Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-01-01 / 1. szám
Már jó ideje figyelem ezt a piros ruhás kis újságírólányt, ahogy türelmetlenül izeg-mozog a fekete bőrkanapén. Itt-ott engem is szemügyre v«;, hisz ott a képem a szemközti falon, de Susana ettől láthatólag még idegesebb. Értem én. Rólam akar írni, s hogy jobban megismerjen, elolvasott egy csomó könyvet, emberekkel beszélt, vitatkozott, érvelt, s most, hogy este papírra kell vetnie tapasztalatait, kétségei vannak. Fél, hogy mégsem ismer igazán, és compahero Fundora, a konzulunk is bogarat ültetett a fülébe, mikor azt mondta, hogy engem sok dologban nehéz megérteni, mert az én latin-amerikai mentalitásom különbözik az európaitól. Biztosan igaza van, habár én erről másképpen vélekedek. Ebben az évben lennék ötvenöt éves. . . Úgy hiszem, nem a mentalitás az, ami összeköti vágy éppen elválasztja egymástól a különböző világrészek, különböző nemzetek embereit. Emlékszem, jó pár évvel ezelőtt azt válaszoltam egy névrokonom levelére: Nem hiszem, hogy nagyon közeli rokonok lennénk, de ha ön képes remegni a felháborodástól, hogy a világ valamely részén igazságtalanságot követnek el, akkor elvtársak vagyuk, s ez fontosabb! Most is erre gondolok. Meg arra, hogy mennyire nincs közöm azokhoz, akik a trikójukra festenek, szobájuk falára ragasztanak és bombáikat hidegvérrel helyezik el az ártatlan emberekkel telezsúfolt helységek közelében. Nem szeretem azokat sem, akik a belőlem farigcsált legendára éhesek. Mindent elhinni — kényelmes. S keserűség fog el, mikor tudom, hogy a világ két távoli pontja közt néhány óra csak a repülőút, s az ember, akiért áll és létezik minden, előítéletek rabja, gyanakszik, hazudik, érdekességeken csámcsog, nem az igazságot keresi. Pedig ez lenne mindannyiuk feladata. Nincs ebben semmi különös. Igaz, először én is győzedelmeskedni akartam,. .. arról álmodoztam, hogy híres kutató leszek; fáradhatatlanul fogok dolgozni, hogy elérjek valami véglegeset, amit az emberiség szolgálatába állíthatok, de ez az álom akkor még csak személyes győzelemre vonatkozott. Azután később különleges körülmények, s talán jellemem következtében is, utazni kezdtem Amerikában... S az utazási körülményeim következtében — először mint egyetemi hallgató, később mint orvos — szoros kapcsolatba kerültem a nyomorral, az éhséggel, a betegséggel Láttam beteg gyermekük gyógyításáért semmit tenni nem tudó szülőket, az állandó nyomor és szenvedés kiváltotta tompultságot, amely sokszor olyan fokot ér el, hogy az apa gyermekének elvesztését jelentéktelen eseménynek tartja. És kezdtem észrevenni, hogy vannak más dolgok is olyan fontosak, mint híres kutatóvá lenni: segíteni ezeken az embereken.. . S kezdtem összeírni egy forradalmár orvos magatartásának normáit. Kutatni kezdtem, mi kell ahhoz, hogy valakiből forradalmár orvos legyen. Jött azonban az agresszió, s ekkor jöttem rá egy alapvető dologra: ahhoz, hogy valaki forradalmár orvos legyen, az első, amire szüksége van, maga a Forradalom. Sokan mondják, hogy nekem valójában csak a forradalom csak a fegyveres harc volt a fontos. Pedig ez nem így igaz. Amíg nincs más mód a kizsákmányolás leküzdésére, addig kell a forradalom. Amíg igazságtalanság létezik a földön, harcolni kell ellene, s ha másképp nem meg', fegyverrel. Hogy az igazság tág fogalom ? Az enyémet igazolja Nicaragua, Salvador.. . S hogy kalandor vagyok? Idealista? Forró szívem forró fejjel párosult? Mondtam már, a nevetségessé válás kockáztatásával, hogy az igazi forradalmárt a szeretet érzései vezérlik. Nincs igazi foradalmár a tulajdonság nélkül.. . Mindennap harcolni kel! azért, hogy ez az emberiség iránti eleven szeretet konkrét tényékké váljon. S ha nem szerettem volna az emberiséget, vajon miért lettem volna orvos, vajon kiért indultam volna harcba? S vajon mit tesznek a „realisták", hogy béke uralkodjon a földön? Lehet-e küzdeni elérhetetlennek tűnő eszmékért —eszmékért, amelyekben hiszünk, s amelyek valóra válása oly távolinak tűnik — ágy, hogy' csak az észre hagyatkozunk? Nem azt mondja-e az észt ugyan, ne törődj te mások igazával, magaddal törődj, pénzed legyen, a többi s a többiek csak álom, sosem beteljesedő ábránd... r S valójában a fegyvereket sem szerettem soha. A fegyver csak eszköz, a mi kezünkben is az volt. Néha hűséges bajtársunk . . . De szívből kívánom: ne legyenek rakéták; azaz, hogy ne legyen rájuk szükség: tűnjön el az imperializmus. Bár ágy gondolom, a világbékéhez több kell: .. . nemcsak a nagyhatalmak közt kell békés egymás mellett élésnek lennie. A békés egymás mellett élést ki kell terjeszteni valemennyi államra, függetlenül méreteitől, előző történelmi kapcsolataitól és azoktól a problémáktól melyek egy adott pillanatban egyesek között keletkezhetnek. Tizenöt évvel ezelőtt ölt meg Barrientos részeg katonája. Október kilencediké volt, kellemes őszi nap. Itt, Csehszlovákiába, Susana apja is akkor halt meg... Bolíviában fojtogatott a hőség, engem gyötört az asztmám, fáradt voltam, de nem bánok semmit, s tudom, a többiek is önként követtek, önként vállalták a halált. Mindannyian tudtuk, hogy a forradalom a fontos, s mi magunk, egyenként, semmit sem érünk. S akik ma harcolnak hazájukért, népükért, ugyanezt mondják. Mert bármennyire frázisnak tűnik is, ha az embernek igaz meggyőződése van, nem Jé! a haláltól sem. Sokan „tudják", hogy nekem el kellett hagynom Kubát. Ez nem igaz. hiszen saját belső meggyőződésemen kívül senki sem kényszeritett. Örülök, hogy compahero Fundora szerint rengetegeit tettem a szocialista Kuba fejlődéséért. De hát szerettem ezt az országot... S most is a szomszédságában vagyok: Fidel és az én képem között Kuba térképe a falon. Az a nap, amikor megismertem Fidelt és a július 26. mozgalom más tagjait, életem legemlékezetesebb napja. Átbeszéltük az éjszakát, s hajnalban már én is közéjük tartoztam. Kuba nehéz harcok árán lett az enyém is, s mikor 1959. január elsejne Santa Clara elesett, másodikán pedig elfoglaltuk Havannát, tiszta lélekkel mondhattam: . . . Argentínában születtem, ez senki előtt sem titok. Kubai is vagyok és argentin is, s ha az illusztris latin-amerikai uraságok nem sértődnek meg, ugyananyira latin-amerikai hazafinak érzem magam, mint bárki más, s abban a percben, amikor szükséges, kész vagyok életemet áldozni bármely latin-amerikai ország felszabadításáért, anélkül, hogy bárkitől bármit kémék, követelnék, vagy akárkit is kihasználnék. S amikor magírtam Fidelnek, hogy öröm és fájdalom keveredik bennem, mikor itt hagyok eg}' népet, amely fiának fogadott, s ha más égtájak alatt eljön az. utolsó óra, utolsó gondolatom ez a nép lesz, és elsősorban te, még nem tudtam, mi vár rám, de azt írtam, amit éreztem. S a bolíviai erdőben, a farmon, naplóírás közben, és akkor utoljára, amikor hallottam a Willy életét kioltó sorozatot, valóban Kubára gondoltont. A gyilkosom tökrészeg volt, de még így sem tudta elszánni magát biztatás nélkül. Csak annyit mondtam: Löjj! Ne félj semmitől! Nézd meg, hogyan halnak meg az igaz emberek! S a forradalom halhatatlanságára gondoltam közben. Egy pillanatig sem éreztem, hogy hős vagyok. Ez így volt természetes. Úgy cselekedtem, ahogy gondolkodtam — meggyőződésemhez hűen. S talán a nevem sem fontos. Maradjon csak ágy, ahogy megszoktam — LAMPL ZSUZSANNA Gueva nuV/eunv nyomait-
