Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1983-03-01 / 10. szám

Még a nap sem kelt fel, mikor Jesu Katembe kinyitotta a kaput a kraalon, hogy kieressze a jószágot, de máris forró volt a föld, és súlyos, nyugodt a levegő. Nem fújt a szél, még nem jött meg a hűvöset hozó cacimbo fuvallata.

Magasan, a dombtetőn állt a kraal, és Jesu Katembe sokszor felhágott a kerítés tetejére, elnézte a szemközt kéklö hegyet, lent a völgyben az utat, a kék árnyékba olvadó jakaranda-fákat, aztán ezt az ö zöldellő dombját a legelésző borjakkal és a fürtösen sűrűsödő kunyhókkal.

Ma szombat van. Holnap kezdődik az ünnepi búcsú, de most Jesu úgy érezte, nem lesz neki könnyű, hogy egész délelőtt ne csináljon semmit. Lárma lesz holnap, vigasság és dobverés, mert úgy látszik, a Szent kedvét leli az ilyesmiben. Nyilván kedveli a táncosokat is — még a nganguela táncosokat is, az álarcos pogányokat. És kedveli a szép lányokat a templomban, meg a terhes asszonyokat, akiknek zsírral dörzsölik be a testét.

Jesu Katembe levette széles karimájú szalmakalapját, és hosszan elnézve figyelte az utat. Eközben sok minden járt a fejében. Az bizonyos, hogy Lebombo a kecskéivel a lábát sem teheti az útra, ha Jesu Katembe meg nem engedi, ha mégis, megfizetteti vele az útpénzt — talán egy ezüst angolait, vagy pedig egy kis üveget abból az édes illatú szagosvizből, amilyen mindig van Lebombónak. hogy vasárnap belocsolhassa vele a haját.

A szoros mélyebbik felén egy fénylő pont tűnt fel. Jesu Katembe elörehajolt, hogy jobban lássa, mi lehet az. Egy pillanatra eltűnt a domb mögött, aztán újra felvillant. Nem Lebombo volt, nem is a kecskék, de ilyen távolságból nem tudta, ki lehet. Legalábbis egyelőre nem. Aztán, amint a pont felfelé kapaszkodott a dombra, már a fekete haját is látta, a fénylő vállát és aztán már Maria Quelimane kék blúzát is.

Közeledett, mint aki éppenséggel nem törődik vele, hol jár, és omladozott a föld meztelen talpa alatt. Most már a sárga úton lépkedett, és hamarosan azt is észre kell vennie, hogy Jesu Katembe odafent ül a kerítésen.

Jesu most azt gondolta, legjobb, ha nyomban befordul a kunyhójába. Maria Quelimane holnap esküszik az öreg Francisco Baretóval. Holnap biztosítja magának, hogy a gyereke mind, ha lesz neki, angolai assimilado lesz, civilizált fehér ember, és Jesu Katembe talán arra is gondolt, hogy nem szívesen mondaná meg a lánynak, mit nézett annyira az úton.

A lány megállt, felvett egy száraz ágat, aztán a kavicsokat kezdte rugdosni az úton. Úgy tett, mintha nem lett volna ott más, csak ő, pedig tudta, hogy ott van Jesu is. Észrevette a mozgást a kerítés tetején. Lassan, előrehajolva ment tovább, húzta az ágat, és ott maradt a nyoma a földön, míg oda nem ért, ahonnan, mikor fölnézett, már látta a kraalt és a csoportba sűrűsödő zsúpfedeles kunyhókat. Akkor megszólította Jesut, de a szeme most is az útra tapadt, valami kis gyomra az út szélén.

— Ember, ha leesel onnan, kitöröd a nyakadat.

— Azt hiszed, mi?

Jesu csak kapaszkodott a kerítésen, és azon törte a fejét, hogyan kérdezhetné meg Maria Quelimanét, mi dolga volt a folyónál, és most mit keres itt a sárga úton, mikor otthon lenne a helye, hogy megfürödjön holnapra. A lány mintha olvasna a gondolataiban, megszólalt:

— Ma este, ha lemegy a nap, megfürösztenek. Utána már a férjem, Francisco Bareto nem ereszt el hazulról.

A lány feltűzött egy elszabadult hajfürtöt, és nem szólt többet. Jesu Katembe csak bámulta az ujját, a könnyű mozgását a fénylő haj között.

Majdnem kiszaladt a száján: egy ilyen vénember.

— Ha leszállsz arról a kerítésről, megnézheted, micsoda gyűrűm van. Ezzel esketnek holnap, a Nazaret-kápolnában.

Jesu próbált kitalálni valamit, mit mondana neki, hogy fölemelje a fejét. Szerette volna úgy egészen látni az arcát, még mielőtt eltakarják az esküvői fátyollal.

— Ide hallgas — mondta —, Lebombo azt mesélte, hogy a Szűzanya oltárán, végig a lépcsőkön gyertyák égnek majd. És asszonyok térdepelnek fátyolosán végig. És azt is mondja, hangszóró is van a templomban.

Elhallgatott, de a lány nem felelt.

— No, most bemegyek — mondta hirtelen Jesu.

A lány sose azt tette, amit várt volna tőle. Egyre csak a földre szegezte a szemét.

— Mindenki azt beszéli — felelt végre nagyon halkan. — De én megyek már. Haza.

— Az a gyűrű nem lehet valami csodálatos.

És most egymásra néztek. Aztán meg gyorsan félre, mintha a szemük a dombokat méregetné.

— Katembe mama idehaza van? — kérdezte a lány.

— Nincs. Senki sincs itthon. Bementek a városba a búcsúra. Csak akkor jönnek meg, ha vége lesz.

— Úgy? Akkor én megyek.

A lány lesimította a haját, és könnyedén megindult szembe a nappal. Könnyű szellő játszott a porral a sárga úton.

Jesu Katembe nézett utána. Amint rásütött a nap, úgy változtak a színek rajta, egyik percben bronzos, aztán barna, aztán meg csillogó fekete lett. Valami fájdalmas szorítást érzett a hasában, és mintha szájában érezné az izzadság ízét.

Leszállt a kerítésről, feltette a kalapját, egy lyukkal szorosabbra húzta a nadrágsziját, aztán megindult a bozótos domboldalon a virágzó nagy fa felé. Leért a sárga útra, lekuporodott a közepén, és két nagy tenyerét a földre támasztotta.

Alig telt bele egy kis idő, meghallotta a gördülő kis rögök neszét, és nemsokára az egyre közeledő halk éneklést is. Felegyenesedett, amikor Maria Quelimane feltűnt az úton.

A lány megriadt egy kicsit, mikor meglátta, hogy a férfi elállja az útját. Szálas volt és erős növésű, roppant széles a válla, és dagadoztak az izmok rajta végig, le a lábikrájáig. És fekete volt, amilyen fekete a termőföld, és fekete Angola is, a Fekete Édesanya.

Amint lépett a lány, meglebbentette a szellő szoknyáit a combjai között, és a napfény megcsillant fénylő arcán. Mind a ketten mozdulatlanul, hallgatagon álltak ott, egészen addig, míg egy hosszú árnyék át nem vágta az utat. Jesu Katembe megindult, és amint ment, csak a kezét, a széles tenyerét nézegette, és a megkeményedett bőrt rajta.

— Hát lejöttél — mondta a lány.

— Biztosan igaz, amit beszélnek. Amit Lebombo mondott a templomról, meg a hangszóróról.

— Igaz. Úgy van.

— Az a gyűrű mégse lehet olyan csodálatos.

— De az — felelt a lány —, az.

w

Es most hirtelen hátat fordított a férfinak, és a keze eltűnt elöl a blúza alatt. Jesu próbálta meglesni, mit csinál, de nem látta. Csak a mozgó barna könyökét láthatta, és csupasz, barna karját vállig. Csak állt ott izzadva, és nézte a ruha redőit, meg azt, hogy köztük kirajzolódnak a lány testének körvonalai. Marina Quelimanét megfürösztik ma, amint lemegy a nap, de ö sose hallott még olyasmit, hogy valakit ruhástul fürösztöttek volna meg. Most megfordult a lány, és egy kis aranypántot nyújtott feléje.

— De ki tudja, hogy igazi-e?

A kezébe azért a világért se vette volna. Legjobb volt így — csak lógjon az a gyűrű a zsinóron, a vén Francisco Bareto menyasszonya nyakában. Mikor látta a lány, hogy semmiképp nem veszi a kezébe, megint visszadugta a blúza alá.

— És ha akármilyen is az a gyűrű — szólalt meg Jesu Katembe —, az öregségét mégse veszi el.

— De vesz nekem sok ruhát is, értsd meg. és gyöngyös cipőt. Apám, Mongasi, ment el vele megvenni.

Jesu Katembe most közelebb lépett hozzá.

— Én leszek az úmö a házban, és portugálok lesznek a gyerekeim, assimíladók.

Jesu még jobban közeledett hozzá, nem túl szorosan, csak éppen annyira, hogy hozzáért azért.

— Meleg vízben fürösztenek meg? Mert némelyik lányt meleg vízben szokták.

— Abban.

— Jobb is úgy.

A lány érezte, hogy a nap lefelé megy az égen, és hogy Jesu karja ott van a szoknyája közelében.

— Megyek már haza.

Megint elhallgattak, és kerülték egymás tekintetét. A^erős kar szorosan a ruhájához simult.

— Apám, Mongasi, megvert enyszer, amiért elmentem hazulról. Fájt is nagyon, de még hogy, mert nagy erős bot volt.

Jesu Katembe nagyokat lélegzett, de nem szólt semmit. Maria Quelimane fiatal volt, éppúgy, mint ő, fekete földből született a forró napokban, még mielőtt a cacimbo hűvös szele feltámad. Egy évben születtek.

— Apám, Mongasi, és Bareto, az öregember, együtt mentek el ma. Megveszik nekem azt a holmit. És Francisco Bareto puskát hord magával, és forradás van a fülén.

— Ha tudom, akkor sem ijedek meg -r- mondta erre nagyon halkan Jesu Katembe.

A lány erősen összeszorította a száját, nem szólt semmit, egyre csak a füvet meg a föld színét bámulta.

— Sose szerettem — szólalt meg végre —, de Mongasi földje, meg a víz miatt van, és aztán tudod, az a dolog az assimiladó-kkal...

— Úmm ...

— És apám, Mongasi, azt mondta, férjhez kell menni. Azt mondta, az asszony arra való ...

Mondott volna még többet is, de az a kar erősen a derekára fonódott.

— Hagyj nekem békét, ember, te is tudhatod, nem volna jó, ha most valaki meglátna bennünket.

— Senki sem jár erre most.

Mind a ketten a környék neszeit figyelték.

— Hát jól van — mondta Jesu Katembe, de érezte, hogy fejébe száll a vér, és még a lába is reszket.

— Enyém a jószág — mondta —, négy van, meg a borjak.

— Nem lehet — mondta a lány, de nem nézett föl rá —, apámnak, Mongasinak ez nem elég.

— Enyém az erdő is, meg a kecskék.

— Nem.

De a testét mégsem tudta elhúzni. Jesu Katembe húzta magával lassan az út széle felé, a sziklák mögé a fűre.

— Nem volna az jó, ember, ha valaki meglátna bennünket.

— Menj oda a virágzó fa mögé. Én is mindjárt ott leszek! Maria Quelimane haza szeretett volna menni, elfutni innen, de valami visszatartotta és a lépteit fel a dombnak, a virágzó fa felé irányította. Mikor a fához ért, leült, és a törzsének támaszkodott. Nézte a napot, a távolban izzó kis darabját, és azt kívánta, bárcsak soha ne tűnne el a hegyek mögött. Félt most egy kicsit, mert hallotta a közeledő lépéseket a domboldalon. Az enyhe szellő férfiszagot vitt feléje, és hirtelen, szinte nesztelenül már ott is állt előtte.

Jó darabig hallgattak mind a ketten, földre szegezett szemmel. Aztán megszólalt Jesu — hát —, és nézett a lányra.

Maria Quelimane szólni se tudott. Csak nekifeszült a fa törzsének, és összehúzta magát, amennyire tudta. A férfi előrehajolt, Maria pedig szorosan lehúzta szoknyáját a bokájáig, ellenkezve, de azért mégsem nagyon, mert az a nagy kéz utat talált elöl a blúza alá. És most lement a nap, vagy talán mégsem, de amúgy sem láthatott semmit, mert Jesu Katembe egészen eltakarta a nagy testével.

Utána is ott maradt még fekve a fa tövében, de Maria Quelimane olyan gyorsan ért le a dombról, mint a gördülő kavics. A. sárga útról visszanézett még a virágzó fa sötét körvonalaira, de nem látott belőle semmit, csak egy kis fehérséget Jesu Katembe ingéből, de az is nagyon messze volt már.

Érezte, hogy vér csorog végig a combján a térdéig, rémülten letérdelt, és marokra fogott földdel dörzsölte magát