Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-05-24 / 22. szám
vendégün Az újrakezdés bűvöletében Pápayné G. Ilona. Marták Katalin és Bulajcsik Rozália (balról jobbra) a bábcsoport tagjaival Nagy László felvétele Szeretik a gyerekek. Ezt onnan tudom, hogy alkalmam volt beszélgetni egykori diákjaival, akik közül többen visszavágyódnak a Százszorszépbe. És nem elsősorban a Dunamenti Tavaszon szerzett élmények miatt, hiszen már négy éve báboztak, amikor az első országos szemle megszületett, hanem az együvé tartozás melengető érzéséért, a csoportvezetőkből áradó szeretetért. És a népdalért, a népköltészetért, valamint a játékért, ami mindig áthatja az országos hírű csoport bemutatóit. Elsők között voltak, akik csehszlovákiai magyar költőket mutattak be bábszínpadon, s a népköltészethez, a hazai magyar irodalomhoz való ragaszkodásukban mindmáig következetesek. — Bábcsoportunk tizenkét esztendeje alakult, s azóta sok szép sikert vallhat magáénak. Műsorunkat mindig önálló öszszeállítás képezi. Évekig a népköltészet kincsesbányájából merítettünk, mert a népdalok, mondókák, népi játékok egyszerűsége, tisztasága, csodálatos képi világa, tökéletes ihletőnek bizonyult bábos értelemben is. Aztán az első Dunamenti Tavasz előtt kezembe került egy Madách-kiadvány, a Tapsiráré-tapsórum, tizenkét csehszlovákiai magyar költő gyermekverseiből összeállított antológia. Belelapoztam, s olvasni kezdtem, egy verset — Mese, mese, meskete, gyere ki a rétre, sárga pitypangkalárist fonok neked délre. — s mintegy visszhangként, csodálatos rezonanciaként fölcsendült bennem: Mese, mese, mátka, pillangós madárka... Egy szuszra, a felfedezés izgalmával, bábos füllel, szemmel és szívvel végigolvastam a kötetet, s mert megtaláltam benne a népköltészetünkkel való rokonságot, éreztem, ebből remek előadás kreálható. És megszületett az „Erdőn, mezőn, réten át" című összeállításunk, amely nagyon nagy örömünkre meghozta számunkra az első Dunamenti Tavasz nagydíját. Megjegyzendő, Simkó Tibor Tikiriki-takarak című kötetéből is merítettünk, hogy az erdő-mező világát, a természet jelenségeit, az állatok emberi tulajdonságait a lehető legjobban sikerüljön a nagyon ügyes, végtelenül játékos, a színház csodáira érzékeny kilencéves gyerekekkel megjelenítenünk. Tavaly nem szerepeltek a Dunamenti Tavaszon, mert a gyerekek kinőtték a csoportot, s egészen kicsikkel kezdtek, akikkel jobbnak látták elvégezni az alapozó munkákat. De mielőtt a „nagyok" elhagyták volna a csoportot, ismét nagydíjat szereztek a Dunamenti Tavaszon, s megint csak csehszlovákiai magyar szerző darabjával. — Igen, a városunkban élő Tóth László nagysikerű meséjét, az Ákombákomot dolgoztuk fel, amelynek verses betéteihez Dobi Géza szerzett gyorsan, szívesen és önzetlenül szép dallamot. Az akkor 'már több éve bábuzó gyermekeink az igényesebb feladatokat is sikeresen megoldották. A lírai részeknél főként a vizuális szépség megfogalmazására törekedtünk, a cselekményesebb részeknél pedig a felszabadult játékosságra. Az öröm, a nagydíj mellett, üröm is akadt, amit mindmáig nem sikerült felejtenünk: műsorunk alatt nem kapcsolták be a mikrofont, s bizony a nézők nem nagyon érthették, mi történik a paraván mögött. Ezt okulásul is el kell mondanom, hogy a jövőben ilyesmi ne forduljon elő. Minden kész műsorban rengeteg munka, erőfeszítés, hit van, amit egy tudatos vagy tudattalan gondatlanságnak nem szabadna lerombolnia. Ami a csehszlovákiai magyar szerzőt illeti: legelső alkalommal nem az a határozott szándék vezérelt, hogy a csehszlovákiai magyar irodalomból merítsünk, csupán megtetszettek az antológiabeli versek. E felfedezés utáni választás már szándékos volt, mert bár nemzetiségi irodalmunk része nemzeti irodalmunknak, nemzetiségi öntudatunk szempontjából mégis fontos állandó figyelése, az együttélés vele. Végül is, elsősorban nekünk szól, a miénk, s ha már eljutottunk odáig, hogy vannak nemzeti és egyetemes viszonylatban sem lebecsülendő értékei, akkor elsősorban nekünk kell azokat ismernünk, szeretnünk, népszerűsítenünk. S irodalmunkat ki népszerűsítse az ifjúság körében, ha nem a pedagógus? — Gondolom, pedagógus kollégái ugyanezt a nézetet vallják ... — Mindnyájunk szerencséjére és örömére, igen. Eddigi tizenkét esztendőnkből az első hat évet Bulajcsik Rozália kolléganőmmel dolgoztam, együtt vezettük a csoportot. Még ma is neki köszönhető, hogy gyermekeink hibátlanul, tisztán énekelnek, és sokat segít megbízható esztétikai ízlése, képzőművészeti ügyessége is. Az első Dunamenti Tavaszra már hárman készítettük a műsort, Bulajcsik Rozália, jómagam, s az új rendezőtárs, a jobb kéz, Pápayné G. Ilona kolléganő. Munkamegosztásunk a következő: a műsorválasztás, s az összeállítás az én feladatom, a bábokat együtt készítjük, a dalokat Bulajcsikné tanítja be, Pápayné velem együtt rendez, s fáradhatatlanul próbál a gyerekekkel. Tehát egyenrangú partnereim a munkában, a gondolkozásban s abban a szellemiségben, amelyet gyermek játszótársaink révén is gazdagítani szeretnénk. Mi így, hárman, na és a gyerekek, vagyunk a Százszorszép. — A szakma kimondatlan véleménye, hogy a Százszorszéptől mindig van mit tanulni, mert mindig hoznak valami újat, meglepőt. Vajon a Százszorszép kitől tanul? — Nagyon sokat tanulunk Suba Emil bábművésztől, aki évente általában kétszer látogat el Dunaszerdahelyre. És rengeteg tapasztalást szerzünk más csoportok műsoraiból, a fesztiválokon, valamint a versenyeket követő bírálatokból. Sosem MARTÁK KATALIN ' A DUNASZERDAHELYI (DUNAJSKÁ STREDA) SZÁZSZORSZÉP BÁBCSOPORT VEZETŐJE felejtem el, amit egyszer a játék fegyelméről mondott az egyik zsűritag: a bábjáték sajátossága, hogy a játékosság segítségével nevel szépre, jóra, a játék örömére, de ehhez valóban kell a játék rendje, fegyelme is. A bábszínházzal foglalkozó pedagógusnak ismernie kell a gyakorlati dramaturgiát, az irodalmat, jó zenei s képzőművészeti érzékkel kell rendelkeznie, és a manuális politechnikai készség is rendkívül fontos. És szeretni kell a gyerekeket és a játékot, ám ehhez a szeretethez magában is meg kell őriznie valamit a hajdanvolt gyermekből. Mi a gyermekeinkkel a közös erőfeszítésben, a munkában, társakká, barátokká válunk. Megszűnnek azok a korlátok, amit a gyermek a tanítási órán kénytelen elviselni. Nekem az a tapasztalatom, hogy a gyermek ezzel az emberi közelséggel sosem él vissza, megbecsüli és tiszteli, s a világért sem sértené meg. Persze, ehhez az kell, hogy mindig és minden helyzetben őszinték legyünk hozzájuk. — Mondhatni, most újra kezdték, hiszen gyerekeik ismét nyolc-kilenc évesek, először van bábu a kezükben. Vajon miféle segítségben részesülnek, miféle szándék vezéreli munkájukat, hogy újra nekifognak? — Pénzjutalmat csak a CSEMADOK KB-tól kaptunk, ami az első díjért járt, de bizonyos eszközök beszerzésében segítenek a helybeli üzemek. Az Ister nemzeti vállalat igazgatója. Kovács elvtárs mindig készségesen támogat bennünket, többek között új paravánunk is náluk készült. Erkölcsi segítség több helyről is érkezik, elsősorban iskolánk igazgatójától, aki igényli, és örömmel kíséri figyelemmel munkánkat. De a legnagyobb támogatás az a szülői köszönet, amelyben kifejeződik a hála azért a sok-sok élményért, amihez a gyermek a bábozás révén jutott. Többek között ezért csináljuk. Meg az anyanyelvért, az iskolánkért, a színházért, a teljesebb emberért, a szabad, önálló személyiségek számának gyarapodásáért. De ez nyilvánvaló, inkább arról beszéljünk, ami sokak számára nem az: miért nyúltunk ismét a népköltészethez. Mert először bábuznak a gyermekeink, s az alapot nekik is meg kell adnunk. Lehet, akadnak, akik ezt már unják, de az ilyenek nem nagyon tudhatják, mi a bábszínház. A kerületi versenyen megelőzött minket a párkányi Nevenincs bábcsoport, amely tavaly óta bámulatosan sokat fejlődött. Tetszett a műsoruk, nem vagyunk féltékenyek. Megvallom, évekkel ezelőtt volt bennünk ilyen érzés, de nem is tudom miért, régen elszállt. Őszintén örülünk mások sikerének, mert tudjuk, itt nem csupán a Százszorszépről van szó. SZIGETI LÁSZLÓ (női?)
