Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-05-10 / 20. szám
Nene meggyújtotta a szentelt gyertyát. Előbb imádkoztak. Mindenki ostyájában egy szem bors, egy gerezd fokhagyma és egy kiskanál méz került, úgy tartották, aki ezt megeszi, az egész évben egészséges marad. A fenyőfa ontotta illatát, ők pedig szótlanul ették az ünnepi vacsorát. Csak a sorompót rázta meg időnként a szél. — Minő ítéletidő! így nem mehetsz le anyádékhoz! — szólalt meg nagy csöndben nene. — Majd én mék a jánka helett. — Sógor előbb a petrezselymes ostyával az istállóba ment, mert az meg az állatokat védi a rontástól, betegségektől. — Juliskám, seperd hamar a morzsákot a lapátra, vidd ki, és ahunnan a kutyák ugatnak, oda mígy fírhő. — Jaj, nene! — Csak vidd, no! Juliska szomorúan jött vissza, mert a kutyák nem onnan ugattak, ahonnan szerette volna. — No? — sürgette nene. — A falu túlsó vtgitöi, a templom kömyikitöl. — Hújújúj, de messzire repülsz, fácánykakas! Sógor lement Julishoz, mondván, az éjféli miséig haza jön. Juliska anyjáék a falu közepe táján laktak. A lámpa nem égett náluk, csak a mécses pislákolt az asztal felett. Julis nem őrült a hívatlan vendégnek, mindig az az érzése volt, hogy keresztül lát rajta. De azért beeresztette. A két gyerek a siskón melegedett. A két öreg meg a padkán. A tűzhely ajtaján világítottak a lyukak, a mécsesnek segítve. A szobában fenyő illata keveredett a reszelt marharépa szagával. Lassan indult a beszélgetés. — No. hugyan vattok? — Megvónánk, az isten meg a öregek segítségivei. — Mikor írt Miklós? — Régen. — Hát kentek? — nézett a két öreg felé. Luca néni sírásba fogott, Miklós bácsi még a bagót szopogatta, híjjas fogai között ki-kisercintett. — Te megmenekötél, de ennek a ura — bökött fejével Julis felé. — Elhallgasson ked! Szüle, maga meg ne rijjon! Hogy dögölt vóna meg az a Ferenc Ferdinánd az anyja hasába! — Ides jó istenkém! — nyöszörgött Luca néni —, ne átkozóggyál, legalább szent este... A két gyerek ijedten hallgatott. Kezeslábas volt rajtuk, mezítelen lábukat a tűzhely fölé lógatták. — Miklós is még csak egyszer írt! Tán már föl is fordult. Ügy potyognak, mint a legyek. Szőrös Bertalany fogságba esett, valahun a francnyovolyába. No szüle, ezt minek engedi az isten?! — Hát. hát... — Ma hajnalba a búbos Pirő verte rám a ablakot, hogy az Irányt az apósa most vágta le a kötilről. Ott is minő karácsony van!? Mi tőrtinhetett Ignácval?! — No mi? Kinyójtóztatták! A nigy gyerek meg... Krisztusom! Sógor felállt, kalapját forgatta a kezében, és kifelé indult a gyerekekre sandítva. — No. tik meg vigyázzatok magatokré. fíkomatta! — Végre kint volt a szabad ég alatt. Az ajtó nagyot csapódott utána. Fent Vitéz szaladt elé, majdnem fellökte. Sógorra várván nene Juliskának mesélt a fényes csillagokról, a három királyról, meg ami az eszébe jutott hogy teljen az idő. A templom harangja már másodszor hívogatta a híveket, de a nagy hófúvás miatt kevesen mentek. Ók is otthon imádkoztak és lefeküdtek. Juliska nem tudott elaludni, bánta, hogy kivitte a szemetet. Még hallotta a bakter kürtjét, s utána csak a szél dudált be a nyitott kéményen, nagy keservesen ... A havazás, a hideg, tartotta magát. Január derekán a farkasok bemerészkedtek a hegy mögötti falvakba. Éjszakánként ezért tüzet gyújtottak, láncokat csörgettek, hogy távol tartsák őket. Hol egy bárány tűnt el, hol egy kutya. Még nappal is belopakodtak az udvarokba nagy riadalmat keltve. Lassan tavaszodon ... Koldus koldust ért... Megzörgették a sorompókat, félve, könyörögve... Tántorogtak az éhségtől... Az erdőben még alig hajtott ki a fű, és már csipegették az állatoknak. Juliska is járt nenével nagy titokban, mert a fű, a fa szent dolog volt. Akit a csősz rajtakapott, fizethetett! Nagyon féltek, ezért hajnalban indultak, Kopócs Tibor illusztrációja csaknem sötétben. Juliska, ha lehetett volna, még a fogával is tépi, hogy minél előbb megteljen a füveslepedő és otthon lehessenek. Szegényes és szomorú húsvét előtt álltak. Kukoricakása. máié meg héjában főtt krumpli. A kevésbé tehetős házaknál már megindult a kölcsönkérés, de így volt ez minden éven. Miklós, Jakab is mindennapos vendég volt, nem válogattak, minden eltűnt az orruk alatt. A gyerekek nem jártak iskolába, az állatokkal bíbelődtek, azok meg szinte a földet rágták, mert a fű még nagyon zsenge volt. Megindult a vetés is nagy nehezen. Árpa, rozs, mák a földbe került. Lassan mozgott ember, állat. Ahol nem voltak férfiak, ott asszonyok fogták az eke szarvát. Szántottak, vetettek, boronáltak. hátukon a gyerekkel, mert nem volt kire hagyni őket. A nagyobbacskák meg a faluban ténferegtek lesoványodva. Az elnyűtt kezeslábas lötyögött vékony lábszárukon. Öklömnyi arcukból csak ijedt szemük világított. Ha koldús pihent valamelyik kerítés tövében, körülállták, kíváncsian lestek a tarisznyája felé. Nene hol ezzel, hol azzal szaladt be a piacra, hogy a három gyereknek vegyen valamit, de főleg cipőt. Juliska meg főzött, mosott, pedig alig érte el a nagy teknöt. A kenyeret nagyon vékonyra vágva aprították a levesbe, hogy jól megdagadjon. Vitéz néha csak a moslékból lefetyelt. A temetőben egy-egy öreg sírja mellett megszaporodtak a kis sírok. Az ünnepek előtt Gergő apja a szalmavágóra esett. Juliska a sógor mellett pityergett, aki a koporsót csinálta a csűrben. Amint elkészült, vörös földdel befestette, amivel meszelés után a fal tövét szokták elhúzni. Háborús időben ez is megteszi. A temetés napján Gergöék kis udvara megtelt emberekkel, főleg asszonyokkal és gyerekekkel. Sírás-rivás, jajgatás... A koporsót rátették a két frissen sikált konyhaszékre. Gergő anyja keményen állt mellette. Matildka hosszúkás arcán le-leperegtek a könnyek. Gergő a koporsó másik felén állt, inkább ijedt volt, mint szomorú. Szép, barna bőre sárgásnak tűnt, szeme beesett, kezén rózsafüzér lógott. A pap végezte a szertartást. Juliska Gergő mellé állt, neki már ott a helye. Gergő hálásan ránézett. A búcsúztatás alatt eleredt az eső. Juliska egész idő alatt a koporsót nézte. Az esőcseppek vékony fehér csíkokat rajzoltak az oldalára, az alján meg úgy folyt a piros víz, mintha Gergő apjának a vére folyna. Négy suhanc a vállára vette, és lassan, vigyázva elindultak a temető felé ... Juliska hazaszaladt, otthagyta nenét, sógort. Egyenesen a csűrbe tartott. Máskor a játék vitte ide, most a bánat, a félelem. A szerszámok még szanaszét hevertek. Leült a nagy jegenyefa törzsére, amit sógor vályúnak takargatott, és csendesen sírdogátt. — Szegény Gergő, szegény Gergő ... most mi is lesz veled? Maga előtt látta, ahogyan a réten futkároztak, majd a patak vizével ürgét öntöttek. Meghúzták a lélekharangot. A csendítésre összerezzent. Gergőt látta maga előtt, amint a rózsafűzért tartó keze az anyja után nyúl. És ismét a sírás szorongatta a torkát. — Juliska! Juliska! — hallotta nene hangját. Gyorsan megtörülte szemét, az orrát a kacajába fújta. — Hun vágyó? Gyere már ide! — a kutya előre futott és sógorral tért vissza. — Mennyé, hí a nenéd — szólt csendesen sógor, közben a deszkákat meg a szerszámokat rakta a helyükre. Sógor legény korában ácskodott. de a por fojtogatta, hát abbahagyta. De ha kell, szekérkűllőt. dongát és koporsót még most is csinál. Juliska beszaladt, a tűzhely elé állt. hogy nene meg ne lássa kisírt szemét. Az átfogta, simogatta. — No, no. jó is, hogy nem gyütté ki. Nem gyerekeknek való. Ha megnyőtök, abból úgyis kikérő, mer az ördög mindehova tojik valamit. Juliska hozzábújt, átkarolta: — Most mi lesz vele? — szipogta. — Hát bizony nem lesz neki könnyű ... Juliska csak hallgatott, értette is meg nem is, amit nene mondott, de ha mondja, akkor az úgy is van. Ősszel iskolába ment. Igaz, két évvel később. Először nem vették fel, mert szeptemberi volt. A következő évben meg nene úgy gondolta, mivel nagyon beteg volt, hadd erősödjön. Novemberben Gergő azzal szaladt be érte az iskolába, hogy megjött az apja. Meg. de majdnem süketen. Füle helyén nagy forradás meg lyuk tátongott. A ház, az udvar tele kíváncsiskodókkal, még átöltözni sem hagyták. Az apja a tisztaszobában ült. a két fiú meg előtte. Juliska mindenkit félrelökve ugrott a nyakába. Gergőnek összeszorult a szíve, és lógó orral ment végig a hosszú udvaron. Nagy volt az öröm. Az anyjuk bort hozott fel a pincéből, és ijedten nézegette nagydarab urát, akit a háború jól megviselt. (folytatjuk)
