Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-05-17 / 21. szám
/ : Vallomás a békéről Hetedik éve, 1976-tól vagyok hazám, a Német Demokratikus Köztársaság kormányának hivatalos megbízottja az Egyesült Nemzetek Szervezetének ama bizottságában, amely a nők jogaival foglalkozik. Otthon mint tanszékvezető, marxista etikával foglalkozom, ezen belül a nőkérdés és a modern társadalmakban a személyiségfejlődés egyes aspektusaival. Ebből a tárgykörből merítettem első szigorlatom és bölcsészdoktori disszertációm témáját is. Amióta az ENSZ-bizottságban dolgozom, gyakorlati ismereteim a nők helyzetéről alaposan kitágultak, megsokszorozódtak. Sokat utazom, a világ számos országában jártam, és elmondhatom, hogy a történelem még a huszadik század utolsó negyedében sem kedvez túlságosan a nőknek. A nők megkülönböztetése a fejlődő országokban a legszembetűnőbb, ezekben a hagyományos élétmód hagyományos kizsákmányolási formákat rögzít, s ettől a nők többsége, tudatosan vagy öntudatlanul, szenved. Afrika és Latin-Amerika országaiban a nők jogaiért tulajdonképpen a nőknek csak egy bizonyos rétege küzd, azok, akiknek alkalmuk adódott a tanulásra, politikai ismeretek szerzésére. A fejlett tőkés országokban a kizsákmányolás és megkülönböztetés tényét az egyenlőség jogainak törvény szerinti elismerése leplezi ugyan, de a mindennapi élet jelenségei nyilvánvalóvá teszik. Ezekben az országokban a dolgozó nők túlnyomó többsége szakképzetlen munkaerő, s ez a legfőbb oka, hogy életük végéig hátrányos helyzetben maradnak, fizetésben, nyugdíjazásban, a társadalombiztosítás egyéb formáiban. A nők jogaival foglalkozó ENSZ-bizottságban olykor heves viták előzik meg egyegy kormányközi egyezmény kidolgozását. Persze, hogy a gyakorlatban milyen a megvalósításuk, az távolról sem függ attól, hogy a kormányok aláírták... Tavaly a bizottság egyik tanácskozásán megdöbbentő élményben volt részem. Egynapos vitában foglalkoztunk a nők békemozgalomban való részvételével. Természetesen, voltak véleménykülönbségek, hiszen a bizottság több mint ötven tagállama közül öten képviseltünk szocialista országot. A nők békemozgalomban való részvételét ellenzők között a legélesebb felszólalás a japán kormány megbízottjáé volt. Egy japán nő, tudatában és idegszálaiban Hirosima és Nagaszaki emlékével, a leghatározottabban amellett szállt síkra, hogy a nőknek ehhez semmi közük. .. ! Még ma sem tudok efölött napirendre térni... Ez is egyik cáfolhatatlan bizonyítéka annak a nyugati propagandának, amit az utóbbi években lépten-nyomon jómagam is tapasztaltam. Nyugat-szerte elképesztő méreteket ölt a szocialista- és szovjetellenes propaganda. A kisemberekre minden irányból szinte árad az erőszakos, pszichológiai nyomás, minden eszköz jó, hogy a tömegekben félelmet ébresszenek a „szovjet fenyegetéssel" szemben. A sajtó, a rádió, a televízió, az ismeretterjesztő irodalom csak egyet sugalmaz: a háborús veszély keletről jön és így tovább. Félelmetes, s hadd tegyem Hozzá, költséges módszerek, s bizonyos rétegekben el is érik céljukat. A félelmet, a szorongást, a pánikhangulatot éppen úgy fel lehet korbácsolni a tömegekben, mint más szenvedélyeket és indulatokat. Ezzel a propagandahadjárattal szemben mi azt tehetjük, s ezt szeretném hangsúlyozni: az embereket akár nálunk, a szocialista országokban, akár másutt a világon becsületesen, a cáfolhatatlan adatok és megdönthetetlen tények felsorakoztatásával kell tájékoztatnunk. A békemozgalmak ma már nem lehetnek ösztönösek, mindenütt erősítenünk kell bennük a tudatosságot. Az embereknek joguk van tudni, hogy honnan és milyen veszély fenyegeti őket! A megtévesztő információkat valós tényekkel kell konfrontálnunk. Nem vagyok túlzottan derűlátó, s nem tudom, mint ahogy senki sem tudná megmondani, hogy a békemozgalmak mit eredményezhetnek, milyen gyümölcsöt hoznak. Egyben azonban biztos vagyok: folytatni kell, szívósan, józanul, felvilágosultan és felvilágosítón! Dr. se. phil. HELGA E. HÖRZ professzor, a nők jogaival foglalkozó ENSZ-bizottság tagja, NDK.---------------------------------------------------\ ANNA SEC HERS r —. Óvoda A gyermekek felöltözve, indulásra készen várják, hogy értük jöjjenek. Egymás után viszik el őket. Már csak két kislány van ott, orrukat az ablakhoz tapasztva várakoznak. A Lotte nevű kislány így szól a Lene nevű kislányhoz: „Arról nem jöhet anyukád, lejjebb van a villamosmegálló’'. — Ma nem anyukám jön. Apa jön értem. Kerékpáron — felel Lene. — Akkor ne is várj — mondja Lotte —. nem jön az apád. — De jön — állítja Lene —, anyu mondta, hogy jön. — Ugyan — vág vissza Lotte —. anyukám nekem is mindig azt mondta. Aztán vártuk, de nem jött. Lene az ablakhoz tapasztja az arcát, és sir. Odamegy az óvónő, megkérdi: Miért sírsz ? Lotte rákacsint, és csúfolkodva mondja: — Ez még mindig az apját várja. — Már itt is van! — kiált fel az óvónő. Lene az apja nyakába ugrik, csókolja. ahol éri. Lotte az ablakdeszkára borul. — Hát te meg miért sírsz? — kérdezi az óvónő —, hiszen itt jön az anyukád. Lotte még keservesebben zokog, alig érteni a szavát: — Mert mégis eljött az apja!-—— A baba = A második világháború után Frankfurt am Mainba vittek egy haláltáborból megmenekült gyermekcsoportot. A segélybizottság vendégül látta és megajándékozta a gyermekeket. Egy kislány megnézte a babát, amit ajándékul kapott, keserves sírásban tört ki. és felkiáltott: Miért adtok nekem halott gyereket játszani ?