Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-05-24 / 22. szám
— A rossznehéssig gyünne rajok! Máj én rajok szakítom a csillagos eget! Úgy megátkozom, hogy még hírmondója se marad. — Juliskának esett volna, de sógor és nene útját állták. — Maraggyá a bőrödbe! — emelte meg a hangját sógor. — Maragyak? Hát a szaros, nemhogy örőne, mer kapnak utána, hanem nekiáll rángatnyi meg bögdösnyi! Kikaparom azt a vaksi szemed, ha nem lácc tőle! Olyan szip gyerek, mind a báb, hát hova nyíző, a lábad alá?! Amikor jól kimérgelődte magát, más nótába kezdett. — Majd én őrözlek! Ha főkír, tácónyi fogó! Ha pedig odagyün Margit, leöntöm petróvá! Itt nyójtózkoggyak ki, ha nem mondok igazat! Akkó is táncónyi fogó, hagy pukkaggyon el mint a vireshurka. Bennem a Margit kaszakövire tatát, úgy ám! Teveled má máskíppen lesz, azé is megmutatom! — azzal fogta magát és elviharzott. A faluban egy hétig volt min csámcsogni. Kapálás, kötözés közben, egy-egy szemtanú még meg is mutatta, hogyan estek egymásnak Pannival, hogy tépték, szaggatták egymást, ki, merre, hogyan penderült, táncolt a maszatos trágyalében. Juliska nagyon félt az anyjától. Csak akkor ment hozzájuk, ha muszáj volt. Hetek óta készült meglátogatni a beteg mányikát, aki már az ágyat nyomta. Pár szem korai epret tett a zsebkendőjébe és leszaladt. Mányika a konyhában feküdt a priccsen, a nagy rendetlenség között, fáradt, öreg keze a mellét markolászta, beesett szemét Juliskára emelte: — Bizony, a Margitnak hosszú a keze — mondta szinte susogva. Juliska félt, de ki ne félt volna? Ha összejöttek fonni, fosztani, hímezni, csak ez volt a beszédtéma, és a holtak hazajárása. Felkelt mányika mellől, megmosta az epret, és pár szemet a szájába nyomott. Azután bement a szobába, hogy rendet csináljon. Megkereste az öntözőcserepet, teleöntötte vízzel és egyenletes köröket rajzolt vele a szoba meg a konyha földjére. Míg kicsit megszikkadt, a Jakabék ruhájának esett. Átkefélte őket és szépen elsüllyesztette a sublótba. Ünneplő csizmáikat megtörülte, és a kamrában szögre akasztotta. Gyorsan venyigét tördelt, begyújtott, hogy vizet melegítsen a mosogatáshoz. A moslékos puttonyokkal leszaladt a pincébe, utána kisepert, elmosogatott. Még az udvart is összekapta, csak azután ült le, hogy kicsit kifújja magát... — Mányika, nem éhes? Ne aggyak valamit? — Fel akarta ültetni. A pincelejáratban talált aludttejet. Megitta. Kicsit még mellette maradt. Megsimogatta a ráncos kezeket, majd haza indult. A falu betömött kútja körül gyerekek márványköveztek. Ahogy a gödrök fölé hajoltak, pucér fenekük ki-kivillant. Az apróbbak a porban ücsörögtek, ócska tésztaszedö szűrővel a port mérték nagy kiabálással. Szüleiket várva itt ütöttek tanyát. Az árokban két nagyobb fiú egy rossz sütőt csépelt üvöltözve. Amikor elhaladt mellettük, vihogásba fogtak és utána kiabálták: — Gubacsszemő, gubacsszemő! Dőre, dőre, farsangi dőre! Juliska a földet nézte, kedve lett volna közéjük csapni, de ő már nem gyerek... Maholnap tizennégy éves. A kisebbek a nyomába eredtek, ütemesen veregették a szűrőkanalat. — Döre! Dőre! Dőre! Gyün a György! Dőre! Majdnem futásnak eredt ő is, de megmakacsolta magát. A szekérzörej egyre közeledett ... Végül utólérte őt. A szekér elejében György állt, ostorral a kezében, hátul meg hordók lapultak. Juliska csak ment, nem nézett se jobbra, se balra. Mellette a lovak táncoltak a hirtelen fékezéstől. Az ostor hegye a hátát piszkálta. — Márványkövet kereső? Abbó má te kinyőtté! — kiáltott rá György. Juliska hallgatott. — Süket vágyó, mint a apád? — Az apámot ne csúfod, mer a tejed még meg se gyütt! — Sírhatnékja volt. — A jézumát, de fővágták a nyelvedet! Akinek ilyen nyelve van, az beáhatna kerepönyi! — Majd kerepő neked a anyád, ha megmongyák neki, hogy a időd pocsíkolod ... — Pegyig a szüretkó méginy megpergetlek! — Majd a vín halált! — A jézumát a taknyosának! — fogta el a méreg Györgyöt és az ostorral nagyot suhintott Juliskára. — Gyija! — csapott aztán a lovak közé. A rohanó szekéren úgy állt, mint a cövek. — Hát ennek má soha nem lesz vígé? — mondta magának Juliska. A karjára pillantott. Körülnézett, nem látta-e valaki. A felsőszoknyáját magára hajtotta, és meggyorsította lépteit. A szekeret már elnyelte az út, csak a hordók tompa dübörgését lehetett hallani. — Hogy fordóná fő! — sziszegte utána. Juliska egyre szótlanabb lett. Szinte megállás nélkül dolgozott. Nene nap-nap után a piacra ment, a pénzt kuporgatta, mert a háborúnak csak nem akart vége szakadni. Délután kötözni, kapálni az esti harangszóig, utána az állatokat etetni, itatni... Sógor a lucernával, a szénával volt elfoglalva. Gyötörték a munkát, az meg őket. Juliska a tűző napon lebarnult, csak kék szeme világított, fénylett. Már magasabb volt, mint nene. Kicsit csontos, de formás. Az ebédfőzés után kiült az almafa árnyékába, ünneplő ingeket hímzett a kelengyébe. A libák a szederfa alatt ténferegtek, várván a fa áldását. Már a delet is elharangozták, de se sógor, se nene nem jött még. A hímzést az ölébe tette, szemét végighordozta az udvaron, hogy minden rendben van-e. Mindenhol csend, csak a méhek zümmögtek az akácon, meg az alig nyiladozó hárson, ami a szomszéd kert végében volt. Hátra ment a kertbe egrest szedni. De az még apró volt. Inkább sóskát szedett. Megmosta a kútnál, a kecskelábú asztalra terítette. Vajon Gergő szereti-e a sóskát? — jutott eszébe. Arcába szökkent a vér? — Mit is csinálhat, hol is lehet? Eh, dé ki is neki Gergő? Valami felkiáltott benne. Szinte belerernegett. Leült, kezébe temette fejét, és sóhajtott egy nagyot. Válogatott az emlékek között... Azok mind-mind kedvesek számára ... Hogy, de hogy szerették egymást, pedig szóval még ki sem mondták. Egész eddigi élete csupa-csu-. pa Gergő. Az első virág, ha kidugta a fejét a fű közül, már az övé volt, ha csak egy szem cukorja volt, azt is neki adta. Milyen jó volna még kicsinek lenni, az édes almán osztozkodni, lubickolni a dézsában. Vitézt fürdetni... György közéjük ékelődött. De ők kiszorítják! A testvérei melléállnak, segítenek, de nem is kell... Csak Gergő! Mosoly játszadozott az ajkán. Jakab már össze is adta őket. „Kis uram". Játszadozott a szóval. Szereti-e a sóskát Gergő? Sok mindent fog neki főzni. Várni fogja, mint most nenét és sógort. Elfogta a nyugtalanság. Kiszaladt körülnézni, de sehol egy teremtett lélek, csak a szomszédok libái gágogtak, meg a tyúkok ténferegtek a kerités tövében. Nyugat felöl megdördült az ég, a templom irányából sötét felhők gyülekeztek. — Az állatok, az állatok! — kiáltott fel. A kotlóst kezdte hajkurászni, majd a libákat. Nehezen boldogult velük. A szőlőből kákicsot kapkodott a kötényébe estére a libáknak. Amint felegyenesedett Gergőt pillantotta meg a szőlőkarók között. Szeplős Maris vihogott mellette. A fű majd kifordult a kötényéből. — Hát így állunk, a gazdag Maris! — futotta el a méreg, -r Éppen a málnásnál... De azok hangosan nevettek. Hirtelen felegyenesedett, és elindult felfelé a barázdán. Úgy kihúzta magát, mint a gúnár. — Juliska! Juliska! — hallotta Gergő hangját, de nem fordult vissza. A Maris, a szeplős Maris! Ősszel azért is elmegyek a muzsikára ... Gergő utána fütyült. — Vitéz! Vitéz, hallod, tíged hínak! — j kiáltott fel. A kutya álmosan elővánszorgott a csűrből. — No, mi van? Nem migy? A Gergő hí! Ha te nem, én se mék, ez má csak olyan kutyadolog ... Az eső szele megérkezett, vele nene is, már futtában kiabálta: — A sógor? — Még nem gyütt. — Jaj istenkém, jaj, jaj, hun kapja a vehar! Borjas a tehén, elsőhasó, jaj, meg ne vadójjon! A nagy esőszemek egyre sűrűbben hullottak. Nene felsőszoknyáját a fejére kapta, lefelé szaladt a kerten, majd vissza. Megeredt. Beszaladtak az istállóba. Dúlt a vihar, jókorákat reccsent az ég. Ők meg dobálták magukra a kereszteket. Nene imádkozott, Juliska szipogott. Benne is vihar dúlt, pusztítóbb, mint a kinti. Nem bánta volna, ha a villám Gergőbe csapna .. . Legalább megsirathatná ... A jégeső a falu határát ugyan elkerülte, de a szép, sokat ígérő gabonát jól megdöntötte. Akinek volt valamije, az az eget kémlelte. Azzal kelt, azzal feküdt. Reszkettek a földért, az életükért. Eső után járták a szőlőket, a határt. Az erős szél fákat döntött ki, tetőket rongált. Az öreg Szemérmetest, aki tehenestől a vadkörtefa alá húzódott, agyonsújtotta a villám. Napokig róla beszéltek. Sógor is a tetőt javítgatta, de csak úgy tessék-lássék módján, majd az új rozsszalmából rendesebben megcsinálja. Elkezdődött az aratás. Az aratás, szent dolog. A termést harmatosán kell vágni, szemveszteség nélkül. Ha felszikkad, lehet kötni, kereszteket rakni. , Alig hajnalodott, elindultak ök is. Nene Juliskával elöl, sógor utánuk az állatokkal. Egy tölgy állt a föld végében, a tövében lerakodtak. Aztán sógor megemelte a kalapját. — Isten segíccségive — mpndta. Juliska a tehenekre vigyázott, nene köteleket font, sógor meg ölre ment a megdőlt rozzsal. Itt is, ott is, pengett a kasza. Juliska szomorúan nézte a teheneket. Állandóan Gergőn tépelődött. A nagy fáról gallyat tört, azzal hesegette a tehenekről a legyeket. Mezítelen lába fázott a harmatos füvön. Milyen jó is lesz, ha már a maga gazdasszonyaként szedi a markot... Sógor helyébe képzelte Gergőt, magát szorosan a nyomába. Mosolygott, mégfeledkezett a lábáról, meg a legyezésről is. Csak Gergőt látta maga előtt, amint rámosolygott. Képzeletbeli sarlója margarétát és búzavirágot vágott. Szép konykakendővel leterítette, azon ebédeltek. — Juliska! Juliska! Kösd ki a teheneket! — Összerezzent. — Mék má, mék! Ügyesen sarlóvégre kapta a rendet. Nene nem győzte a kötelet aláteregetni. A keresztek szaporodtak mögöttük. — Te, te, fácánykakas, ne repkeggyé ilyen sebessen! — nevetett feléje nene. Juliska arra gondolt, hogy a magáét szedi, ettől olyan jó kedve lett, hogy énekelni kezdett: Peng a kasza, mikor fenik, sír a kislány, mikor verik. Ne pityeregj, te kis árva, hazaviszlek nemsokára ... (folytatjuk)
