Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1983-05-10 / 20. szám

latszerzési és közelítési szándékkal végez. Egyben annak is örültem, hogy a szlovák és a cseh irodalom fordítására kiadóilag szorítkozó hazai magyar fordításirodalmunknak világirodalmi rangot adhat az, hogy a közeljövőben megjelenő kötettel képes volt a holani robbanások tökéletes kiszámíthatatlanságából táplálkozni, összevegyülni azzal a megfoghatatlan tömegű költészettel, amely minden érintéskor növeli az emberben a feszültséget, az érzékenységet, rávilágít a szabadság állapotainak különös egymásba fonódásaira. S miután ezt jólesőn megállapítottam, törvényszerűnek éreztem, hogy a pár hónapja megjelent nagy Holan-válogatást Prága egyetlen könyvesboltjában sem tudtam megvásárolni, hogy a nyelvi absztrahálás, a szeretet és az érzékiség esztétikai mestere, a suta és az együgyű magány beavatottja a cseheknél hiánycikk. S hiánycikk a holani színházi eszmény is. amelynek, mint Pilinszkynél, sarkköve az abszolút jelenlét.

Jaroslav Krejéí fotográfiái e jelenlét dologi tulajdonságait örökítik meg. Krejéí szenvedélye a tisztánlátás. Érzékelő és érzékeltető vágya a mozgásban, a dinamikában, a cselekvésben teljesedik ki. A pontosságukban kísérteties képek néha bohókásan groteszk, néha szomorúan festő vagy éberen célbataláló értelmükkel, csavaros kapcsolódásaikkal mindig a vívódó embert mondják. Legalábbis így látom a boltíves lakás padlóján szétterített két fotósorozaton, amelyek Shakespeare Hamletjének próbáin készültek, amit a fennállásának századik évfordulóját idén ünneplő prágai Nemzeti Színház mutatott be az örökifjú Miroslav Macháéek rendezésében. Egy negyven és egy harminchat fotóból álló sorozat várja szétterítve a szerző szigorú ítéletét, mielőtt egy világkiállításra utazna. Mert Krejéí nagyon sok tárlaton kiállított, s nagyon sok babért szerzett világszerte a cseh fotóművészeinek. Valóságos stílusmimikrire kényszeríti a színház, a magányos lélek hálája ujjong fel beteltségében, és az örökös mozgás, cselekvés, meglepetés, amit a mindig-új ingerrel a színház ébreszt benne.

Régebben készült fotográfiákat bányász elő. miközben beszél. A Vinohradyi Színház Hamletje addig érdekelte, amíg a színészek nem vélték fel a kosztümöt. Utána, mondja, már nem volt mit fotózni, mert a természetes embert, ami áthatotta a próbákat, felszívódott a jelmezekkel. A világhírű Na zábradlí Színház „Karamazov testvérek” című Dosztojevszkij-adaptációját négy évvel ezelőtt láttam, mondom Krejéínek, s bár máig sem kimerültén száll vissza emlékezetem a szeretet és az emberi kétségbeesés e kései siratójához. Aljosa anyás oltalomkereséséhez, a részek mégis elhalványultak. Eddig valószínűleg a gyönyörködés marasztalta életben azokat a mozzanatokat, amelyek élnek bennem, ezután viszont annak tudata is. amit Krejéí mondott. Annak idején, amikor hetvenkilenc januárjában és februárjában fotók készültek a darabról, a színészek, amolyan technikai próbát rögtönözve járták végig az előadást. Amikor bevitte a színházba a felvételeket, kiderült, hogy ezek a pillanatok az igaziak, ezért ilyen értelemben módosítottak az előadáson. A színházi fotós teljes sikere, mondhatná bárki, hangsúlyozva azt, hogy az ilyen fotós alkotótárs. Az alkolótársi poszthoz természetesen az kell, hogy az előadás leglényegesebb pillanatai kerüljenek a filmre, mintegy legendáját nyújtva a darabnak. Magyarán: hogy a fotós is megrendezze magának a darabot, hiszen csak az ilyen fotós-rendezőből válhat a fotós alkotótárssá, az előadás hű krónikásává.

Nézzük, nézegetjük az elénk terített képeket, közben Giaccometti szobrászeszményéröl, a teljes lemeztelenítésröl. a szerkezethez való ragaszkodásról beszélünk, ami Krejéí képeinek is meghatározója, s amíg kint a Moldva fölé és a Kampa-félszigetre valami felszabadító feszültség ül a szűnni nem akaró esővel és az egyre mélyülő éjszakával, Dana Medrická Orbánnéjáról készült fényképek kerülnek elő. Örkény, aki gyermek- és ifjúkorának nyarait a verebélyi ecetgyár tőszomszédságában töltötte. Prágában eddig páratlan csúcsot állított fel: a cseh színházi kultúra történetében még nem volt darab, amelyet ugyanabban a rendezésben s ugyanazzal a főszereplővel, ötszázszor adtak volna elő. A közelmúltban elhunyt Dana Medfická tavaly szeptemberben félezredszer játszotta Orbánnét a zsúfolásig telt ház előtt, bizonyítva, hogy Prágában és Budapesten egyként visszhangoznak azok az emberi sorsproblémák, amelyeket Örkény megírt az idős emberek szerelméről, a különböző társadalmi berendezkedésbe kerültek viszonyáról, kapcsolatairól, a megmaradásért vívott harcukról, mindennapi elvegyülésükről. S amint nézzük a prágai Orbánnéról készült fényképeket, elhangzik a kérdés, vajon a Cseh Színház Évében, milyen a cseh színház? Krejéí a meggyőződés és a szívélyesség keverékével válaszol: pillanatnyilag a vidéki színházak a jobbak, talán mert vidéken jobban tudják, az a legfontosabb, hogy a társulat és a vezetés együtt „húzzon” a rendezővel. Persze, teszi hozzá nyomban, a prágai színházakban is van ezért néhány olyan produkció, ami őrzi s fémjelzi a prágai színházak jó hírét.

Sokáig beszéltünk azzal a tűzzel, amiről az egyszerű halandó hajlandó azt hinni, örökké lángol, és soroltuk a jó színház ismérveit. Örültem, hogy kettőnk színházeszménye szoros rokonságban áll, hogy ezzel az eszménnyel néhány általam becsült szlovákiai magyar színész ugyanúgy eljut a dolgok lényegéhez, a rendhez, ami naponta megérint s áthullámzik rajtunk, hogy új érzetek árját vesse föl bennünk. S ezt érezve nem számított, hogy az újezdi alagsori házból kilépve, este kilenc óra után semminek sem volt árnyéka, még a korszerűsítése alatt álló Nemzeti Színháznak sem, amelynek homlokzati tháliás szekere a vonaltávlatban mintha nagyobbnak tűnt volna mindennél.

Másnap, a fényözönben is hatalmasnak tűntek a lovak és hajtója. amikor a Lőportorony felől közelítettem az épülethez, amit olyan ragyogással árasztott el a tavaszi nap.-amilyennel csak a vágyakozó lélek álmai töltődnek fel. S ahogy a Május Elseje-hid

PRÁGÁBAN I.

ugyanazon pontjáról néztem az aranyozott díszítésben tündöklő épületet, ahol Haninát, az Arany utcai menyasszonyt idéztem meg. visszacsengtek bennem Éva Soukopovának, a Cseh Színházi Intézet igazgatójának szavai, aki az Óváros teret a Lőportoronnyal összekötő Celetná utcai intézetben mondta, hogy a századik születésnapra szinte az egész nemzet készült. ..Olyan neves írók ajánlották fel darabjaikat, mint Sotola, Párái. Dafiek, Pluháf és Hrabal. hogy csak a legnevesebbeket említsem. A Cseh Színház Évében eddig is, s remélem, ezután is, jeles előadásokkal szólunk majd önmagunkról, a nemzetről, az országról, a világról. Hiszem, hogy valamennyi színházunkban, valamennyi színházi alkotó és dolgozó abban a szellemben gondolkozik és cselekszik a jubileumi esztendőben is, amit az ország első színházának homlokzatára felírt szavak sugallnak: Neked, nemzetem.”

Neked, nemzetem — ismétlem magamban, s fölelevenedik bennem az a színháztörténeti eseménysor, amelynek központjában az ébredező magyar theátrum harca állt a mai Közép-Európát uraló német színházzal, német nyelvvel szemben. Ha nem is ugyanilyen, de szellemiségében, szándékában és végcélját illetően hasonló csatát vívott a múlt század hatvanas éveitől a cseh theátrum is, amely harc élén a színházalapító Pavel Svanda állt, aki a német darabok és a német nyelv egyeduralma ellen hasonlóan sokat és felmérhetetlen jelentőségűt tett, mint annak idején Kelemen László Kassán (KoSice). A nagy öregek, dünnyögöm, akik úgy robbantak bele a múlt századba, mint egy gránát, amelynek következményeként sok minden a helyére került. Ilyen robbanás volt 1887. május 3-án is. amikor a prágai Nemzetiben bemutatták az akkori dramaturg. Ladislav Stroupeí.nicky Hercegnők című darabját, amiről május 15-i számában a Ceská Thália című lap közöl kritikát, rámutatva azok tévedésére, akik a darabot a cseh színpad meggyalázásának tartják, hangsúlyozva a darab' alapmű-jellegét, amelyre a modern cseh dráma épülhet. A darabot, amely már említette Miroslav Macháéek elképzelésében nekem is emlékezetes élményem, ma is játssza a színház. Bizonyára, mert tudja küldetését. Hát hogy is nézne ki, dörmögöm magamban, ha mondjuk a magyar színikultúra nem tartaná állandó jelleggel műsorán első nemzeti darabját, az éppen idén februárban százötven éve Kassán bemutatott Bánk bánt?! S amint ezt megállapítom, elmosolygom magam: hiába, bennem is igazolódik, hogy nem a szülőföldtől való eltávolodás mértékétől, hanem az otthon megélt érzésektől és tapasztalásoktól, az otthoni szellemiségtől meghatározottan hullanak vissza termékenyítőleg képzeletem talajára az élmények. És jóleső érzéssel nyitom rá szemem a panorámára.

AHradzsin körvonalazható szépségbe burkolódzik, a Károly-híd kőszobrai a tegnapi eső nyomaitól acélkék örökkévalósággal állnak a helyükön, a Moldva sokredőjű kékbe fordul, a szerelmesek és a diákok a Kampa fái alá húzódnak, de még miattuk sem-jár lábujjhegyen az élet. Villamosok, autók, emberek járnak, nyüzsögnek — csapatostól. A látvány sok szálból szövődik színesre. s én jólesően veszem tudomásul, hogy a Nemzeti Színházzal szemben, a Művészeti Akadémia Fényképészeti Karának épületében egy szlovákiai magyar fotóművész-végzős, a mátyusföldi Huszár Tibor kiállítása várja a vendégeket. Csak nézem a fényben úszó nagy és szabad lélegzettel lüktető délelőtti várost, s tudom, ismét megérkeztem oda. ahol nem kell kérni semmit, ahol természetszerűleg vagyok otthon. Megállhatok.

(nős)