Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-09-13 / 38. szám
CSALÁDI KOR Bizony ritkán fordul elő ilyesmi: egy idős asszony kereste föl a városi tanács családi és házasságkötési tanácsadóját, ahová általában segítségért és tanácsért szoktak fordulni, és bejelentette: „Szeretném megosztani önökkel tapasztalataimat, elmondani, hogyan lehet boldog az ember". Elkértem az asszony címét, hogy megismerkedjem vele. Örömmel fogadott. Nemsokára a férje is megjött. Teázás közben beszélgettünk. — Tudja, miért mentem el a tanácshoz? — fordult hozzám a feleség. — Kezembe került egy újságcikk. Egy pszichológus írta a szerelemről a fiataloknak. Figyelmeztet-Senki sem . tökéletes te őket, hogy a szerelem egy két év alatt elmúlik. Más érzés lép a helyébe, amely inkább a barátságra, a megszokásra, a kötelességre hasonlít. Emlékszem, teljesen lehangolt az a cikk. Arra gondoltam, milyen nagy szerencse, hogy én nem olvastam az esküvőnk előtt ilyesféle „figyelmeztetést". Igaz, abban egyetértek a szakemberrel, hogy a szerelmet, a családot szívünkkel, lelkűnkkel és értelmünkkel állandóan őriznünk kell. Ebben egyezik a véleményünk. Férje közbevágott: — Beszéljünk inkább magunkról. 1949-ben házasodtunk össze. Mint tudja, nehéz idők voltak azok a háború után, nélkülöztünk, de boldogan éltünk, mert túl voltunk a háborún. Amikor leszereltem, elmentem a barátomhoz, és megláttam a húgát. Flogy megnőtt, megváltozott, kész menyasszony! Reánéztem, és elállt a lélegzetem. — Én szintén belészerettem. Már kislány koromban is nagyon tetszett nekem. Hamarosan összeházasodtunk. Pedig őszintén szólva, a férjem szülei nem szerettek engem. Mást szemeltek ki neki. — De én magam választottam feleséget... — Én pedig még akkor megfogadtam : ha gyerekeim lesznek, és megszeretnek valakit, nem állok az útjukba — mondta az asszony. — Ellenkezőleg, mindent megteszek, hogy óvjam szerelmüket és családjukat. Máig is hű maradtam ehhez a fogadalmamhoz. — A férjem sose sértett meg, nem bántott meg egyetlen rossz szóval sem — mondja a háziaszszony. — Pedig tudom, hogy eleinfr°,ó' te nem volt könnyű élete mellet-NAGY LÁSZLÓ tem: indulatos vagyok, lobbanékony. Ő meg rendszerint tűrt és hallgatott. Utána meg, amikor már lehiggadtam, halkan csak annyit mondott, hogy igazságtalanul bántottam meg. Szégyenemben azt sem tudtam, hová legyek. Azt mondtam neki: „Legalább egyszer lennél velem goromba!" — A gorombaságtól, a durvaságtól a szerelem elolvad, mint a hó. A férfi legyen türelmes, elnéző a női gyöngeséggel szemben. Tudnia kell megbocsátani. Melyikünk mondhatja el magáról, hogy tökéletes? Én nem. — Hát nem is — vetette közbe félig tréfásan az asszony —, neked is megvannak a magad hibái. Hányszor meggyötörtél: ha veszekedtem, volt, hogy két-három napig sem szóltál hozzám. Titokban sírtam, kínlódtam, ő meg csak hallgatott. — Nevelni akartalak ezzel. Különösen akkor, ha válással fenyegetőztél. Nem jó szó ez, felkavarja az ember lelkét. — Ez az én hibám — ismerte be az asszony. Nem szabad, sosem szabad — magamról tudom — a válással tréfálkozni. A gyerekeimnek is ezt magyarázom. — Öt gyerekünk van — mondta a férj —, két lányunk és három fiunk. Már családos emberek. Unokánk is öt van. Őszintén kimondom : engem az döbbent meg. hogy a mai fiatalok általában beérik egy gyerekkel. Az egyke úgy nö föl, mint magányos fűszál a pusztában. Ha két gyerekük van, már hősnek érzik magukat. Én meg arra gondolok, hogy a gyerekekben folytatódik a szülők szerelme. Hány felejthetetlen percet szereznek a gyerekek szüleiknek! Erre azt lehet mondani, hogy gondot, fáradságot, bánatot is okoznak. Igaz. De a közös gond, a közös bánat is szorosabbra fűzi a férj és a feleség kapcsolatát. — Fiainknak szerencséjük volt: szerény, szorgos, jó feleséget kaptak — mosolyodott el az asszony. — Bár, az igazat megvallva, velük is megesik, hogy összezördülnek, összeszólalkoznak. De én mindig a menyeim pártjára állok, a fiaimtól többet követelek, férfiúi becsületükre, erejükre, kitartásukra hivatkozom. A legelső naptól kezdve úgy szeretem mind a három menyemet, mint a tulajdon lányaimat, nem felejtettem el a leckét, amit az élettől kaptam. Nem is értem meg azokat az anyósokat, akik nem így gondolkodnak: ezzel csak saját fiaik életét teszik tönkre. Nemcsak a lányokat, a fiúkat is föl kell készíteni egészen kicsi koruktól kezdve a családi életre: tanuljanak meg mosni, főzni, takarítani. Én mindenre megtanítottam a fiúkat. Most látom, hogy nemhiába, a menyeim meg vannak velük elégedve. — Igaz, a családban sok minden függ a férfitól — mondta egyetértőén a férj. — Ezt az apai tanácsot adtam mindegyik fiamnak: magad választottad a feleségedet, senki sem kényszeritett, hát akkor viseld a felelősséget közös családi életetekért, a gyerekeitekért. Segíts mindenben anélkül, hogy megalázó módon férfi- és női teendőkre osztanád föl a házimunkát. Ezentúl minden közös a számotokra. Szeresd és becsüld a feleségedet, gyermekeid anyját. Aljasság megbántani egy nőt, a feleségedet. Óvd becsületét és méltóságát. Ha kell, engedj az asszonynak, méltányolni fogja. Ne felejtsd el, hogy a családban nincs „én", csak „mi". Tőled függ, hogy szerelmetek ünnep lesz-e, vagy a hétköznapok végtelen sora. — Én persze főleg a lányaimat és a menyeimet tanitgatom a családi élet ábécéjére —■ vette át a szót az asszony. — Legyél gyöngéd, együttérző, türelmes, hiszen nő vagy, szeretett feleség. Legyél mindig csinos, ne csak a munkahelyeden, otthon is adj magadra, a férjed és a gyerekeid örülnek, ha szép vagy és jókedvű. A családi gondokat ne panaszold el a rokonoknak és a barátnőidnek, ez utálatos dolog. Csak a férjeddel együtt menj üdülni vagy szórakozni. Nézd el a férjed hibáit, hiszen te sem vagy tökéletes. Mindig mindenütt vigyázz férjednek, gyerekeid apjának tekintélyére. Még a keserű igazságot se hallgasd el férjed előtt, de ne alázd meg, bízz abban, hogy a dolog jóra fordul, és igyekezz segíteni a párodnak. Hiszen ti vagytok a család, egyek vagytok, felelősek vagytok a gyerekeitekért. Ők pedig tőletek tanulják meg, hogyan legyenek tisztességes emberek, később pedig jó férjek és feleségek. Igen, igen, ez pontosan így van: a fiatal házasok többnyire öntudatlanul is saját szüleik, apjuk és anyjuk példáját követik a családi életben. Emlékszem, azt mondta nekem egyszer a kisebbik lányom: „Szerencsétek van, hogy olyan boldogok vagytok egymással!" Én azt feleltem neki: „Ez nem szerencse kérdése. Boldogságunkat mi magunk építettük föl és őriztük meg, kislányom". L. SULZSENKO
