Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-04-05 / 15. szám
Icsaládi kor r CSICSAY ALAJOS Feltétlen engedelmesség? A sokat hangoztatott pedagógiai kérdések közé tartozik manapság az alkotó gondolkodásra való nevelés. E feladat teljesítése elsősorban az iskolákra hárul, ám nem hanyagolható el a családi nevelés szerepe sem. Miről is van szó? Egy olyan emberi hajlam visszanyeréséről, amely a gyermekben már 5—6 éves kora előtt megvolt. Furcsa paradoxonnak tűnik ez az állítása, de számos nagy tekintélyű pszichológus bizonyítja teljességét. Ma már nem annyira az intelligencia-hányados buzgó keresése és számítgatása a fo cél (már ahol!), hanem inkább az alkotó gondolkodásmód kialakítása. Ennek viszont van egy nagyon lényeges előfeltétele: a demokratikus nevelői légkör. Nem lenne jó. ha lekicsinylőén legyintenénk e szintén sokszor kimondott fogalom hallatán, mondván, hogy már úgyis túl elnézőek vagyunk, s lám. mi a következménye engedékenységünknek! A fiatalok teljesen kicsúsztak a kezünkből, szavaink hatástalanok, tanácsainkat visszautasítják. tiszteletlenül, sőt cinikusan viselkednek, s mi tehetetlenül kesergünk csütörtököt mondott pedagógiánk fölött. Tagadhatatlan, hogy elszaporodtak a negatív jelenségek. Már az általános iskolák felsőtagozatos tanítói is arról panaszkodnak, hogy csökkent a gyermekek szorgalma, s az órákon tanúsított aktivitásuk is. Magatartásuk pedig az ifjúkor felé közeledve egyre negatívabbá válik. A fiúk kikerülve az alapiskolából vagánykodnak. szemtelenül fújják a cigarettafüstöt volt tanítóik szeme láttára, mintha csak csupa bosszantásból tennék. A lányok nem köszönnek, sőt nem ritka, hogy még a fejüket is elfordítják. Egyre kevesebben vannak, akik szalagavatói üdvözlettel kedveskednek volt tanítóiknak, holott az érettségizők száma egyre nő. A tanítók mérgelődnek, a szülőket hibáztatják, a szülők az iskolára tesznek elmarasztaló megjegyzéseket, s van, mikor mindkét fél magát a társadalmat próbálja okolni. Vajon mi lehet a valóság? Hol gyökerezik az ok? Merthogy a felszínnél jóval mélyebben van, az nem vitás. Szeretném ráirányítani a figyelmet egy. mindenki által jól ismert jelenségre, a 3—4 éves korban jelentkező dackorszakra. Ekkor jelenik meg a gyermeknél először az én-élmény. A gyermek tulajdonképpen ekkor fogja fel, hogy van, létezik, s azonosítja magát önmagával. Mindent maga akar csinálni, ami nem egyéb, mint az „én vagyok” kritériuma. Ám a gyermekét féltő „szerető” szülő mindent meg akar tenni „ügyetlen” csemetéje helyett, nehogy valami baja essék. S egyszercsak rádöbben, hogy gyermeke akaratos, később hálátlan, s még az is felvetődik benne, hogy talán nem is úgy fejlődik, ahogy a többi gyermek. Valamit tehát tenni kell. A pszichológia jól ismeri ezt a problémát. Megjelölésére a frusztrációs feszültség fogalmat használja. Ez a feszültség az én-élmény elnyomásából ered. A szoktatás hatására az én-élmény a dackorszak elmúltával a felnőttek igényeinek megfelelően alakul. Érvényesül a felnőttek által annyira óhajtott tekintélytisztelet. NAGY LÁSZLÓ FELVÉTELE A tekintélytiszteletnek a túlidealizálása nyilvánul meg aztán a későbbi években lépten-nyomon. Hogy milyen következményekkel, éppen ez a vitatható. A mindennapi érintkezésben, beleértve az iskolai és a családi kapcsolatokat is, felnőtt és gyermek között a legsúlyosabb hibák közé tartozik az autokratív ráhatás. Mi is ez tulajdonképpen? Nem egyéb, mint a dackorszakban az én-élmény magasabb szintű elnyomása. Csak az a jó és az helyes, amit a felnőtt mond, amit a felnőtt követel. Minden parancs és utasítás meggyőződés nélküli teljesítése. S ezzel, ahelyett, hogy a sokat emlegetett szocialista pedagógiai alapelv, a személyiség sokoldalú fejlesztésére való törekvés lenne a cél, eleve gátat vetünk már magának a lehetőségnek is. Tehát nem tudjuk magunkat túltenni évszázados hagyományokon. Kidobtuk a pálcát, a szamárpadot, elvetettük a sarokban térdepeltetést, de a lényeg a külső formák módosulása ellenére sem változott, az odvas fog gyökere, az autokrácia bent maradt. Talán példával is kellene szolgálnom, hogy jobban megértsük, mikor beszélhetünk elnyomásról, kizárólagosságról. Ha a pedagógus elhiteti a tanulókkal, hogy csak az ő segítségével képesek elvégezni a feladatot, ha egy kérdésre csak egy válasz lehetséges nála, ha nincs meg a választás lehetősége, vagy ha megvan, akkor is mechanikus — mind esetünkre példa. Vagy gondoljunk a ma még általánosan elfogadott jó tanuló meghatározására, az alaptalanul felszaporított tiszta kitűnőkre. Bizony bírálhatók maguk a rendszabályok is, például a felvételi vizsgáknál! — s a meglepetésre, hogy az átlagosan közepes tanulók közül kerülnek ki később a legjobb szakemberek és a legközvetlenebb emberek. A feltétlen engedelmességet kívánó nevelő megjegyzései legtöbbször személyeskedők. Akár dicsér, akár elmarasztal, nem a munkáról, a feladat megoldásáról beszél, hanem a személyről, „te ügyes vagy”, „te lusta vagy” stb. A szülőt arról tájékoztatja, hogy milyenek a gyermek vele született adottságai, s nem arra utal. hogy miképpen lehetne fejleszteni azokat. S a szülők nagy része ezt kritikátlanul el is fogadja, sőt, hasonló szellemben kezeli gyermekét. A sikertelenséget nemhogy segítené legyűrni, hanem ráadásul még büntet is. Hány gyereket láttam már sírni az ötös miatt! S mikor megkérdeztem, megverik-e érte. könnyei között szótlanul bólintott. Kétségtelen, hogy az így nevelt gyermekek egy része valóban megedződik, fegyelmezett és kitartó lesz. Ám nem vitás, hogy sokuk csupán reprodukálásra lesz képes. Alkotó cselekvésre már kevésbé. A másik részük viszont lázadóvá válik. Törzúz. A személyek elleni bosszúját tárgyakon tölti ki. Nem egy esetben saját munkájának eredményén. (Földhöz csapdosott könyvek, táskák, széttépett füzetek stb.) Ha mindezen elgondolkodunk, akkor nincs mit csodálkoznunk az egyre nagyobb méreteket öltő rongálásokon. Prédikálhatunk közvagyonról, szocialista tulajdonról, apáik nehéz munkájának gyümölcséről! A gyermekneveléshez idő, türelem és emberség kell. A pedagógus ne csak óraadó tanító legyen, hanem a tanuló mindenkori társa. Ha úgy adódik, bizalmasa, idősebb barátja, aki képes megérteni is. És többszörösen vonatkozik ez a szülőre. Ne féljünk olyan nagyon az anarchiától! Ez egy harmadik jelenség, és merném állítani, hogy éppen az ilyen zsarnoki nevelésből ered. A gyermeket nem elég „csak” szeretni. Elhalmozni tárgyi jutalmakkal, vagy megbüntetni megalázó módon. Okosan szeretni, ez a legnehezebb, mert ehhez mindkét fél részéről őszinteség kívántatik. Ez az a demokratikus légkör! Mikor a gyermek tudja, hogy mit miért tesz. mi az értelme és célja a cselekvésének. Amikor nyíltan megmondhatja a véleményét, anélkül, hogy megtorlástól kellene tartania. Ma valóban sok mindent tudunk géppel helyettesíteni. A gépi eszközök elfoglalták megillető helyüket a termelésben, az oktatásban, a háztartásokban. De egy valamit nem tudnak elvégezni: az alkotást. Erre csak ember képes, a maga eszével. Hogy mi az ész? Egyszerűen fogalmazva: „érzelemmel telített értelem”. S a kimunkálására is ész szükségeltetik.
