Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-05-24 / 22. szám
Érsekújvár (Nővé Zámky). A Czuczor Gergely-napok már hagyományosnak számító rendezvénye a Hét és a Nő szerkesztőségével megtartott olvasótalálkozó. Igényes olvasóink vannak Érsekújváron, s ez a feltett kérdéseken, az elhangzott észrevételeken is látszott. Az összehasonlítás — két képes hetilap viszonylatai, küldetése, szerkesztési körülményei — a szerkesztőségi munka átgondoltabbá tételére serkent. Tanulságai mindenképpen kitartanak a következő évig, amikor ismét meghívnak bennünket számot adni arról, hogy teljesítettük-e az olvasó kívánságait. Köszönet a meghívásért, a munkánkat kísérő, segítő figyelemért, együttműködésért! Nemesócsa (Zemianská Olőa). Nagy László fotóriporterünk kiállítására invitált a meghívó, amelyet Janiga József kezdeményezésére az ócsai nőszervezet rendezett. A kiállítás megnyitója — a műsort, a fotóst méltató szavakat, az érdeklődést tekintve — arról győzött meg bennünket, hogy figyelik és szeretik lapunkat, s becsülik a munkánkat Nemesócsán. Lakodalomnak is beillő uzsonna-beszélgetésre tessékeltek bennünket utána, amelyre a nőszervezet serény tagjai sütöttek-főztek. Egy gazdag kulturális életet élő falu ünnepeibe-hétköznapjaiba pillanthattunk be a beszélgetés során. Az asszonyokéba, akik a mezőgazdasági munkák fáradalmait olvasással, énekléssel, különféle kiállítások rendezésével oldják fel. Akik büszkék pedagógusaikra — köztük elsősorban a Janiga családot említették — s éneklőcsoportjukra. amelyet Ág Tibor vezet. Jókedvvel, jó szívvel be is mutatták rögtön az egész műsort; kár, hogy minden jónak vége szakad. De a szeretet, amellyel körülvettek bennünket, s amivel számon tartanak bennünket, arra kötelez, hogy úgy írjunk, ne csalódjanak bennünk.-he______J szakban egyre többen jönnek közénk. Ugyanakkor megértették azt is, hogy a szervezeten keresztül további javulást, további eredményeket érhetünk el, például segíthetünk az analfabetizmus felszámolásában, a gyermeknevelésben, biztosíthatjuk azoknak a falvaknak a védelmét, amelyek férfi nélkül maradtak. Köztudott, hogy országunkat már negyedik éve rombolják a pakisztáni táborokból érkező gyilkosok, akiket az Egyesült Államok és Kína támogat elsősorban, de akik ugyanakkor a hazai reakció támogatását és segítségét is élvezik. A Nemzeti Hazafias Front megalakulása és a Szovjetunió segítsége — amelyet az 1978-ban megkötött szovjet-afgán szerződés 4. cikkelye alapján kértünk — részben gátat vetett az ellenforradalmárok tevékenykedésének. Ennek ellenére még mindig tart a harc. Sajnos, sok nő maradt egyedül, vesztette el férjét, fiát, testvéreit... Mi igazán tudjuk, mit jelent a háború! Ezért mondjuk, hogy nem elég csak beszélni, hajtogatni, hogy békét akarunk, hanem fegyverrel a kezünkben kell harcolnunk a béke megvédéséért. A mi igazságos harcunk része a világbéke megvédésére irányuló harcnak. S hogy lemondtam az orvosi hivatás gyakorlásáról, az nem véletlen. Sok embert láttam szenvedni testileg és lelkileg egyaránt, de a legtöbbet a háború alatt. Nem tudom elfeledni a feketébe öltözött, gyászoló anyákat, lányokat és feleségeket, akik egyre csak azt sírják, miért épp az ő kedveseiknek kellett meghalni... Gyűlölöm a háborút. S éppen ezért szilárd meggyőződéssel vallom, nem bánom, hogy hivatást változtattam. A mai viszonyok között nem elegendő, ha csak egy embert gyógyítunk meg. Azon kell fáradoznunk, hogy olyan körülményeket teremtsünk, amelyek létezése eleve kizárja a betegséget, a szenvedést. Az én feladatom is ez: a népemnek használni. Erre tanít a becsület, ezt súgja lelkiismeretem, s ezt érzem magam is teljes szívemmel. ELMONDTA SHAFIQ RAZMENDA, az Afgán Nők Demokratikus Szervezete politikai-nevelő részlegének vezetője (nŐ9) Sokan kérdezték már tőlem, nem bántam-e meg. hogy a politikai és propagandamunkáért lemondtam az orvosi hivatásról. Főleg az újságírók szeretik az ehhez hasonló „sarokba szorító” kérdéseket, bár hogy őszinte legyek, én is éppen ezeknek örülök a legjobban. S ha mások kérdezik ugyanezt, az sem lep meg. hiszen maga s mindenki, aki békében él, alkot és neveli gyermekeit, nem értheti meg igazán, hogy a politikai nevelés és a propaganda is hivatás, főleg azok számára, akik a haladást és a békét akarják szolgálni. Az Afgán Nők Demokratikus Szervezete 18 évvel ezelőtt alakult. Akkor feudális viszonyok közt tengettük életünket, elmaradott ország volt a mienk. A nőket kétszeresen érintette az elnyomás, hiszen a társadalmi despotizmuson kívül a családon belüli despotizmus is elsősorban őket sújtotta. A nő a férfi tulajdona volt, akárcsak a föld, s a háziállatokhoz és terményekhez hasonlóan őt is bármikor áruba bocsáthatta ura és parancsolója . . . Mégis, amikor megalakult a szervezetünk. nemcsak arra gondoltunk, hogy a női egyenjogúságért szálljunk harcba, hanem arra is, hogy minden erőnkkel részt vegyünk minden olyan küzdelemben, melynek a nemzet felszabadítása és a társadalmi egyenlőtlenségek megszüntetése a célja. Ez korántsem volt véletlen. Tudtuk, hogy a nők problémáinak megoldása a fent említettek függvénye, mert az alapkérdés sosem a férfi és a nő egyenlőtlensége volt. hanem a paraszt és a földesúr, a szegényember és a gazdag egyenlőtlensége. Világosan kitűzött céllal indultunk tehát, s már akkor szolidaritást vállaltunk minden olyan emberrel és minden olyan nőszervezettel, amely ugyanezért szállt és száll ma is harcba. Öt éve. 1978. április 27-én győzött a forradalom, s ez lényeges változásokat hozott társadalmunk, gazdaságunk, s mindezzel együtt a nők életében is. Hogy csak egy példát mondjak: a forradalom előtt a 6 millió nőből 300 ezer tanult, de közülük is csak 5 ezren vállalhattak munkát. Ma 70 ezer nő van állásban, közel egyharmaduk fizikai munkás. Látják, hogy fokozatosan javul a helyzetük, s mivel tudják, hogy a mi szervezetünk sem ücsörgött ölbe tett kézzel a kritikus időVallomás a békéről
