Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-08-02 / 32. szám
CSÁKY PÁL Hangok a pusztából Két éve annak, hogy Jób elvonult a pusztába. Otthona elől menekült oda. A megoldatlan, kajla jövő elől, amelynek sem kilátásai, sem biztató jelei nem voltak. Nem érezte jól magát a pusztában. Úgy gondolta, minden amit tesz, csak átmeneti lesz: önkeresés, ami után megtérhet a sértetlen otthonba. így könyörgött az Úrhoz: — Uram, add. hogy megtaláljam azt a JÓBot, akivé lennem kell; add, hogy megértsem utaimat és mielőbb visszatérhessek ebből az önkéntes száműzetésből. Akkor még nem sejtette, hogy az utak határtalanok. Azt sem tudta még, hogy a célok jeges elérhetetlensége a fal, amely az Éden kapujában terpeszkedik. Csak bízott; a puszta derengő illata reménységgel töltötte el ót. A pusztában kunyhót épített magának. Az egyik száraz szikla oldalába építette, mohával bélelte ágyát és kiült a kalyiba elé. Figyelte a felhők vonulását és a madarak őrömét, figyelte a föld morajlását, a szél illanását. És utainak igazáról gondolkodott. A sziklát sűrű cserje nőtte körül. Reggelenként felment a szikla tetejére, ahonnan messze elláthatott és a városra gondolt, ahonnan jött, a küldetésére. És várta, várta a hangokat. így könyörgöt az Úrhoz: — Uram, add meg nekem bölcsességed poharát, hangjaiddal terelj új utakra, mélyvízü patakhoz engem; mutasd meg utaimat és küldd el, küldd el hozzám hangjaidat. A puszta felől azonban csak a szél zúgása hallatszott. Nap nap után lejött a szikláról, leült a mohás kőpadra, és figyelte a füvek sercenését, a harmat illanását. Lassan megtanult az állatok, füvek, bozótok nyelvén; naponta elbeszélgetett szádvas pillangóval, halkszavú gri-gri madárral, szégyenlős kótikával. Lassanként magáénak érezte az egész, őt körülölelő birodalmat, s magát annak részévé. A puszta kezdett barátságossá válni. Már nem imádkozott azért, hogy minél előbb kerüljön vissza övéi közé; a város egyre kevesebbszer ölelte át álmaiban. Nem könyörgött már oly forrón utaiért sem: szívta a moha illatát, a szikla illatát, a bozót illatát, és boldog volt. Nézte a rohanó felhőket, a botorló szelet, a zsákmányt cipelő hangyákat, és boldog volt. Nézte a cserjés ébredő hajtásait, a halódó bábokat: és boldog volt. Mennyi ideje volt a pusztában, már nem tudta. Arcát sűrű szakáll szegélyezte, ruhája lassan lemállott róla, s a botja, a botja olyan fényes volt a napi használattól, mintha egy darab napsugárból készült volna. Reggelenként már semmire nem gondolt. Könyörögve is egyre kevesebbet szólt az Úrhoz. Reggelenként, ha felmászott a sziklára, érezte magában a felhők súlyát, a rügyek indulatát, a pillék könnyedségét: körülnézett a vidéken, birodalmán, s lelke örömmel volt tele. Egy nap, teljesen váratlanul, eljöttek a hangok. Először megrettent, amikor meghallotta őket: aztán megértette, mi történt, térdre borult a sziklán, és hálát mondott. A hangok csoportosan jöttek. Szünet nélkül érték a lelkét, s ö újjászületett. Végignézett a cserjésen: már idegen volt neki a táj. Végig a füveken, réteken, sziklákon: s visszaindult a városba. Hirdetni a hangok igazát. A városba negyednap ért be. Megállt a kapunál, leült egy köre^és nézte a fodrozó áradatot. A városba katonák jöttek, kereskedők és szolgáik, nehéz pántos ládákban cipelték uruk után kincseit; parasztok és utazók mentek el Jób előtt, hírvivők és hajcsárok, s a város, mint jó prostituált, befogadta őket. Lassan felkelt és elindult a vásártérre. A messzehangzó lárma megzavarta: bugyborékoló gejzír-kitöréshez volt hasonlatos a város tere. Az emberek, rikácsoltak, veszekedtek és hajbakaptak, átkozódtak meg esküdöztek: a város élte mindennapi életét. Jób megállt a tér szélén, és botjára támaszkodott. Málló ruhája csak szegényen takarta el mezítelenségét, karvaly-orra messzire nézett dús szakállából. Megköszörülte torkát, szólni akart. A nagy lárma azonban beléfojtotta a szót. Újra nekifeszült, magában a hangokat hallotta. Szavai hatalmasan törtek elő, égbenyúlón, mint robbanó vulkán a sziklaölelésből. A téren egy pillanatra csend lett. Megmerevedtek a kofák és megbénultak az acsarkodók, a vásári árusokban is bent rekedt a szó. Megfagytak a vicsorgó fintorok: a bénulás csendje szakadt a térre, s benne zengett, mint sziklák szava, Jób hangja. A csoda megtörtént. Az emberek otthagyták portékájukat, pénzeszacskóikat és ellenfelük nyakát és Jób köré sereglettek. Beléjük hasított Jób szava, s benne a hangok, amelyek Jób szájából áramlottak. Az emberek pőrén és mozdulatlanul álltak Jób előtt; a puszta hangját érezték, egy elhagyott kalyibáét, súgó ligetét, fütépö sziklapadét és egy pillanatig, egy villanásnyi valóságig, boldogok voltak. Jób elhallgatott. Az emberek még néhány percig csendben álltak körülötte, aztán lassan elszéledtek. A lárma lassan újra felkapott, de reggeli erejét már nem kapta vissza. Jób arcán könnyek csillogtak. Sarutlan lába puhán dobbant az utca kövein, botja tiszteletet parancsolón nyitotta szét előtte a tömeget. Másnap újra szólt az emberekhez, harmadnap is. Negyednap, beszéd közben, valahonnan egy szó-cserép repült feléje: „Vén bolond!", aztán valóságos kövek halma. Jób hiába emelte föl a hangját, hiába mutatta föl botját: a megvadult tömeg indulata féktelen hullámokban sodorta el Jóbtól való félelmét. Jób újra a pusztába ment. A kalyiba, régi barát, már várta: várta a szikla, a mohapad, a bozót, várták a pillék, az illatok. Jób azonban már nem tudott örülni nekik. Sem a felhők vonulásának, a cserje riadásának sem. Ült a mohapadon és némán nézett maga elé. Aztán lassan, nagyon lassan megmozdult. Fölmászott a sziklára, végigfeküdt a lap-asztalon, botját gondosan maga mellé helyezte. — Nem magamért, Uram, ó, nem magamért — motyogta —, de hisz te tudod. A hangjaid. Uram, a hangjaid ... Még egyszer fölült, végignézett a bozótoson. Az arca szomorú volt, nagyon szomorú. Visszafeküdt, aztán már nem gondolt semmire. A nap vörös tóba futott össze az égen. Jób holttestére egV vigyor keselyű árnyéka vetődött. Irodalmi pályázatunk harmadik helyezettje. GÁL SÁNDOR KÉT NAPSZAK alkonyat tükör az ég lassan vakul választani már nem lehet halált rügyez ez a tavasz orgonákról hulló telet és a jázminok is égnek s ott arrébb a kankalinok karszt kövében a remegés zuhog reám ezer gyilok hull a Inc s hull a boróka nyílnak halottá a tölgyek őz nyársalja bodza kérgét ágak kövek egybedőlnek hajnal égre fonódó fagyökerek szép tiszta mozdulatlanság zölden remeg a csend hintázik virág és ág égi üzenet mint patak alácsorog majd tovazuhog hol kövessé horpad a meder megriadt bagoly huhog áttetsző köd-derengés a lucernatenger árad rég nem láttam ilyen dagályt fuldoklását isten szavának madárcsőr élő szemgolyóba béléhasit a hegy a napba kegyelemben világosodik az univerzum gályarabja
