Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1983-04-12 / 16. szám

A r

irodalmi kalendárium

SZALATNAI REZSŐ

JUHÁSZ GYULA

Testamentum

Nektek hagyom, ha innen elmegyek E búcsúzót, jövendő emberek!

Ha emlékeztek, mit daloltam én,

Ne kérdezzétek majd, ki voltam én.

Nem a pacsirta fontos, csak a dal.

Mely a nem múló, szent összhangba hal.

Én botorkáltam, s botlottam sokat.

De nem szűntem dúdolni dalomat.

Szomorú volt a versem, jól tudom, Csüggedten álltam sokszor félúton.

Én vétkem, én nagy vétkem, érezem.

Hogy nem láthatta könnyemtől szemem

Sokáig a fölpirkadó napot:

De ti ezen ne csodálkozzatok!

Ha én a gyöngyvirágos hant alatt

Nem álmodom, csak fekszem majd hányát,

Kívánom, és ez testamentumom,

Akarom én, ez így is lesz, tudom:

Hogy meg ne értse többé senkisem,

Miért vérzett el lassan a szívem.

Miért volt nékem fájó, ami szép,

S a fiatalság tavaszi ízét

Miért érezte fanyarnak a szám,

S az asztal végén, vidám lakomán

Mért sírtam én, mint az elátkozott:

Ne értsétek meg azt, ti boldogok!

Juhász Gyula anyja

Kora délután előadás az egyetem magyar tanszékén Juhász szakolcai éveiről. Baráti Dezső örömére. Aztán átmegyek a szobámba, mely Sötéré, aki most nincs itt, tehát reggeltől késő éjszakáig turkálhatok a Kilényi-féle Juhász-hagyatékban, mely az egyetemé. Ma ötkor Baráti elkísér Juhász Gyula édesanyjához, aki csodálatosan él még, lányánál lakik. Margitkánál, özvegy Király Péterné asszonynál. Király Péter kitűnő zeneszerző volt, mondják a szegediek. Juhász szövegeire is írt muzsikát, megteremtette Szeged zenei igényeit. Margitka, akivel bátyja folyton levelezett, zongoraórákat ad. Az utcát, ahol a költő lakott. Juhász Gyula utcának hívják már, de a szegedi Juhász-kultusz születése előtt állunk még. Pesten megjelent válogatott verseinek kötete, de Szegeden nem látom sehol a kirakatokban, a Kárász utcában. A szép kis parkban, ahol sétája közben meg-megállt Juhász, s elandalgott, jó volna olvasni a versét, ahogy ez szokásban van a kertekben. Juhász Gyula egy napon szóhoz fog jutni mindenütt, még itt is, erről meg vagyok győződve. Bár a szegediek takarékosak. Móra emlékszobra olyan kicsire zsugorodott, hogy szégyen a Tiszaparton. Móra Juhász testvér-lelke volt. Hallottam, mikor pozsonyi előadásában azt mondta, hogy neki egy költő a legnagyobb, Juhász Gyula.

Zrínyi utca 3. Baráti mutatja, merre menjek, s elbúcsúzik. Ez rtem a költő szülőháza, az már eltűnt, lebontották. Le bizony, amikor építették az egyetemet ott a kis Ipar utcában állt a kis ház. Ott lakott a költő nagyapja, az utolsó szögedi gombkötömester, aki szállást adott Petőfi Zoltánkának. a szerencsétlen árvának. Mikor Juhász Gyula befejezte tanári pályafutását Makón, s visszatért szülővárosába, még lakott a szobában, ahol született. Aztán költöztek át a Fodor utcába, ahol elzárkózva, félénken, önemésztőn, minden csikordulásra megrezzenve élt, szomorúan. Szabó Lőrinc valahogy bekerülhetett a látogatót nem fogadó társhoz, megdöbbentően rajzolta meg, amit látott s hallott. De még mindig írt. S a versek kristálytiszta gondolatokkal, igaz érzelmekkel tündökölve, a távlatok hevével kerültek ki tolla alól. Újságíró volt, miután nevelő nem lehetett Szegeden. Baráti mesélte, hogy betért a szerkesztőségbe, s mikor közölték vele. miről kellene vezércikk, leült az asztalhoz, s azonnal megírta, javítások, törlések nélkül. így irt Babits is, meg Szabó Dezső, nyomdakész kéziratot adtak át mindig. Juhász egy gimnázium diákjai helyett az ország második városát nevelte szépre-jóra. Akik olvasták, szánták és szerették, s igazodtak igéin. Nem a hivatalos Szeged, a dolgozó városi nép. A költő tudta ezt.

— Nagyon szerették szegény fiamat! — mondja az anya.

Itt ülök szemben vele az olajszagú, tiszta lakásban, mellette a lánya. Mintha az ismert szomorú fiúarc verődne át ezen a ráncos, színtelen, magas homlokú, csendes szavú asszonyi arcon. Juhász néni túl van már a nyolcvanon, de emlékezete kitűnő. S ahogyan a fiú írt, lassú, meggondolt, cifrátlan magyar szókkal, egy főnév — egy ige, úgy beszél az anya is. Margitka elmondja, hogy nem is kaptak még példányt a Pesten megjelent kötetből, és egy fíllémyi tiszteletdijat sem. Nagyon kér, szóljak erről a fővárosban. Megígérem, hogy visszajövet azonnal írni fogok Waldapfelnek tanulmányutam eredményéről, s külön levélben az anya panaszáról. (Ezt Waldapfel József azonnal elintézte, sőt Juhász néni kisebb havi összeget kapott haláláig az Akadémiától.) Visszatér a szó a korán

távozott költőre. Csak József Attila volt ennyire elborult s kétségbeesett, ő itt tanulta a szépség koldus-sorsát Juhász oldalán, s vele együtt a tisztaszivűséget, s a pontos és valósághű jelzőket. Juhász néni bólogat, de nem tudja, ki volt József Attila. Arra a kérdésre, hogyan élt a költő, kitárja két aszott karját, amelyen fáradtan inog a fehérpettyes fekete blúz:

— Itt üldögélt napestig szegényke. Néha fölkelt, ingott, járt-kelt egyet, megint leült, nem szólt egy szót se órákig. Nagyon fájt a feje, szegény Gyulának, a feje fájt. nyolc évig ezt hajtogatta, s nem volt erre segítség.

Gyermekként ápolta a fiát az anya, ezt hagyta a fiú, az anya föztjét is megette.

— Néha fölérzett — mondja a néni.

— Akkor írt — magyarázza Margitka.

— Szeretik-e a fiamat — kérdi váratlanul a néni.

— Szeretjük és megbecsüljük nagyon, mindenütt, ahol magyarok élnek.

S elmondom neki, hogy Szlovákiában is mennyire szeretik, élnek még egykori szakolcai diákjai, szlovák költők tolmácsolják verseit. Langyos, sőt meleg a lakás, minden tárgy a helyén. Meresztem a szemem. A matróna tekintete egyszerre csak megtelik gyémántnyi csillogással. Kiderül, minden csepp részlet fia egykori életéről érdekli, a testvért is. Faggatnak. Aztán elhallgatunk, csak nézzük egymást, ígérem, hogy könyvet írok Juhász Gyula szakolcai éveiről, de még sokat kell átnéznem Budapesten, könyvtárakban, kézirattárakban.

— Jaj, csak sikerüljön — mondja a vidám tekintetű Margitka.

Akkor megszólal a néni:

— Nagyon szerette Gyula Szakolcát. Amikor szóba került a város neve. rögtön ellágyult, mondta, milyen kedves, jó fiúkat tanított ő ott a határszélen. Csak hát az volt a baj, hogy Szakolca messze esett Szegedtől, az ország másik végében. Gyula meg itt szeretett volna oktatni szülővárosában, s ez nem sikerült neki, soha.

Részleteket, becses apróságokat mond el a szakolcai évekről a költő húga. Leveleket s levelezőlapokat ad át nekem, tessék megtartani, szakolcai keltezésűek, s pozsonyi üdvözletek. Egy régi, 1911. évi szakolcai fénykép, a fiatal tanár még szakálltalan arcképe, széles mosoly. Resch Aurél készítette, az igazgatója, aki nagyon szerette Gyulát, megírta Kilényi Irmának is.

Megnézem Juhász Gyula bútorait. A világ legigénytelenebb lakója volt. Nem volt saját bútora, semmije se volt. Minden az anyjáé s a húgáé. Albérlő volt egy életen át, szegényke. Úgy élt Szegeden, mint egy kosztos diák. Nem törődött semmi külsőséggel, ruhájával se. A szakállt kényelemből s fáradtságból növesztette. Elképzelhetetlen volt értelmének, hogy naponta borotválkozzék. Könyvet se gyűjtött. Ami könyvet a posta hozott, ajándékot a társaktól, bírálati példányokat, mind szétosztogatta. „Ez a kötet Juhász Gyuláé" — ítrta rá a címoldalra az egyik küldő. Juhász e sor alá ezt jegyezte fel: „most pedig Kilényi Irmáé". Néhány könyve azért megmaradt. Tíz-tizenkettö. Margitka mentette meg. Itt szoronganak egy üvegszekrényben. Kihúzom, nézegetem, ujjam végigjár az ö keze húzásán. Ceruzarajzos bús arcképe ott lóg a falon. Ezen a kopott, bolti szőnyegen járkált, tipegett fel-alá, megállt, s várt. Várt. Nagy fekete s bűvölő szeme, testi valójának egyetlen szépsége, úgy tetszik, a fájdalmas anya szemében ül, beleolvad. így búcsúzik. Fekete fejkendöje kissé hátracsúszik, fehér a haja, mint a hó.