Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-08-02 / 32. szám
— Sok egíssíget kívánok, isten velek, Miklós. — Juliska a levél végére ért. Az ölében tartotta a levelet. Többször is elolvasta. Csendesen ültek, csak a falióra ketyegése hallatszott... Elgondolkodtak. Sógor kapott észhez elsőként. — Gyerünk, mingyá dí vanl — Be sietős no, ebidönyi csak kő! — zsémbelt nene, mert megzavarták emlékezésében. — Bekapjuk, és usgyi, neki a szőlőnek, má így is kisve, me má jó kihajtott! Kapjátok essze magatokot, agyig én ekíszítem az ásókot, meg a ráfiját. Gyorsan megebédeltek, vállukra vették az ásókat, és nekivágtak a kerten át. A napnak már volt ereje, a szél hátukba kapaszkodott. Sógor a gazda szemével nézte a határt, az eszi vetés már szépen zöldellt, a tavaszi is kikelt. — Fíkomatta, ez jó má, lassan a varjú is elbukik benne! Fenyő Ciprián is nézegette a tavaszit, sógor feléje kiáltott: — Cifri, a tejed kiket szípen ? — Hát heve-heve szip, heve-heve silány! — Köne egy kis esői — Az ékénél Ásnyi ? — Hát! Az akácos hordta még barna kabátját, de az énekesmadarak meg-megszólaltak már. Juliska a vékony ösvényen hol elöl, hol hátul haladt, s közben bolondozott, a madarak énekét utánozta. Vidámak voltak, hangoskodtak mind a hárman. De elhallgattak, mert a szőlőhöz közeledvén meglátták Teklát a venyigével forgolódni. Nene Juliskára nézett. — No ne fijé, csak nem hozta ki mingyököt az ördög! Menyus és Bözsi ásott, az „oroszlán" a pince előtt tett-vett. — Hasznos munkát, Menyus bácsi! Ketek is birkóznak? Az öreg cselédet lehúzta az ásó, alig bírt felelni. — Hát, hát, az egyik híjjafi kirepőt, ekene a segicscsig, de má C'ik kinoszkodunk valahugyan ... Juliskáék is beálltak a sorok közé. A venyigét először a barázdára hordták, de útban volt. ezért Juliska nekilátott, s lehordta mindet a sorok végére. Párszor fordult csak, amikor Bözsi bujt elő az egyik venyigerakás mellől. Súgva szólt Juliskához. — Guzsgó ide mellém, nehogy meglásson! Kérdeznyi akarok valamit. — Nincs időm! — fordult Juliska, de Bözsi a szoknyájánál fogva lerántotta. Az iskolában még jól megértették egymást, bár nemigen szoktak beszélgetni, sem találkozni. — Kaptá levelet? — Kaptunk, Miklóstó. — Csak? — Mé, kitő köjött vóna még ? — Igazán nem irt? — Ki? — Hát Ferenc, amikó bevonót, anyám a lelkire kötötte, ha ímya próbá, haza se gyüjjön! — Nekem? — No! i Juliskának elállt a lélegzete. — Hü, kegyetlené veszekedett vele! György meg úgy megmirgett, majdnem a födhö vágta. Awá fenyegette, hogy behagyijja a kútba, de meg is tette vóna, ha Ferenc nem á elibe. Hó ezé kérdem. Juliska sokáig gondolkodott a válaszon. — Nekem nem kő, hogy írjon, meg nincs is mé! — Én meg azt hittem ... — Nekem semmi közöm egyikhő se, csak keressenek megokhó valót! Érted, magokhó valót! — Jaj, be szamár vágyó, ide hágass! Nekem is írt má Gáspár, pegyig, ha megszimatóná, belém mártaná a kést! De tudod, Juliska, engem nem fog a onokatestvíremhö kötnyi, ha má etervőte is! Neem nem kő, én nem akarok rab lennyi égisz Hetembe, me minek, ha eccer... — nem folytatta, könynyezett. Juliska megsajnálta. A két hasonló sorsú leánygyerek nézte, nézte egymást. Bözsi törte meg a csendet. — Ügyi, minő jó kicsinyt pihennyi. — Mink még lószerive csak most gyuttünk. — Akkó is... — De már nem tudta befejezni, mert az anyja állt felettük karóval a kezében, lángvörösen. — Mit montam neked!? Hugyan mérté szóba ányi ewe a senkive? Te, te, szivehasítlak ewe a karóvá! Fújtatott a dühtől és már ütötte is Bözsit a karóval, aki alig tudott védekezni. — Mama, mama, szüle, ne, ne, ne háncson, ne, ne! — könyörgött sikítva. Juliska megdöbbenve nézte ... Ezt a büntelen és védtelen leányt, hogy lehet így ütlegelni? Nem állhatta szó nélkül. — Ne hadd magad, ne, te szamár, szalaggy e, me agyonvág. Margitnak se kellett több, minden mérgével rátámadt Juliskára. — Hallgass, hallgass! — ordította — Még te fogó nekem dirigányi, te, te ... Nem találta hirtelen a megfelelő szavakat. A karót félelmetesen feltartotta, és torkaszakadtából ordított. — Hugyan meríszösz, még csak hozzám is szónyi?! Te, te, árokpartyi! Melyik fijamot szemőted ki a anyádvá együtt, melyikhö vágónná oda, mint a kódóstetö, mi ?! Anyád mé nem a kódosok köző válogat, jár a faluba élig! Takaroggyá a szemem elő, me magam se tudom, mit csinálok veled, de szedd ám azt a lőcs lábajidot, me szívetöröm rajtad a karót. — Csak próbájja meg! — vágta oda Juliska. — Hozzám semmi köze, nem szígyeji magát, eső asszonynak tartya magát a faluba, és így csúfkogyik?! — Margit már sújtott, de Juliska hirtelen elkapta a karót. — Szígyeheti magát, a jányát is megkódósitaná, semmije? Oszténgat még nekem ál Ahogyan rángatták a karót, Margit megbotlott a venyigében, és nagyot esett. Mérgében még felállni sem tudott. Most Juliska szorongatta a karót. — Ha nekem mer gyünnyi, hát igazábó főtaszítom! Több sem kellett Margitnak, torka szakadtából ordítani kezdett: — Emberek, emberek, főtaszított ez a csúfság, ez a beszakatt fogó hitvány létra, ez a tetves bagzó macska, aki má engem meg a gyerekejimét szőröstö bőröstö, bentvalóstó befalnal Fúj, fúj, fúj! A nagy kiabálásra leszaladtak az emberek is. — Ejnye Margit, mit ordító? — szólt rá sógor. — Mit? Főtaszított, a böcsöletembe gázót, csúffá tett! — Magáho se nyútam, a mirge vágta fődhő! — Nem igaz, nyízzík, még a karó is a kezibe van! Awá rontott nekem, még jó, hogy agyon nem csapott! Jaj, jaj, lurdesi szüzanyám, segiccs meg. mer má az Hetemre törnek! — Margit, Margit — szólt nene —, mé , csinálod ezt, az égisz hegyet ide csödited?! — Ide is! Engem egy senki ne rángasson : meg taszigájjon, me kigyúrom a bejit, ki én, a farsangi dőréjinek! Bözsi sírt szégyenében, bánatában, fájdalmában. Hol itt, hol ott tapogatta, karját, hátát. — Te meg ne rí, inkább csédíd ide a hegyet, csak lássák, hugyan akarta a szemem kiszúmyi ez a gubacsszemö! De majd én megmutatom! Ebántam én az anyádvá is, de ebánok én veled is! — ordította, és mérge egyhelyben pörgette, mint az eszelőst. Menyus, az öreg cseléd, aki észrevétlen végignézte az egész dulakodást, elborult arccal állt és csendesen mormolta: — Eccer se mondom, hogy csak rá kőne utetnyi a vinyigerakásre, és meggyójtanyi. hiszeny ez má nem is istentö való ... Nene ijedten körülnézett, szája reszketett, kínjában a kötényét markolászta. Sógor is tele-teleszívta magát levegővel, a fulladás környékezte, majd az ijedt Juliskába karolt. — Gyere, ez tán nincs is magáná, nidd, hugyan gyúrja maga alatt a földet! Margit, mit táneósz, mint a medve a vásáron, ezé itt nem fizetnek! Annak a szeme sógornak szegeződött: — Még meg mérté szólányi? Te fáratt halá, te göthös! Még nyekeregsz, mint a hitvány duda? Fúj, fúj! — és köpködött a földre. Sógor csak hallgatta. Tudta, hogy vele nem veheti fel a versenyt. Tétován Juliskára nézett. — Gyerünk, bolond ez! — Bizony, bizony! — toporgott nene. — Ement ennek ami vót is, az a kevís! — Vígem van, vígem van! Hajjátok. megszólat a szákás nyelő gerebje is, ez a magtalan ugarfőd, ez a pókháló szinyö, savószemö, aki má jánykorába is olyan vót, mint a főmagzott hajma! Ki vágta vóna le rólad a odasűtt szemeket, mikó idő előtt ebagzottá. megpudvásottá, csak Gyuri fanyalodott rád, me nem köjjötté még a sánta kutyának se! Nene nem hagyta magát, visszavágott: — Persze hogy nem, Margit, me engem nem szorongathattak meg gyömöszöhettek a szúgjákba, mint tígedet! Velem nem söpörtek ám, mint a te szoknyád ajjává! És tígedet ki vett e, no, ki? A Gyuritok! De előbb főhurimászták veled a kazlak, pajták kömyíkit meg a milárkot! Sógor megrángatta nene karját: — Ne, Teruskám, ne! Ez ippeng olyan, mint Jülis, awá se lehet szót értenyi! Margit Menyus felé ordított: — Fogjatok le, mert kárt teszek bennek! Hun az a ásó, aggyátok a kezem ügyibe! — Tegyé kárt egy rakás marhaganajba! Eh, bolond lyukbó bolond szél fú! Gyertek! — és maga előtt terelgette felfelé az övéit. — A fijajimot meg nem adom ilyen kódos nemzetsignek! Juliska hátrafordult, mint akit darázs csípett meg: — Csak tarosa meg magának, kösse, láncója magáhó vagy a kerítis ódaláhó íket, csinájjon belőlük házőrzőt, hogy a kerítésen is akkó vakkancsanak ki, amikó magának teccik! Nekem bíz egyik se teccik, egyik se kör Szégyen pirította, de már igen kikívánkozott belőle, amit mondott. Bözsi hazafelé támogatta az anyját. Az egyik szégyenében, a másik mérgében sírt. Csak a két öreg piszmogott a tőkék között. Nene a szíve táját simogatta ... — Gyerünk mink is, Gyuri — szólt a vérig sértett, büntelen asszony, akinek legfájóbb, legérzékenyebb pontját találta el Margit. Sógor szótlan volt, és kicsit rosszallóan nézett Juliskára. — Mé. ő keszte, senki se bántotta, mink dógoznyi gyűrtünk, nem csúfkonnyi! Úgy nekifogott az ásásnak, hogy két sort vitt ki, míg ök egyet, és közben énekelt, hogy minél előbb elfelejtse a sérelmeket. Sógorék gyorsan elfáradtak. Meg-megpihentek, szomorkásán egymásra néztek, majd tovább dolgoztak. A két ember talán soha nem veszekedett. Élték a maguk csendes életét, egymás hibáit nem hánytorgatva. csak dolgoztak szorgalmasan, hangya módra, nemigen törődve más dolgával, azt mindenki intézze el maga, és tessék, Margit milyen gyorsan rájuk húzta a,vizes lepedőt. — Hát ennek má nemigeny lesz jó vígé, Terka! — sóhajtott sógor. — Má ény is úgy látom, me ha még a gyerek is megmakacsójja magát, lesz nekünk hadd e hadd! (folytatjuk) (nő 15)