Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-05-10 / 20. szám
SZIGETI LÁSZLÓ TAVASZ radjanak. Csak kullogtam, szótlanul cammogtam a hídon azzal az egyre erősödő érzéssel, hogy élni akarok, élni. És egyszercsak az eső a rég kimúlt állatfajok, a földben szenesedő tárgyak ősi hangjain kezdett szólni, s alámerített abba a mélységbe, amelyért ugyanúgy nem felelhetek, mint álmaimért. Alámentett oda. ahol éreztem, hogy megérkeztem, ahol nem kell kérni semmit. Megállhatok. Igaz, vagy fél órával hamarabb, az újezdi. boltíves alagsori házból kitekintve éreztem már az ősi hangok mocorgását, Közvetlenül alatta a Moldva egyik mellékága csörgedezett, amely áradáskor bizonyára kielégíthetetlen kíváncsisággal bepillant az alacsony fekvésű ablakon._ amely mögött az ötvennégy esztendős Jaroslav Krejtí grafikus, földrészünk egyik legnevesebb színházi fotográfusa állt. és a szerelem, a szeretet, a létezés szövevényeinek kérlelhetetlen átvilágítójáról. a cseh költészet kiemelkedő egyéniségéről, Vladimír Holanról beszélt, akinek a házához az esőben alig látható kampai parkon vezetett az út. Azaz hogy vezet; hiszen a néhány éve elhunyt költő egykori lakóházának falára ma is száz és száz verssort, mondatot, gondolatot írnak a ..holanisták” s azok, akik e ház falát tartják a legmegfelelőbb közlési helynek. Akadnak ugyan, akikben e „firkálások" felháborodást váltanak ki, ezért néhanapján mész alá kerülnek a verses üzenetek, de nem sokáig üresek a falak, mert. mondta a Holan-ház irányába fordítva tekintetét Jaroslav Krejéí, új és új üzenetek születnek. S ahogy a holani falról, mint emlékmű-lehetőségről töprengett, eszembe jutottak Holan (Tőzsér Árpád fordította) Fal-versei, mintegy igazolandó, hogy a legszűkebb szellemi haza ösztönösen találja meg útját az érzelmek és gondolatok szövevényében, s oly magabiztosan, mint egy nemes vad. S a folyóról az ablakig szüremlő morajlás hiába idézte föl Holant — de kinn esik, ez az igazi idő. mikor hattyúra jár a farkas, nyirkos dördülés. a folyótól idáig bődül az úsztatott fa, minden élő koporsófája ... — engem jóleső érzéssel töltött el, hogy egy szlovákiai magyar könyvkiadó, a Madách, teijedelmes Holan-válogatással gazdagítja azt a lírai világutazást, amit a magyar műfordítás-irodalom az utóbbi harminc esztendőben szinte lélegzetet állító megismerési, tapaszta-Fotó: Hrapka, Huszár és Könözsi ( nŐ4) ékesegyházak, acélkupolák, suta tetőzetek. hivalkodó tornyok burkolóznak a csendbe. A zaj, a kiáltás, a csilingelés és a hemzsegés anyai álmatagságot ölt, megbékíthetetlen nyugtalanságot áraszt. A Moldva zümmög, morajlik, annak a fura boldogságnak tesz részesévé, amely azt mondatja, haszna lehet annak, amit tehetek. S hirtelen arra vágyom, hogy egy vízimanó elsöpöije a párákat, hogy megőrizze bennem a szívélyesség jogát, hogy lekaparja rólam a magány eső áztatta kárpitjait. De manó helyett a késő esti órában mintha az elmúlás nézne velem farkasszemet. kidugja meghatározhatatlan arcát a szüremlő eső függönyén. Minden a múlt védelme alatt pihen, én is. Most azon csodálkoznék. ha a látóhatár mélyéből kicsörömpölne egy villamos, a teret áthasítaná egy taxi. és természetesnek venném, ha zöld szemű fekete macska képében Hanina, az Arany utcai menyasszony lépne elém a folyóból kiemelkedő márványlépcsőről, s várakozó tekintetével nézné, amint csigaként átvergődöm a Május Elseje-hídon. mintha az életen. Mert az óvárosi kísértetek feltehetően jobban tudják, milyen az az élet, amelynek nincs árnyéka. És 1983. április elsején, este kilenc óra után, Újezd felől közelítve az Óvároshoz, semminek sem volt árnyéka. Szüremlett az eső. s valami- ragyogó egyhangúságban méláztam, a gyűlölség és a vágyak minden formája legyözetett bennem, csak bandukoltam a hídon anélkül, hogy kíváncsiságommal az emberi szellem határát kerestem volna. Egységbe kovácsolódott a világ. Talán a sirályok szárnycsapása rebbentette össze, talán a velem bandukoló jóbarát jelenléte, talán a ruhánkba ivódó, tekintettel áthatolhatatlan eső. vagy az az életösztön, amellyel a nappal látott, jellegzetes vonásaiktól megfosztott arcoknak sajátosságot adományoztam. Az esőtől csipkés folyó nem tükrözte a parti tárgyak képeit, amelyeknek mégis volt feszültsége, mint annak a véletlen, de szükségszerű találkának, amelyben az emberi kapcsolatok lemeztelenednek, hogy az ölelésben, s az azt követő széthullásban mindörökre megma-
