Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1983-03-01 / 10. szám

HERBERT L. SHORE

MENYEGZŐ ANGOLÁBAN

a szoknya alatt. Utána átment a dombon, és most már láthatta a falu fényeit.

Otthon, Mayete néni várta már, annyira várta már, hogy inkább kívül, mint belül volt az ajtón.

— Gyere már, te lány, gyere — mondta.

Nagyanyja odabent a tűz előtt térdepelt, és szappannal telt lopótök volt a kezében. A tűz fényében és a sötétben olyan volt Umzila nagymama ösztövér arca a kiaszott hosszú nyakán, mint egy ragadozó madár. A másik szobából áthallatszott az asszonybeszéd, meg az őrlő kövek zaja, mert gabonát őröltek. Umzila nagymama nevetéssel fogadta.

— Vetkőzz le, te lány. Gyorsan, gyorsan. Először a hajadat mosd meg.

Az öregasszony segített neki. Másik szoknyát, tiszta ruhát hozott, mig Maria Quelimane szappannal dörzsölte a haját.

— Fél ez a lány — mondta nevetve Umzila nagymama. — Ugye félsz, te lány? Pedig nem rossz.

Fürdő után átvezették a lányt a kis kunyhóba, melyet erre az alkalomra építettek, a házzal szemközt. Néhány szék állt sorban a fal mellett, és azt mondták a lánynak, üljön le oda.

— De adjatok valami fényt is — mondta Maria Quelimane —, nagyon sötét van itt.

Umzila nagymama megint nevetett, aztán visszament a házba, hogy megmondja az asszonyoknak, mennyire fél az a lány. Erre hangosabb lett a beszéd, meg a nevetés. De hamarosan Maria Quelimane egyéb hangot is hallott. Megjöttek a lovak, és nagyanyja kiment, köszöntötte Baretót az öregembert, meg apját, Mongasit.

— És mi van azzal, akit ma füröszteni kell — kérdezte Mongasi apa.

— Már végeztünk. Odabent ül most a széken. Éppen világosságot akarok vinni neki.

A két férfi belépett a kunyhóba, és leült. Maria Quelimane meg ott ült a sötétben, és csak annyit hallott, hogy halkan beszélgetnek, de nem értette meg, mit mondanak. Francisco Bareto cigarettát vett elő, szájába tette, nagyon lassan gyújtott rá, s a gyufa világánál láthatta a lányt. Nem nézett fel rá. Kiégett a gyufa, de a lánynak úgy tűnt, hogy az öregember a sötétségen át is még mindig öt nézi az apró, szúrós szemével.

— Megfürödtél már?

Megérezte a szappanszagot, amint szippantott a cigarettáján. Umzila nagymama behozta a petróleumlámpát, letette az asztalra a sarokban, aztán magukra hagyta őket. A két férfi felváltva húzott az üvegből, mely ott állt kettőjük között. Lassan és hosszan.

— Mongasi Quelimane, jól tennéd, ha megkérnéd nagymamát, készítse elő a lányodat. Mégis az öregasszony tudja a legjobban, mit kell mondani ilyenkor fiatal lányoknak.

— Jó — felelt Mongasi, és a lányát nézte. Még mindig lehorgasztott fejjel ült a helyén.

— Gyere ide.

Maria nem mozdult.

— Gyere ide, ha mondom, te lány.

A lány felemelte fejét, de a szemét nem vette le az ajtó fekete négyszögéről.

— Don Bareto gyönyörű ruhát vett neked. Várj csak, mindjárt behozom.

Mongasi arra várt, hogy a lány szól majd valamit, de Maria csak hallgatott.

— Pénzbe került az, sok-sok angolait adott érte.

— Én legszívesebben el se fogadnám, apám.- Mi?

Maria Quelimane csak pislantott egyet, és összehúzta magát a széken.

— Legjobb lenne eltenni — mondta a lány.

A két férfi összenézett, aztán a lányt nézte mind a kettő. Nehéz csönd ülte meg a szobát. Nem hallatszott egyéb, csak asszonyok nevetése a házból, meg Umzila nagymama beszéde.

— Talán nem kell neki, Mongasi Quelimane, talán a lány...

— Dehogynem kell neki. Tudom én azt.

Maria Quelimane Francisco Baretót nézte, éppen a földre köpött.

— Nem megyek el Don Baretóval apám, semmiképpen nem.

Az öreg megmozdult a széken, és a cigarettafüstön át a lányt nézte.

— Megmondtam én ezt. Talán van neki valakije, ahhoz akar menni, Mongasi Quelimane.

— Nincs neki senkije. Tudom.

Maria Quelimane nem emelte föl a tekintetét, még a kezét sem mozdította.

— Jesu Katembe szívesen jönne velem, én is ővele — mondta —, ezelőtt soha, de ma így van ... igen. És ezt akartam mondani maguknak.

Elhallgatott már azért is, hogy lélegzetet vegyen. Egyikük sem mozdult a helyéből. A két férfi csak hallgatta.

— Talán jobb lett volna, ha nem szólok semmit. De én elkövettem valamit. Soha azelőtt, de éppen ma. Francisco Baretónak biztosan nem kellek én holnap. Jesu Katembe elvitt engem a virágzó fa alá. És én elmentem vele, és utána megfürösztöttek.

— Hazudsz — mondta erre Mongasi.

— Nem hazudik — felelte Francisco Bareto, és a torka mélyéről halk nevetés tört fel.

— Nagyon sajnálom — mondta aztán. — De most már nem tudom, hogyan lehetne a vizet a folyómból a te földedre vezetni, ugye? Azt sem tudom, hogyan beszélhetnénk most már egyéb dolgokról — vállat vont.

Mongasi Quelimane elgondolkozott ezen a beszéden. Mire a másik végére ért, lassan megszólalt:

— Nagyon jól jönne nekem, Don Bareto, ha még az idén elérné a viz a kihaló földemet. Száraz és csak poros a rét, és csak éhség vár ránk. Mind a kettőnket megcsaltak.

Összenéztek, de egy pillájuk sem rezdült.

— Azt mondja, mégis volna rá mód? — kérdezte Mongasi rekedten. — Talán megtalálhatjuk a módját?

A vén Bareto a lámpára fordította szúrós szemét. Ö is elgondolkozott, mielőtt kimondta.

— Volna egy mód — mondta. — Megvan a módja. — Lassan hosszút szívott a cigarettán. — Azzal a feltétellel, Mongasi Quelimane, ha igazságot tesznek.

— A fiút mindenesetre ...

— Nem a fiút, Mongasi. Arra majd gondunk lesz, de.. .

Fejével az összegörnyedt lány felé intett.

Most megszólalt Mongasi Quelimane, de úgy, hogy a szája is alig mozdult.

— Amint mondta, Don Bareto, igazságot kell tenni.

Francisco Bareto úgy nevetett erre, mintha kavics zörögne,

és ismét húzott egyet az üvegből.

— Az esküvőt mindenképpen megtartjuk, szólj neki, hogy vegye fel azt a ruhát. Az övé.

A két férfi felállt, és a lány látta, hogy az árnyékuk elnyúlik a kunyhó faláig, sőt még a tetőt is éri. Azt hitte, kimentek már, de apja, Mongasi, visszafordult az ajtóból.

— Lányom — fojtott hangon beszélt, mint aki bánkódik —, nem maradunk el soká. Közben vedd fel a holnapi ruhádat. Tűzd hajadba a fésűket, és úgy várj ránk.

Maria felelni akart valamit, de apja gyorsan elhallgattatta. — Umzila mama majd segít neked. És te vársz majd minket.

Sarkon fordult, kiment. Most a lány a lovak indulását hallotta, és Umzila nagymama már meg is érkezett.

— Gyere, lányom, felöltöztetlek.

— Hova mentek?

— Férfiak ők, gyerekem, hogy tudhatná azt az ember? Te holnap férjhez mész, és tőlem azt kívánja Don Bareto, hogy öltöztesselek fel az esküvői ruhádba. Gyere, ha mondom.

És Maria Quelimane ismét ott ült a sötétben a fal mellett, és várt. Lenge szoknya omlott le a bokájáig, selyemfátyol borult a vállára. Gyöngyhimzésű szaténcipőt húztak a lábára.

Az asszonyok már hazamentek, és csak az éji bogarak zenéjét hallgatta, meg a feléledő szél susogását.

Egyszerre ugatni kezdtek a kutyák, és messziről hallgatta a lovakat. Aztán apja, Mongasi lépteit hallotta, s már ott is állt a nyitott ajtóban.

— Gyere ki — szólt hozzá.

A lány nem felelt, de összefogta szoknyáját és eligazította a fátylat a vállán. Apja, Mongasi, félreállt az útból, és Maria kilépett.

Francisco Bareto nyeregben várta. Mintha összenőtt volna a lovával.

Mongasi Quelimane szelíd kancát vezetett elő.

— Ülj fel rá, lányom, én a lovammal itt leszek mögötted.

A lány most felnézett. Kétkedés volt a szemében.

— Jól van — mondta —, de hová?

— Csak gyere — felelt Mongasi Queiimane.

— Ez a nászéjszakád — tette hozzá Francisco Bareto.

Lassan, lépésben mentek végig az utcán, vigyázva, hogy ki

ne fárasszák a lovakat, mert már megizzadtak a korábban megtett úton. Francisco Bareto ment elöl, ügyelve a távolságra és kevély tartására. Maria Quelimane a levegőt is alig érezte, csak a nedvesség gyűlt össze a szájában. Elhagyták a zöldellő dombot, és átkeltek a folyón. Olyan csöndes volt a víz, hogy szinte mozdulatlanul tükrözte a csillagokat, csak a szentjánosbogarak fénylő pontjai imbolyogtak körülöttük. Elérték a túlsó partot, s hamarosan a sárga utat is.

— Innen már jobb, ha gyalog megyünk — mondta Francisco Bareto.

Megálltak, és leszálltak a lóról.

— Add a kezed, lányom, gyalog megyünk tovább.

— Hová megyünk, apám?

— Azt mondtad, Jesu Katembe volt?

— Azt — felelt a lány izgatottan —, hát őhozzá megyünk? Azt mondta, feleségül vesz, ha beleegyezik apám. Van marhája, négy darab, meg a borjak és a kecskék ...

— Azt hiszem, nemigen vehet majd feleségül.

A lány rosszat sejtett apja szavaiból, és megállj de a vén Francisco Bareto megfogta a karját.

— Túl sokat beszélsz, Mongasi. Fogd a másik karját.

Maria ment a két férfi között. Hosszúkat léptek, és

nehezen tudott együtt haladni velük.

— Eresszen el, apám.

Francisco Bareto megszólalt, s mintha a földnek beszélne.

— Ez a hely jó lesz.

Maria Quelimane meghallotta. Azt már tudta, hogy most művelnek vele valamit, de hogy mit és hogyan, azt nem. Látta, hogy vén Bareto egy vastag kemény karó végét hegyezi széles pengéjű késével. Aztán beverte a főidbe, és szabadon állt a hosszan kihegyezett vége. Maria Quelimane most apjához fordult.

— Apám, ne segítsen neki ebben.

Kiszabadította karját, és futott néhány lépést. Nem sokat, mert a két férfi a karóhoz vonszolta. Mongasi Quelimane felrántotta a szoknyáját.

— Bocsáss meg, papa!

De hamar végeztek.

— Nem ér elég magasra Don Bareto.

— Dehogynem. Három arasznyit hagytam szabadon.

Maria Quelimane esengve vonaglott a földön, de vén

Bareto felrántotta. Mongasi apa teljes szélességében felhúzta a szoknyáját.

— így most rendben lesz.

— Rendben. Nézd csak meg.

És akkor karóba húzták a lányt. Vén Bareto ránehezedett a vállára, nyomta lassan lefelé, hallotta, hogy megszakad a belseje, hallotta a sikoltását is, mert eleinte nagyon is jajgatott, aztán éppenséggel nem. Elcsendesedett, és elnémult.

Francisco Bareto cigarettára gyújtott, és a két férfi hosszasan álldogált a lány mellett. Aztán Bareto eligazgatta a fátylat Maria feje körül, keresztbe tette kis kezét, lesimította, elrendezte körülötte szoknyáját. Mikor elkészült, keresztet vetett.

— Mehetnénk már — szólalt meg Mongasi Quelimane.

Elmentek.

— Ott hagytam mellette a cigarettámat — mondta később vén Bareto.

De Mongasi Quelimane nem hallott semmit. A búcsú hangjai feléjük szálltak a levegőben, de Quelimane nem hallott egyebet, csak a lovak patáinak dobogását, a mező hajnali sötétségében.

Napkelte előtt megindult a cacimbo hűvös fuvallata, és elvitte a forróságot a földről.

Róna Ilona fordítása

(nő 15)