Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-04-05 / 15. szám
Hívtak — mentünk Hívtak, hát szíves-örömest elmentünk a nőnapi ünnepségre a rimaszécsi (Rimavská Sec) szövetkezetbe. Ezen a gyenge tavaszelőn épp mostanában kezdenek nagyobbat lélegezni a sárgásbarna földek, de egy-egy táblán nyarat siettetve már türelmetlenül zöldell az őszi vetés, és a kertekben követelődzőén kiabálnak a cinkék: nyitni kék', nyitni kék'! Hogy mire értik, azt ök tudják, mindenesetre Juhász István mérnök, a szövetkezet elnöke szaporán tessékelte a vendégeket a művelődési ház termébe: — Ne várassuk az asszonyokat, mifelénk hozzászoktak a pontossághoz! A terített, virágos asztalok mellett minden hely foglalt, s bár nem számoltam meg, gondolom, a szövetkezet négyszáz nödolgozója közül csak kevesen hiányoztak. A színpad mögött készen álltak a zenészek, lámpalázasan toporogtak a kis óvodások, és talán izgatottak voltak az óvónők is, Perjési Józsefné és Loska Magda, akik a műsort előkészítették, és a táncos lányok a kertészetből is persze, Váradi Dóra, Busa Melinda, Busa Klára és Busa Edit (csak névrokonok!), akik most léptek először nyilvánosság elé az új számmal. Az elnök bensőséges, rövid köszöntőt mondott, azért rövidet, mert véleménye szerint kevés szóval is el lehet mondani, amit érzünk, meg különben is, ne csak a munkától, a közös szórakozástól se raboljuk el fölöslegesen az időt. A férfiak lassan hozzáláttak a felszolgáláshoz, a hagyomány szerint nőnapon itt is ök a figyelmes házigazdák. S miközben a teríték szinte észrevétlenül felkerült az asztalokra, a színpadon már a csöppségek köszöntötték verssel, dalocskával, tánccal anyut és a nagyit, és a világ minden édesanyáját. A nagy izgalom után pedig le lehetett menni a legszebbhez, a legjobbhoz, és megpihenni az ölében ... Ezután a cigányzenekar és a tánczenekar játszott felváltva. Halászi Irén, Pongó Károly, Újpál József, Bettes Istvánná, Bettes Irén és Váradi Béla énekeltek. És a négy lány nagyon modern, nagyon temperamentumos tánca olyan sikert aratott, hogy meg kellett ismételni. Aztán kezdődött a tánc, mi is jártuk, igaz nem kivilágos-kivirradatig, hanem csak délután négyig. Ünnep ide vagy oda, a gyerekért kell menni az óvodába, vacsoráról kell gondoskodni, talán még mosásra is futja az időből, és az állatok sem várhatnak, etetni kell. Bár javában állt a bál, egy kis beszélgetésre azért jutott idő. Kolozsi Júlia ötvenkét éves, már TALÁLKOZÁS AZ OLVASÓKKAL RIMASZÉCSEN harmincegy éve dolgozik a kertészetben. — Nem lenne baj, ha jobban lehetne gépesíteni ezt a munkát, mert így akárki hamar megérzi az egészségén, a lábán. Amúgy is sokat kell rohanni, mert bajos a bevásárlás, reggel még nincs meg minden, délután meg már nincs ... Halászi Irén az egyik énekesnő („ugye, az Irénkét el lehetne hallgatni napestig ..."), szintén a kertészetben dolgozik. Három fia közül kettő már nős, a legfiatalabb azonban tizenöt éves, és a hétköznapokról lévén szó, ő is a beszerzés gondját említi. — Főleg a tej, kenyér „akadozik" ... — A kertészetben viszont van javulás — mondja —, például most készül el az öltöző, a zuhanyozó, a pihenösarok. Dehát a fiatalok inkább a Teslához húznak, viszont a nyugdíjasok szívesen jönnek ide dolgozni. Mi rövidujjú blúzban, trikóban dolgozunk, ők még mindig állig begombolkozva, sokszor feketében. Nagyon dolgosak, szorgalmasak, és bírják is a munkát, jobban mint a fiatalok, még a fólia alól sem futamodnak meg... Bari Szerén harmincegy éves, öt gyermek édesanyja, már kilenc éve dolgozik a szövetkezetben. — Azelőtt én is a kertészetben dolgoztam, de nekem is jobban megfelel a munka
