Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-05-24 / 22. szám
KENDI MARIA Különböző tekintetek En mondom: a külön-külön álmodóké minden álom. Átfedik egymást keskeny sugárdíványon. Befonják egymást tenfeledten, kerekednek turistaszagú vizeken, széles aranyfoga élét rájuk harapja az isten. Mólókon éri őket a zápor, bőrig áznak a szomszéd szentlélek viharától. (A papa rányit, aminthogy épp ölel. A szarv jó lesz kocsonyának, ne sirasd az asszonkádat. Dühöngő mellei a közös antennán a szélben. t Ilyenkor, az öled egy öleb, azt kell mondani. Mondani. — De én hallgatok. Középkorú halott apák: három évig nem volt dolguk eleven anyákkal. Mielőtt meghaltak. De én hallgatok. A szerető gyermek. A gyermek szerető. Hát csak egy kis halált, szégyentelenül! Hajamat lebontom: eleven, nem holt. Csontfésűből szakad a végtelen. Én világítok? Vagy egy szűz halott? Mondsza, kedves, miért jöttél? Miattad az ember már nem tud figyelni. Vigyázni sem tudsz. Üresnek lenni (nem) érdem. Megmondták ezt már T. S. Eliot idejében. „A költők üresek." — Jorgosz Szeferisz. „Én sosem voltam üresen" — egy tizenhét gyerekes cigányasszony. Üresjáratok pedig nincsenek. A megbocsátás gesztusával. Tiéd ez a semmi.) Mert legfontosabb mindenkinek a saját élete, onnattól odáig — PONT, tegnaptól holnapig — PONTOSAN. Kozmikus küllőkereke izzó valószínűség-tengelyen belegázol a tiédbe, céltalan pályádon elhajlik, eltérít céltalan, csóvás szele kivet az útfélre, mint egy belekifordított, még napokig — időegység és égitest! elnyöszögő kutyát. ha nem karikáznak — mentésre vagy ellapításra kész — más kerekek, keresztül-kasul. Valahol az űr méhüregében, feketelyukában mégis szigorúan felcserélhetön. Kivilágított odvábán olykor a szerelem összeforraszt két életet, melynek ötvözése reménytelen. De működik mégis valami öröklött nagy titok: millió PONThegesztésből így születik meg a folytonosság — törékenynél törékenyebb ötvözetben. Valami más meggondolás. Mert mindenkinek legfontosabb a saját halála. Mégis. PONTOSAN. Gálffy Irén linómetszete Nekem is van már saját halottam Nagyapa három hétig éjjel-nappal csuk lőtt: visszhangzott tőle az álom. Először az orra halt meg, aztán a lábujja. Nevetve rohantam a hírrel a szomszéd kislányhoz. Inverz reakció. Pedig akkor még egészen kicsi voltam. Az apámat arccal az ágyra borulva, a szép bundás sapkájába, találták meg — rátörték az ajtót bronzököllel, fél lábbal a földön. Kelj fel és járj! A szép bundás ruszkisapkát elégették szín ültig az alvadt apavérrel. Nem voltam ott. En csak elképzelem. Nekem is van már saját halottam, akiért dolgoznom kell. Fel kell nevelnem őt. Sapka nélkül, mely puhán-szorosan körülabroncsolja a tudatot, sapka nélkül tudat sincsen annak, aki sapka nélkül aludni sem tudott: milyen lehet libegő-lebegő glória-sipkában odafent? üres koponyával odalent? Most már csak az a kérdés: legyen-e horgolt sapkás gyerekem, aki majd engem fölnevel, vagy neveljem fel magam magam ? Dehát tenmagadért nem jó dolgozni az embernek! Meghalt apám. Meghal anyám. Meghal nagyanyám. Egy nagyanyám meghalt. Két nagyapám meghalt. Gyermekem még nem született a halálnak. Én vagyok a világ közepe. Meghalok én is. Más világok elforognak. Üj világot kell teremteni. (nőis)
