Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-05-24 / 22. szám
^családi kor VEKERDY TAMÁS Állatkerti séta Köszöntünk, kéz a kézben (részemről mondjunk mancsot), hogy teljesítsük részben kérésed és parancsod, mely minket felidézett, mint mackóvágy a mézet. Róbert Gida meg én egy lélek, két legény, egymást nagyon szeretjük, és együtt s evégett ketten szeretünk téged. (A. A. Milne: Micimackó — köszöntése az olvasóhoz) Karinthy Frigyes fordítása Mi a titka? Mi a szeretet és az irtózás titka? Miért telünk meg annyiféle érzelemmel, hogyha állatokkal bánunk — kutyákkal, lovakkal . . . réten fogott kígyóval... vagy ha csak nézzük őket, vagy ha csak hallunk róluk. És a gyerekek? Miért kell állatokról mesélni a három-négy-ötéves gyereknek? A ravasz rókáról, a bölcs bagolyról, a kedves mackóról; királyi oroszlánról, a szelíd bárányról és a gonosz sárkányról? Tudjuk: emberi — sőt ember feletti — tulajdonságokat, érzelmeket testesítenek meg a gyerek szemében ezek az állatok. Nagyon mélyre kellene ásnunk az ember és az emberiség történetében — legalábbis odáig, ahol az állatfejü-embertestű istenek vagy az emberfejű-oroszlán testű szfinx ábrázolásai először megszülettek —, hogy oldozni-bogozni kezdhessük az ember és az állatvilág összeszövődöttségének szálait. És egy-egy emberben? Milyen mélyre kellene ásnunk, hogy egy-egy kutya vagy ló és a gazdája összetartozásának szálait kitapogathassuk? A természet világából legközelebbi testvéreink: az állatok. Arisztotelész ezt úgy mondja el — két évezreddel ezelőtt —, hogy a kő van, a növény van és él (szaporodik, növekszik), az állat van, él és érez, és az ember végül: van mint a kö, él mint a növény, érez mint az állat és — tudatos. Öntudatos lény: felfog, gondolkodik és megért. És így mondja ezt el a Darwin nevéhez kapcsolt mai természettudomány is. Ha a természetben, az anyag világában múltunkat keressük, legelőször az állatok világához jutunk el. A legnagyobb a tömeg az állatóvoda és a majomház körül. Az állatóvodában most csak háromféle medvecsalád — a jeges, az örvös és a barna — bocsai játszanak, hemperegnek együtt, de volt már úgy is, hogy három kis oroszlánkölyök és az ausztráliai dingókutya-gyerekek is itt játszottak a medvékkel. Az embergyerekek is annál jobban hasonlítanak egymáshoz, minél kisebbek; e kis állatok, bocsok viselkedése is annál hasonlóbb az emberéhez, az embergyerekéhez, minél kisebbek. Játszanak, hempergöznek, a gondozóik ujját szopják, délután alszanak, verekszenek időnként... És a majomházban a mai majmok, az állatvilág legkésőbb testet öltött alakjai... Nem az ember ősei, de a természet nagy fejlődésének rendjében legközelebbi rokonai. [nőio) Minderre biztosan nem gondol az állatkertet bejáró sok gyerek és felnőtt, mégis: legnagyobb a tömeg az állatóvoda és a majomház körül... Az embert elsősorban az érdekli, ami nagyon közel áll hozzá (és másodsorban az, amit még soha sem látott, amit még egyáltalán nem ismer). Állatkerti Micsoda iskola! Jó hely az igazi — az észrevétlen — nevelésre. A hároméves kisgyerek itt látja meg először, hogy a mackó — élő! Áll az állatóvoda rácsa előtt — odabent a medve mézes kenyeret eszik —, ámultán néz és felkiállt: — Élő? A három-négyéves gyerek ritkán fél — hacsak a felnőttek meg nem ijesztették, vagy nem bömböl túlzottan az oroszlán (ilyenkor jobb, ha kivisszük a barlangból) —, a három-négyéves gyerek áll a ketrecek előtt, közel megy. amennyire lehet, kerekre tágul a szeme, figyel önfeledten. Nagy kár őt ilyenkor megzavarni: — Gyere már! — Ne dűlj neki! Milyen lesz az inged? — Oda nézz, ott egy páva! — Látod: ez örvös medve, az barna, a másik meg jeges. Mindez csak zavarja még a három-négyéves kisgyereket, aki most tanulja a dolgokat jól és alaposan megnézni, hallani, amit lehet tapintani, sőt szagolni is. Arra gondoljunk csak, hogy ne fáradjon el nagyon, de egyébként hagyjuk egy-egy helyen bámészkodni, sokáig, lehetőleg ameddig ő akar, legfeljebb kevesebb ketrecet járunk be. Ekkor még csak rövid, színes kis történeteket mondjunk egy-egy állatról, életmódjáról, és mindig: válaszként a gyerek kérdéseire! Otthon aztán állatmese közben is emlékeztethetjük: — Emlékszel a macira, amelyik a székkel játszott? — Emlékszel az elefántra? Hogy nyújtogatta az ormányát! És az is jó, ha amit nem ismer, azt mikor a ketrec elé érünk, megnevezzük: — Szarvas. A fején van a szarva. Ágas-bogas. Agancs. — Elefánt. Nagy füle van. Az orra ilyen hosszú! Már nem is orr, hanem ormány. — Zsupsz! Lebukik a víz alá ez a madár. Ott halat fog, és megeszi. Az öt-hatéves gyereknek már többet kell mondani. Ha azt mondja a sasok ketrece előtt: — De vastag lába van! Figyelmeztetnünk kell: — Nem a lába vastag! Hanem: toll fedi a lába szárát. Gatyája van. — És megmutathatjuk: — Nézd meg, mekkora karma van, hogy fog vele! És milyen nagy és erős a csőre. — És elmondhatjuk: a sas ragadozó madár, karmával és csőrével szerzi eleven táplálékát. Öt-hatéves gyerekkel járva sorba a ketreceket, már megnevezhetjük a pávatoll színeit, és a karvaly ragadozó életéről is beszélhetünk, miközben görbe csőrét vesszük szemügyre. De vigyázzunk! Hagyjunk időt a gyereknek arra, hogy tényleg megnézze, amit mutatunk neki. Amíg a gyerek alaposan végig nem mustrálja ezt a karvalyt, a görbe csőrétől a hegyes karmáig — tehát amíg megfigyeli —, addig ne kényszeresük munkára a képzeletét, azaz ne beszéljünk a karvaly ragadozó életéről. Előbb a megfigyelés — és csak azután a képzelet munkája. És még valami: elegáns röptű, gyors, merész és szép vadász ez a karvaly. (Ráadásul, a madártudományi könyvek szerint „hasznos" is.) Ne igyekezzünk tehát arra, hogy érzelgős ellenszenvet ébreszünk iránta, csak azért, mert ragadozó. Ha a gyerekkel a karvalyról — vagy bármelyik másik állatról, a külső természet lényeiről, tárgyairól — beszélünk, működjön a megfigyelés és a képzelet (a megismerés erői). Amit mondunk, tárgyilagos legyen; mert itt minden beplántált érzelem csak hamis lehet, tévútra vezethet. A gyerek elfogulatlan: az „undorító" hernyót a tenyerére veszi, és a csirkére lecsapó héja ügyességében elgyönyörködik. És hadd idézzük még ide a modern nevelés egyik megalapozóját, Pestalozzit: ő az állatokkal való törődést, a gyengébb, a kiszolgáltatott állatok gondozását az erkölcsi nevelés egyik legjobb módszerének tartotta. Jó, ha megengedhetjük gyermekünknek, ha egyszer kedve van hozzá, hogy valami állatot tartson. (Hogy egyes gyerekek „állatmániája" milyen feszültségek tünete lehet, ez megint más, esetleg a pszichológusra tartozó kérdés. De csak akkor, ha nyugtalansággal vagy más tünetekkel is párosul.) Az állatkerti séta csak egy a sok közül. Ahogy az állatkertbe, ugyanúgy elsétálhatunk a csarnokba, a piacra, a pályaudvarra — de lehetőleg olyankor, vagy olyankor is, amikor nincs ott dolgunk, vagy legalábbis nem sietünk. Ráérünk egy kicsit álldogálni, bámészkodni mi is — ráérünk a gyerekre figyelni, akinek persze elengedtük a kezét, és most ott futkározik vagy csetlik-botlik mellettünk, mikor egyik ácsorgásból épp a másikba indul. (Csak a sínek mellett fogjuk meg a kezét.) Felkanyarodhatunk a kishídra is az állomás fölé — épp elhúz alattunk egy a ritkuló gőzmozdonyok közül, és felhőbe burkol. Aztán hajókat nézünk a Dunán. Kenut, kajakot, csónakot — gőzhajót, uszályt és Sirályt. Ha lehet, vonatozzunk és hajózzunk mi is — és hadd közlekedjen a gyerek is, már korán vegyünk neki rollert és biciklit. (Lehetőleg kétkerekűt, amin van két leereszthető kis kitámasztó kerék. Ezeket úgy állítjuk be, hogy magasan legyenek — ne támasszák kiegyensúlyozott helyzetben is a biciklit, csak ha dűlne —, így nagyon hamar megtanul kétkerekűn biciklizni a gyerek. Láttam már két és fél éves kisfiút is remekül biciklizni — persze csak az udvaron! —, hároméves gyereket pedig nem egyet ismerek, aki jól biciklizik.) S ha már a sportnál tartunk: jó volna, ha iskola előtt úszni megtanulna már a gyerek. Mindennapi, szenvedélyesen tanulmányozott látnivalók: az autók — építkezéseknél a dömperek. Ha csak tehetjük, hagyjunk időt a gyereknek, hogy amit szemügyre vett, azt alaposan megnézegethesse, és feleljünk a kérdéseire. Egyszerűen, de pontosan, és ha valamit nem tudunk, nyugodtan mondjuk meg. (Meglepő módon nő a tekintélyünk, ha erre képesek vagyunk. Aztán ha megtudtuk, mi hozzuk szóba: — Emlékszel? Megkérdeztem; így és így van ez.)
