Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-08-02 / 32. szám
NINCS is mond valamit, hogy a Tranzitban az általam vezetett 45 tagú szocialista brigád most vehette át a járás legjobb karbantartó brigádja címet. Zoli is a valóságost mondja, mert ez is valóság meg az is, de hogy a faluban vannak közösségi viszonyulás szempontjából zavarok, az biztos. Ezt mutatja az is, hogy ha elhagyja két magyar a falut, gyerekeit, az unokákat már nem érti a nagyszülő. Divat lett a szlovák, csak a divatozók nem veszik észre, hogy ez olyan, mint amikor „fölmegy a paraszt a városra". A városi kineveti, a parasztból meg sosem lesz városi, hiába kényszeríti a város, hiába erőlködik a paraszt. A falunkra nem jellemző a vegyes házasság, ha jól emlékszem, csak két benősülés volt. Egy cseh meg egy szlovák, mivelhogy van itt a CKD-nak egy csőszerelő üzeme, a brnóiak meg a turbinákat szerelik. Azért több vegyes házasság volt, mint kettő, hiszen Máriássy Lajos felesége, Pavla is szlovák vidékről, Kysakról került ide, első ránézésre nem mondtam volna, hogy közel húsz éve. Házuk mellett folyik a Demes forrás vize, halk csobogását elnyomja a fiatalos, mégis megtört arcú Pavla aszony öblös hangja. Magyarul beszélgetünk. — A Hutná keramikához tartozik a kőbánya, mészkövet szállítunk a kemencéhez ... A faluból úgy járnak oda. én már tizenkét éve, de én fütök. 1400—1500-ra jövök ki, téli FALUKRÓNIKA '83 mutat Zoltánnak az agitálás nehézségeire utaló félmondata is, valamint az a tény, hogy régebben nagyobb lelkesedéssel jártak az emberek kalákába. Igaz, hogy „építkezéseknél, nagyobb akcióknál ma is együtt a rokonság", vagyis olyan munkákban, amelyekben az egyéni gyarapodás, az egyén perspektívája a tét, ám a közért végzett cselekvés iránti figyelem elapadása jelzi, sokakban nincs érdeklődés a közösség szellemisége iránt, sőt, ez a passzivitás az egész közélet kiüresedéséről is látleletet nyújt. — Azért nem kell elkeseredni — mondja Pogány Vilmos. — Z-akcióban épült a tornaterem, részben a vízvezeték is, amit a tranzit anyagilag támogatott, mert szüksége volt vízre, a falunak meg jól jött. A hetvenkilences járási aratási ünnepély is sokat adott, hiszen a járástól pénzt kaptunk, hogy az ünnepségekre minden szép legyen, ahogy egy falunak ki kell nézni, az hozta az aszfaltutakat, a bekötő utcákat. Csak egy utcánk, a református templom mögötti Újsor nincs leaszfaltozva, de biztosan belekerül a tervbe. És most kaptunk országos kitüntetést, százezer koronát a Z-akciókért, mert ha vannak is gondok, szépen fejlődik a falu, s az fizetésem sem sokkal több, mert nem fizetik ki a túlórát, azt mondják, szabadnapban kell kivenni, de az nem lehet több 120 óránál... Én mindig nyáron veszem ki az egy hónap rendes szabadságot, a másik szabadság, a szabadnapokért is kijön úgy három hétre, egy hónapra ... A pénz az nem sok, de nekem elég, a család nem jár nyaralni, nem járunk más országokba ... Azok a nők, akik a köveket osztályozzák, gépet szolgálnak ki, 1700-ra is kijönnek, de karácsony meg húsvét előtt én is ugyanúgy megkapom az ekkor járó fizetést, mint ök ... A férjemmel néha csak kéthetenként találkozom, sofőrködik, sokat van el... Erika, a nagyobbik lányom már tavalytól helyet keres, de csak ígérik neki, Rozsnyóra akar menni, naponta buszozna, mint én Méhészkére (Vceláre), de tudom, ö haza fog járni, az Anikó már nem annyira, ö más, az idén érettségizett kitüntetéssel, ő Sacán akar dolgozni, a híres kórházban. Nem tudom, biztos Sacán marad . . . Egy vágyam van, az egészség, meg éljek sokáig, legyen nyugodt életem, az többet ér mindennél... Maga azt mondja, hogy a kőbányában nyelem a port, meg fél ötkor kelni nem nőnek való ... A port már megszoktam, a hajnali buszozást is. A pénzt? Hát az sose elég... Fő az egészség. Tudja mit csinálok most? Megyek ki a szőlőbe, kötözni. Jöjjön velem. Javítanunk kell a matematika és a helyesírás okta tásának színvonalán Vasárnap fogok permetezni. Ötszáz töke, tavaly 240 liter volt, nem adjuk el, megisszuk. Úgy elfogy, hogy még! Télen, ha fát vágok, jó a teába, akkor nem fázom annyira, nem didergek... Hallgatom öt, mintha az elégedettséget magát. Pedig kezefején látom az érintések hiányát, mosolygós, oválisnak tetsző arcán megfáradt madonnák ráncait, és valami öntudatlan érzéketlenséget. A lejtős udvar legvégén, pajtába beépített fapadokon ülve beszélgetünk. Közöttünk asztal, uborkás üvegben két szál rózsa. Szirmai kinyíltak, hullani készülnek, de azért még mosolygók, az élet színeiben játszanak. Az udvari budi előtt tyúk kárál, a felhasználásra váró kavicsot körbenőtte a fü. A konyhaajtóból láthatatlan tekintet lövi kitartóan a hátam, tőle jobbra és balra két tenyérnyi szoba. Ennyi a ház, amely 1926-ban épült, s amelynek udvaráról rálátni az egész Fö utcára. Erika és Anikó ezen az utcán jártak iskolába, mindketten kitűnő tanulók voltak. Közülük az egyik a függöny mögül mintha kitartóan nézne. Kár, hogy nem jön elő. Az iskoláról, a szerelemről, a szülőkről, terveiről kérdeztem volna őt, arról, hogy miért mentek mindketten nővérnek, de csak a láthatatlan tekintet volt jelen. — Huszonhárom év alatt közel ezer diák hagyta el az iskolánkat, ebből negyvenhét főiskolán tanult vagy tanul tovább. Az idén is teljesek voltak a felvételi sikereink, négyen gimnáziumba, hárman-hárman ipariba és egészségügyire, ketten mezőgazdasági szakközépiskolába jelentkeztek — mondja az iskola igazgatója, Papp Lajos. — Tavaly 201, szeptembertől 204 tanulónk lesz. A szlovák 1 —3. osztályunk összevont, hét elsős, nyolc másodikos és három harmadikos diák tanul majd benne, a magyar első osztály szólóban fut, tizenhét tanulóval, a második hússzal, sajnos, a harmadikat és a negyediket össze kell vonnunk a csekély létszám miatt, mert csak tizennyolc, illetve tizenhárom bennük a tanuló. Az ötödik osztály viszont párhuzamos lesz, húsz, illetve husszonegy diákkal. A szlovák nyelv oktatásában országos szinten vagyunk, versenyeket nyerünk, a munkára nevelés feltételeiben és körülményeiben a járás legjobb iskolája vagyunk. Tizenhét tanerővel dolgozunk. Szinte valamennyi szakkörünk jól működik, talán a testnevelési tevékenység lehetne aktívabb. S hogy fogyatékosságainkról is szóljak, amit a tavaszi, másfél hónapig tartó komplex értékelés is kimutatott: javítanunk kell a matematika és a helyesírás oktatásának színvonalán. Az iskola huszadik születésnapjára, 1980-ban kiadott füzetecskét lapozgatom, amely adatok és nevek sokaságát közli, számot adva az itt folyó pedagógiai tevékenység eredményességéről, kisugárzásáról. Felsorolni is sok lenne, hány és milyen versenyekben szerepeltek sikerrel az iskola diákjai, s nemcsak a fizikai, hanem a szellemi tornákról is babérokkal térve haza. Hogy az átfogó értékelés a matematikai oktatás színvonalának emelésével párhuzamban a helyesírás tökéletesebb elsajátítására ösztönöz, azt némi megnyugvással és fellélegzéssel veszem tudomásul, hiszen végre a legérintettebbek mondják ki ezzel, hogy aki nem tud helyesen írni, az anyanyelvét sem ismeri tökéletesen, holott — s a jubileumi füzetecskéböl Fábryt idézem —: „Világos: a szlovákiai magyarság, tegnap és ma csak nyelvével és nyelvében élhet emberhez méltó életet: Európát, kultúrát, szocialista humanizmust." Az egesz pedagógus kar magáénak érzi ezt a hitvallást, s mert lényegében ennek szellemében tanítanak, valószínűleg ezért is kaphatták meg 1980- ban a szövetségi kormány elismerő oklevelét. A községhez közigazgatásilag tartozó Jabloncán (Sil. Jablonica) 1974- ben, Körtvélyesen (Hrusov) 1975-ben zárták be az iskola kapuját, azóta mindkét faluból ide járnak a tanulók, Tornagörgőböl (Hrhov) pedig az új iskolareform értelmében 1975-óta az ötödik osztály már itt folytatja tanulmányait. Ezért a párhuzamos osztály. Hogy az Almás és Görgő közti hagyománybeli, érzelmi, szemléletbeli különbségek nem oly mértékben tükröződnek a gyerekek arcáról, mint a felnőttek beszédéből, az ugyancsak természetes. De erről szóljanak mások. (Befejezés a következő számban)
