Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-01-01 / 1. szám
— _ ^családi kör Egyedül VITA íves engedelmükkel elnondoni a véleményem, mert én is elvált asszony vagyok. Nem akarom védeni őket, de azért szomorú, hogy éppen rájuk mondják a legtöbb rosszat. Pedig nagyon sok elvált asszony él példásabb és tisztább életet, mint az ún. „tisztességes” fétjes asszonyok és „tiszta” lányok (igaz. itt sem lehet általánosítani). Mert ugyebár, ha egy elvált asszonyhoz bemegy ,egy férfi — akár nappal, akár éjjel —, az csak azért megy be, hogy lefektesse. Ha az utcán beszélgetnek, akkor is biztos, hogy „közük van egymáshoz”. De ha egy féijes asszony meglátogat egy nős férfit, vagy fordítva, az rendjén van. A fiatal lányok elmehetnek éjszaka is. nappal is a nős férfi szállására, lakására. nyilvános helyen, sőt autóbuszokban, személyautókban is odaadhatják magukat a nős férfiaknak. Pedig a férfinak gyakran idősebb gyerekei vannak a kis barátnőnél. Sok férjes asszony nem is a férje gyerekét szüli meg, de a ,jó” félj ezt is vállalja. Töltik tehát nem kell félteni a mások férjét. És tessék elhinni, legtöbbször éppen ezek az asszonyok vagy ezeknek a lányoknak a szülei szólják meg és rágalmazzák az egyedül élő nőket. Én negyedik éve vagyok elvált. Huszonöt évi házasság után döntöttem így. A volt féljem húsz éve rokkant. A balesete előtt volt két „tisztességes”, férjes barátnője. És a baleset után is volt neki még hat. Csak egy volt közülük özvegy. Jelige: „Jobb egyedül” En nem vagyok egyedül, de úgy érzem, van mit mondanom. Igaza 'van annak a levélírónak, aki azt mondja, az özvegyeken és elváltakon kívül léteznek olyanok is, akik önként választották a magányt. És ők nem panaszkodnak. Igen, mert az önként vállalt magány valahogyan más, mint az a magány, amikor az ember gyermekeivel marad támasz nélkül. Z. Jánosné levelét szerintem minden válni készülő fiatalnak el kellene olvasnia, és elgondolkodnia rajta. Életpéldája, felvetett kérdései nagyon is idevágóak, s teljes mértékben egyetértek vele abban, hogy a fiatalok néhány hónapos házasság után olyan nevetséges okok miatt válnak el, mint a „vélt” félrelépés, a kezdeti veszekedések stb. Ezért az elváltakat sem minden esetben sajnálom. Más az özvegyek helyzete. Nekik igenis szívből kívánom, hogy találjanak hasonló sorsú társat és közösen neveljék fel gyermekeiket. Mert bármilyen nehéz is elfelejteni a jó féijet — feleséget, idővel minden seb beheged, és jobb a másikkal újrakezdeni, mint egyedül őrlődni a már családot alapított gyerekek között, akiknek nem szeretnének a terhére lenni, mégis szemrehányásokkal illetik őket, amiért kevesebbet jönnek látogatóba, kevesebbszer hívják. Két példával szeretném illusztrálni az özvegyek egymásratalálását. Egy asszony, már nagymama volt. amikor megismerkedett a nála néhány évvel fiatalabb özveggyel, aki három iskolás gyermekkel maradt egyedül. Már évek óta együtt élnek, nem érdekelte őket, hogy a falu eleinte megszólta az életmódjukat. Olyan békésen és megértéssel nevelik a'gyermekeiket, hogy például szolgálhatnak nem egy házaspárnak. A család összejár. úgy jönnek az asszony felnőtt gyermekei is a férfi házába, mintha haza mennének, és ez fordítva is így van. fnöio) 1983-ban is meghirdetjük Családi (fotó)kör versenyünket, beküldési határidőt nem szabunk, de karácsonyi számunkban értékelni fogjuk a pályázatot, díjazzuk a nyerteseket. Háromhavonta egy-egy oldalt szentelünk olvasóink legjobb felvételeinek, s akkor szakemberek mondják el véleményüket a közölt képekről. A Nő szerkesztősége Borzi László felvétele A másik pár már gyermekei családalapítása után ismerkedett meg. Ők összeházasodtak. Munka után, ha a gyerekek nem igénylik a segítségüket, kirándulni, üdülni járnak, és örömmel vállalnak társadalmi munkát is. mert úgy tartják teljesnek az életüket. Halottjaik emlékét mély tiszteletben tartják, gondozzák a sírokat és a gyermekeiket is erre a tiszteletadásra nevelik. F. Péterné Nagyon időszerűnek tartom a téma felvetését. Egyre gyakrabban tapasztaljuk, hogy agyonmotorizált korunkban az ember (minden korosztály) egyre magányosabb. Abból is adódik ez. hogy úgy érezzük, vagyunk — lehetünk — olyan önállóak, hogy nem szorulunk másokra. Ezért könnyen magunkra zárjuk az ajtót. Jó is az egyedüllét, az állandó embertömegből kiszakadva. Viszont hosszabb idő után nyomasztóvá válik a csend, nem találjuk a helyünket a kényelmes szobában, hiába a könyv, a rádió, a tévé, valamit keresünk, járunk faltól-falig. s nem leljük a nyugalmat, amibe menekültünk. Mindezt csak az érzi, az érti. aki átélte s átszenvedte az egyedüllét, a magány idegpusztító tehetetlenségét. Ezért tévesek a külső ítéletek, s kissé elkeserítőek a félreértésekra felületesen fogalmazott, előítéletek által sugalmazott vélemények, amelyeket a 46. vagy a 47. számban olvastam. Például T. Júlia fölöslegesnek tartja a magányosokkal való törődést, az Ádám jelige mögé bújt férfi olvasó az idősödő nőket „nyugtatja” ironikus szavakkal, míg a másik sértődött a vele való törődés miatt: Igaz, én sem értem meg azt az édesanyát, aki kisgyermekével „egyedül” érzi magát. Megértem, hogy fáj a család csonkasága. az apa, a társ hiánya, de azt már nem, hogy borzasztó az egyedüllét és méghozzá ünnepen! Hiszen hétköznap biztosan kevés ideje van ennek az anyukának arra, hogy együtt legyen, foglalkozzon a kicsivel, s az ünnepeken kellene csodálatos órákat együtt töltenie a gyermekével otthon, a lakásban vagy séta közben. Munka, főzés, rakosgatás együtt, pihenés, játék, olvasás, mesélgetés és Sorolhatnám a sok-sok lehetőséget. Ha az édesanyának borzasztó az ünnep, gondolt-e arra, milyen borzasztó lehet a gyereknek? Legmagányosabbak a gyermekeink, hiszen nincs időnk rájuk, és észre sem vesszük, hogyan nőnek fel, mit élnek át, min vívódnak, amíg ők is magányos felnőtté válnak. Ezért kellene tudatosabban együtt lennünk azokkal, akiknek szükségük van ránk. s akikre nekünk is szükségünk van: gyermek, szülő, barát, rokon stb. Ha a munkahelyen is jobban figyelnénk egymásra, s nemcsak kollégánk rossz tulajdonságát, hanem a problémáit, jó tulajdonságait is észrevennénk, könnyebb lenne az életünk, nem zárnánk magunkba annyi feszültséget, fölösleges, felnagyított problémát. Ha a nap huszonnégy órájába beleszámítanánk az aktív pihenést is, rendszeresíthetnénk közös kirándulásokat, baráti találkozásokat, hangulatos, élményt adó. jóízűen átbeszélgetett estéket, hétvégi délutánokat is. Ha ... ha az ideál nem az az igyekvő ember lenne, aki minden percét a pénz utáni hajszával tölti, aki sajnál megállni két baráti szó erejéig, mivel „az idő pénz”, s számára az a legfőbb, hogy minden elképzelhető és elképzelhetetlen anyagi igényt kielégíthessen családjában. Az egyedüllétet enyhíteni, feloldani csak a közösség segítségével lehet, ha életünk normáit, szemléletünket, értékrendünket úgy alakítjuk ki, hogy a belső emberi értékek kerüljenek az első helyekre, ne a külső, az anyagiak. Csak azonos, illetve hasonló társadalmi szemléletű, kulturális érdeklődésű, szellemi igényű emberek érzik jól magukat egymás társaságában. Minden más alapon létrehozott „társaság” csődöt mond. negatívan hat, pl. ha csak az ivás kedvéért ülnek össze, vagy csak a kártyaparti miatt találkoznak. De ha két-három ember pl. szereti a népdalokat, könyvekről beszél, verseket hallgat együtt, vagy ha négy-öt ilyen alapon közös munkába kezd, olvasókört, éneklőcsoportot, irodalmi színpadot szervez, már egy határozott lépést tett bezártságából. magányából a személyiségét gazdagító társas kapcsolatok felé. mert hiszen erről van szó: a magány leépít, emészt, belső értékeket devalvál, a társas kapcsolat, a közösség pedig gazdagít, érzelmi töltést ad, egyszerűen fogalmazva: melegít. DE
