Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-04-12 / 16. szám
2. Gergő azt sem tudta, mit nézzen. A virágon forgolódó méhecskét, vagy Juliskát, aki olyan szép volt nagy nefelejcskék szemével, állán a pici gödörrel. — Minő okos a mihecske, ügyi Gergő? — Hát. De vigyázzá, meg ne csípjen. Gergő óvatosan kivette kezéből a virágot, és a hajába tette. Juliska hirtelen elvörösödött, mint Török festő kacája. Gergő a kis hideg kéz után nyúlt; melengette, meg-megfújta és a magáéba zárta, a kendő rojtja fülüket, homlokukat cirógatta, a két kis fej egymás mellé került. A kislibák is elbújtak, vékony hangocskájukra az anyjuk felelgetett. A patak vize csendesen fofydogált, a rét csak úgy sárgállott a sok pitypangtól. Juliska keze forró lett, feje előrebukott. De később meg-megrezzent, fogai is összeverődtek. Gergő megijedt. — Mija, csak nem vágyó beteg? — Engeggy csak, áthajtom a Pirost a vizen! — De amilyen gyorsan csak tudott, felrohant a barázdán, nagy ijedtségében alig tudta kireteszelni a kis kaput. — Terka nénye! Terka nénye! Gyűjjön, hideglelis rázza a Juliskát! Nene úgy megijedt, hogy majdnem ráesett a tűzhelyre. Rohantak lefelé a kerten, de már hallani lehetett, amint Juliska énekelt. Már alig ismerte meg őket. — Jaj nekem! — siránkozott, fáradt kezeit tördelve. — Altijuk fő, Terka nénye. — Majd én fogom, maga meg vegye a hátára. Gergő is ment volna velük, de maradnia kellett, így visszaült a venyigére. Fázósan összehúzta a kabátját, és félelmében énekelt. — Süss fő nap. süss fő nap ... A száját keserűnek érezte, mintha pitypangot rágott volna. Gondolatai Juliskán jártak. Látta, amint a szőlőfürtöt tartja, göndör haja a szemébe lóg ... Még a lehulló szemeket is felcsipegette. Csak akkor ocsúdott fel, amikor nene már kosárba rakta a kislibákat, és csendesen sírdogált. Tétován elindult, a két lúd tiltakozó gágogással a nyomában. Szaladt volna ö is utánuk, de a lába nem engedelmeskedett. Erőt vett magán, és a ház sarkánál be is érte őket. —• Nene, nene, ügyi nem hal meg? De nene csak ment az útján. Gergő hirtelen eléje állt, és nem engedte tovább. — Ügyi, nem hal meg? — Ki tuggya ... A kis szobában egész éjjel égett a petróleumlámpa. Nene a sógort szidta, de inkább csak a szemével, a fürdetés miatt. Az meg úgy összehúzta magát a hosszúszéken, hogy alig látszott. Juliska az első ágyba került, a szép csíkospámák közé. Állandóan rakták rá a vizes ruhát. Másnap a kis szoba megtelt asszonyokkal. Meggyújtották a szentelt gyertyákat, és az almárium előtt imádkoztak. Az Üdvözlégy Mária Juliska anyjának sírásával keveredett össze. Az asszonyok fél szemmel Julist nézték, aki megint várandós volt, és tovább morzsolgatták a rózsafüzért. Orvost nem hivtak, mondván: mindnyájan isten kezében vagyunk. Gergő gyakran megállt a pitvar előtt, de nem engedték be. Rámordultak, főleg Juliska anyja: — Mit tatod itt a szádot ? Gergő eloldalgott, mint a kivert kutya. Juliska egy hétig így feküdt. Annyira legyöngült, hogy még a mézes teát is alig tudta meginni. Akik látták, lemondtak róla. — Bizony, bizony, az isten nem ver botval! — hajtogatták. Gergő otthon nagyon sokat segített. Fát vágott, karót hordott, majd venyigét gyújtósx nak. Este, ha lefeküdt, nem tudta hová rakja fáradt gyerekkarját, tenyere égett, mint a parázs. Ha a betegre gondolt, sírással küszködött. Sokszor hallotta nene hangját: — Ha te imádkozó érte, biztosan meggyógyó! Még a reggeli misére is elment, és úgy könyörgött, mint még soha, hiszen Juliska életéről volt szó. Bárhol volt is, fél füllel a harangot figyelte: a lélekharangot. Gyönyörű májusi vasárnapra ébredtek. Ilyenkor a falu népe nagyon korán kelt. Igyekeztek mindent időben elvégezni, hogy eljuthassanak a misére. Gergő is elindult, de már botladozva. Hiába kerülte a köveket, azok megtalálták mezítelen talpát. Máskor úgy elgyönyörködött a sok színes ruha, a szép „csikorgós" csizma láttán, de most csak azt vette észre, hogy vége a misének. Hazafelé sógor után lopakodott, és besurrant a kiskapun. Sógor megsajnálta. — No gyere fiam. De várjá, szólok a nenének — és megbontotta a gyerek fejebúbját. A kerekes kútnak támaszkodott, az almafát nézte kínjában, amelyen már borsónagyságú almák kandikáltak ki a levelek mögül. A vályúra ült, amit belepett a zöld moha, és egy csiga igyekezett felfelé rajta. Óvatosan lecsípte, és a markába rejtette. Nene megállt a pitvarajtóban és a kezével intett. — No, gyere. — Még a sorompót is kinyitotta előtte, utána nagyon óvatosan visszanyomta a fazárat. Egészen a szobáig kísérte, és ujját a szájára nyomta. Belépett. A kis szobában méz és hárs illata érződött. Óvatosan megállt az ágynál, de a párnáktól alig látott valamit. Lassan lábujjhegyre állt, még a lélegzetét is visszafojtotta. Csak a sok hajat látta, meg a fonat végét, ami a csíkos párna mellett kikandikált. Állt és várt... Juliska nemsokára megfordult. Gergő szinte megijedt. Az arca öklömnyi volt, csak a nagy kék szeme csillogott ki belőle. Sokáig nézték egymást szótlanul. Gergő remegő keze a fonatot simogatta. Kint Vitéz nyargalászott a ház körül, a kis sorompót kaparta ugatva. Bent a kis szoba csendjében a két gyerek csak nézte egymást, és Gergő lassan elővette a csigát. — Ezt meg neked hoztam. Odaadom, jó? Óvatosan felhajtotta a dunyha csücskét és megpillantotta a csonttá, bőrré soványodott kis karocskát. Lassan visszaengedte a dunyhát, s közben úgy érezte, hogy hangyák mászkálnak a hajában. — Hozok szentgyörgyvirágot is, jó? A beteg arcán halvány mosoly villant fel. — Áá ... Gergő, hát te vagy az? Gergő örömében sírással küszködött, és a csigát a dunyha szélére tette, hogy Juliska jól láthassa. Nene jött be, hogy levest adjon a kislánynak, de a beteg szája összeszorult. Erre Gergő kivette a nene kezéből a tálat, és mosolyogva Juliskára nézett. — Egyél hát, kis menyasszonyom — motyogta. — Egyél csak, ha nem eszel, hogyan fogod őrizni a libákot, mi? Meg kinek a fejire teszem a rozmaringkoszorút, he?! És közben etette Juliskát. Az utolsó kanálnál lecsukódott a beteg szeme. Gergő várt egy darabig, figyelte, hogy lélegzik-e, és lábujjhegyen kilopakodott a konyhába. Nene az üres tál láttán össze-vissza csókolta. A kamrából egy marék aszalt szilvát hozott, neki adta. — Gyere máskor is, csak gyere. Délután Juliska már enni kért. Nene csak úgy röpült ki a konyhába. Kezében megmegremegett a kis tál. — Megiszom, jó? — Jó, jó, drágaságom, csak idd, jó kis fácánykakasom! Amikor Juliska elaludt, nene elővette az almáriumból a szentelt gyertyát és meggyújtotta. Az ágy elé térdelt, megkereste a dunyha alatt a kis kezecskét, ráhajlott és csendesen imádkozott. Nagyon hosszú idő telt el így, de sógor nem zavarta meg az áhítatot. Ha már enni kér. az jó jel, majd ő maga mindent elintéz, nene helyett is. A beteg melle még sokáig sípolt. Nene mindennap vajas ruhával borogatta. Napközben kiültették az udvarra, a napra, de jól bebugyolálva. Nene még bolondozott is vele, szinte gyerekké vált. Körülugrálta, jobbra-balra libbent, hogy mosolyt varázsoljon a fehér arcocskára. De a munka nem várhatott, magára hagyták. Az anyja még nem ér rá vele törődni, csak a nene. Ha elmentek hazulról, gondolatuk hazajárt. Mindig megbízták valamivel. Most a kotlósra vigyázott. A csipogás mellett is meghallotta a kiskapu nyikorgását. Gergő jött, gatyában, amolyan nagyosan. A kalapja megrakva korai cseresznyével. Kiborította a kecskelábú asztalra. — No, egyél — nézett rá boldogan. — Fölszaladtam érte a szőlőbei Juliska ledobta magáról a kendöt, a cseresznyét megmosta és egy kettes ágút a fülére biggyesztett. — Muti a kalapod, akasztok arra is! Gergő mosolyogva nézte kis menyasszonya cseresznyefürtös fejecskéjét. Nagyon boldog volt. Pár percig még topogott szégyenlősen, egymásra mosolyogtak, majd nyikordult a kertkapu, és eltűnt. II. fejezet Június eleje. Minden szem a határt kémlelte. Csak úgy hullámzott a rozs- és az árpatenger. Búza csak két gazda földjén hajladozott. A köves talaj inkább a gyümölcsösnek kedvezett. A falu apraja-nagyja kint szorgoskodott a földeken, de már üres tarisznyával. Ezek a hónapok a legnehezebbek. A kisgazdák asztalán is szűkében volt a kenyér, a szegényebbekről nem is beszélve. De jóllaktak, ha a határra néztek. Az új kenyér szaga csapott az orrukba. Juliska az udvarban tett-vett. Ha maradt ideje, hímzett az eperfa árnyékában. A ház mögötti rozsban pacsirták énekeltek, a kertben méhek döngicséltek. Mindenütt csend és nyugalom, csak Vitéz nyargalászott a tyúkok után a hosszú udvarban. Ha megszomjazott, a táljukból lefetyelgette a vizet. A tegnapi cseresznye még most is ott lapult Juliska zsebében. Gergő gyakran meglepte, hol ez, hol az szorult a kalapjába. Június végén nagy dobpergés rázta meg a kis zsúptetős házakat. — Háború! Háború! Az emberek kirohantak az utcára sírva és jajgatva. 1914. június 28. A kisbíró torkaszakadtából ordította: — Közhírré tétetik! Az uralkodónkat, a Ferenc Ferdinándot, Szarajevóban meggyilkóták! A gyász, mindenki gyásza! A katonakötelesek a bírónál jelentkezzenek, ott megkapják az útmutatást! Vígé! Elszabadult a pokol. Úgy nyüzsögtek a megrémült emberek, mint a megbolygatott hangyaboly. — Háború! Háború! — Nyakunkon az aratás! Mi lesz velünk? Ki segít majd rajtunk?! Ezen az éjszakán kevesen húnyták le a szemüket, beszorultak vackukra, mint a veszélyt sejtő állatok. Másnap Juliska anyja szaladt fel nenéhez egy darab marcipánnal. Juliska a fejőszéken ült, lábát melegítette a napon. — Nenédék? — Kapálni mentek. — Tán még apádra is sor kerőhet... Már nem sípol a melled, he? Néha leszaladhatnál, nekem is jól gyünnél a ház körül... Bizony meg ne haljál, mert én mór a vőlegényt is kiszemeltem a számodra! v — folytatjuk —
