósüteményt szolgáltak fel hozzá. Gergely tanító úr más értelemben is jeleskedett lelkünk és elménk pallérozásában. A sízéshez hasonlóan alakja azokat a karénekléseket, szavalatokat és színielőadásokat is asszociálja, melyekben szerepeltem. Első szereplésem — első osztályos koromban — a Jókai novellája nyomán készült Melyiket a kilenc közül című darabban történt, melyben a szegény csizmadiamester legkisebb gyereke voltam. Ebben a szerepben ugyan egy szót sem kellett szólnom, vagy talán egyetkettőt. de a negyedik osztályban tanítóm megbízott egy parádés szereppel a Misi, Marcsa, Julcsa című darabban, amelyben huszárt, szobalányt és szakácsnőt játszottam egy személyben. Felnőtt fejjel visszanézve nem mindig könnyű elemezni gyerektudatunk és képzeletünk nyiladozásának folyamatát, de a régi színdarabok és szavalatok bizonyára hozzájárultak annak a benső ismeret- és képtártelkes ostorok —, régi rokkák — sajátkezűig fabrikált kis cséplőgépek meghajtására használva —, lópatkósarkak — parittyába a legjobb éles lövedék —, öreg csengetyűk és kolompok — kisbárányainak nyakán csilingeltek —, régi tankönyvek és kalendáriumok — színes ceruzával bajuszt és szakállt festettünk bennük minden nagyembernek és nagyasszonynak —, régi levelek és okmányok

— bélyegeit szakszerűtlenül lenyúzva —, és még ki tudná, mi mindennek vált romlására a gyerekképzelet fejlődésének tárgyi kielégítése.

Szóltam már róla fennebb, hogy szülőföldképünket, egész életünkben építjük magunkban azáltal, hogy vissza-vissza térünk hozzá, amikor is újból felidézzük és kiegészítjük képét, aztán a kész művet sírba visszük. Ez a törvény íróembere nem érvényes. Az író alkotómunkája — művészete — szülőföldjében gyökerezik. Móricz Zsigmond mondta — de leírták mások is —, hogy tízéves koráig mindent megtanult, amiből alkotóként képzelete, szellemisége táplálkozott. A gyerekkor

— szülőföld világa — munkaerkölcsöt, etikai tartást, közösségi értékrendet és érzelmi karatert. tehát jellemet biztosít mindnyájunknak. Nemcsak nyelvi — anyanyelvi — és történelmi vonatkozásai okán teszi ezt, főképpen közösségi életrendjével és népi valóságával, melyek az első két tényezőt is tartalmazzák. Számomra törvényszerű, hogy az író szülőföldje beleépül müveibe. Gyerekkorának tanulságai alkotómunkája során művészi igazságokká nemesednek, örökök nyelvtudása stílussá csiszolódik. írásaival akkor is óhatatlanul képviseli szülőföldjét, ha ezt nem tudatosítja, mert a művészi igényű, vallomásos szóbeli kifejezés során az indító népi közösség életereje írót programmá és költői világképpé válik benne. Erről számot adni — irói kötelesség! Hűen beszámolni róla és ragaszkodni hozzá — írói felelősség.

Szülőföldünk talajába írói-emberi gyökereink nyúlnak; az emberiek lehetnek ösztönösek, az íróiak mindig tudatosak. A szülőföld erejét sok ember érzi. sejti elemi kútfőit és forrásait, de az író keresi és feltárja ezeket a forrásokat, és élete összefüggésrendszerében megállapítja helyüket és szerepüket. A tudat elemez és levonja a következtetéseket, választ keres a kérdésre: mit üzen az elbeszélőnek a régi táj?

Gyerekkoromban legjobban a szőlőkért. erdőkért és vizekért rajongtam. A Hemánhegye — ahol a hajlok állt — az Eresztvény (szőlők), mely már a Cserestó erdővel érintkezett, a Malom és a Beton a gyerekkor tájszótárának mindennapos szavai. Ezekkel a tájelemekkel olyan apró részletek maradtak amiékezetemben, melyek csodával határos módon dacolnak az idővel. A Berekalján szüretelünk. hárman-négyen gyerekek, faragott botokkal felfegyverkezve nagy nyúlvadászatra indulunk a közeli mezőn, egy lóheretáblán nagy szürke mezei nyúl ugrik ki lábunk alól. én majdnem ráléptem. utána vágjuk botjainkat, kiabálunk, lelkendezünk: ma is látom a nyúl fülét, halálra rémült, kidudorodó szemét. Az Eresztvényen mókust kergetünk, fárólfára menekül előlünk, néha a földön fut. máskor ágról-ágra vitorlázik, hosszú dióverő póznákkal piszkáljuk, repül előlünk. szenvedélytől fűtve futunk utána, végül alaposan megkergetve elmenekül előlünk; vitorlázó rőt farkának látványa egy életen ál bennem él. Karácsony estéjén — nyolcéves lehettem —. dermesztő télben az ünnepre készülődünk, öregmama főzi a mákosgubát, kinn a fagyban peng az este, mint a nemes acél. a nyugalmat nagy macskanyávogás veri

Öcsém örökölte Öregattya szerszámait