Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-02-08 / 7. szám
szokott probléma lenni, hogy a feleségemnek tuladonképpen nem kettő, jóval több gyermeke van. Egy színházra való ... — mondja mosolyogva, majd magával csalja Vikit és Dodit, hogy nyugodtan beszélgethessünk a Jóbarátokról. Hetvenhárom őszétől vagyok Buzitán — mondja a feleség. — A házasság hozott Kassára, mert a férjem, akivel még szülővárosomban. Füleken (Fil'akovo) ismerkedtem meg, itt kapott állást. De nem bántam meg. Előfordul, hogy hetente pár órát vagyunk csak együtt, hogy napokig éljük a „cetliházasságot", máskor azonban kipótoljuk, amikor mondjuk három-négy napot is itthon van. Olyankor, persze, nekem is könnyebb. És az is jó, hogy nem egyformák a problémáink, hogy mindenki más szempontból közelíti meg az együttélés gondjait, én is, ő is, na és a gyerekek is, hiszen az ő véleményük legalább annyira mérvadó, mint a miénk. így van ez az iskolában is, ahol tanítok, és a Jóbarátok tagjaival is ilyen a kapcsolatom. Mondják is rám, hogy gyerekbolond vagyok, de nem érdekel, mit mondónak egyesek, mert tudom a magam igazát. Három éve alapítottuk a Jóbarátokat, s eddig minden évben eljutottunk a Dunamenti Tavasz országos fesztiválra, s mindháromszor második díjjal tértünk haza. Nagy volt mindenkor az öröm, nagyon nagy, de mint mindenbe, ebbe is vegyült némi keserűség. A Biciklit például csak kétszer mutattuk be Szlovákiában, kétszer Magyarországon, a Négy évszakot háromszor idehaza, a Boldizsárt ötször itthon, kétszer a határon túl. Ez nagyon kevés. Félreértés ne essék, nem a sikerélmény fontosságáról, a siker hajszolásáról beszélek, elsősorban a szakmáról. A színpadról, a gyermekszínész magabiztosságáról, ami egyben személyisége fejlődését is elősegíti. Az elkészült produkció előadásokat követel magának, s ha nem kap kellő számban, vissza is üthet. így tapasztalom. S még nem szóltam az egymást látásról. Kassán, Szepsiben (Moldava nad Bodvou), Rozsnyón (Roznava) s a kicsit távolabbi Bodrogközben remek gyermekcsoportok működnek a magyar tanítási nyelvű alapiskolákban, csak valahogy nincs alkalmunk tapasztalatot cserélni, nincs lehetőségünk úgynevezett iskolai színjátszó délutánokat szervezni, amelyek fontosságát már Komensky is hangsúlyozta. Olyan nehéz lenne összehozni? Jóbarátoknak azért is szükségük lenne gyakoribb tapasztalatcserére, illetve — szerzésre, mert tornateremben próbálnak. A falu közepén épülő művelődési ház már huzamosabb ideje befejezésre vár, elkészültéig azonban nem marad más lehetőség, mint a rossz akusztikájú, térérzéseket gyengítő tornaterem, amelyben a gyerekek bizonytalanná válnak, s improvizációs készségük is megcsappan. — Most'is attól tartok a legjobban, hogy bizonytalanná teszi őket a hatalmas tér, s ha felkerülnek egy-egy, a tornateremnél mindenképpen zártabb, szükebb színpadra, zavarba jönnek, szétszóródnak. Több éves gondunk ez, de hiába, húsz gyerek nem fér el a régi kultúrház színpadán. Mert húsz gyermek játszik majd a „Szöcske, a furfangos diák" című új darabunkban. A színházi tanfolyamok szakelőadói nemegyszer hangsúlyozták, hogy bátrabban nyúljunk a szöveghez, most aztán alaposan hozzányúltunk a népmeséhez. A mi csoportunkban mindenki mindenkinek partnere, a gyerekekkel együtt írom színpadra a mesét. A mese alapötlete természetesen megmaradt, a történések viszont mások, hiszen más a világ is, amelyben most élünk. Mi például három királylányt írtunk a darabba egy helyett. Remélem, minden nézőnk megérti, miért ezt a dramaturgiai-írói megoldást választottuk. Hogy milyen produkció kerekedik a Szöcskéből, még nem tudjuk, egy azonban biztos, ha nem jutunk is el vele sehova, megfizethetetlenek azok az apró szellemi termékek, eredmények, amelyeket a gyerekek erőfeszítése, kreativitása a felszínre hozott. Gondom a zene, mert hiába van talán másféltucatnyi zeneiskolásunk, közülük csak egyetlen tud zenélni. Szinte hihetetlen, de így igaz. Azt az egy zenélni tudó srácot rászedtem ugyan, hogy furulyázzon a Szöcskében, de csak a jövő mondja meg, milyen eredménnyel. — Itthon? Hát mit mondjak? Természetes, hogy csináljuk, amit csinálni kell. Nem tudom még, mi lesz Vikiből és Dodiból, egyben azonban, úgy érzem, jogosan reménykedem: a kultúrát, ezen keresztül embert, családot, nemzetet, közösséget becsülő, szeretetközpontú emberekké válnak. Olyanná, mint amilyen a buzitaiak többsége, akikkel nemcsak a színjátszó csoportban, hanem bent, az osztályban is együtt dolgozom. Hangsúlyozom, hogy együtt, mert nemcsak szeretem, amikor a gyermek partner, de hiszem, hogy zömével ennek megfelelően cselekszem. Erre törekszem itthon, a családban is. Meggyőződésem, gyáraink, üzemeink, tantestületeink, kulturális és egyéb intézményeink közül is ott folyik valódi országépítő munka, ahol az egyenrangúság érzése munkál, ahol az emberek kölcsönös tiszteletének, a gyakorlati egyenjogúságnak alkotó jellege van. Magyarán, ahol megbecsülik, s mind erkölcsileg, mind anyagilag szigorúan, de pontosan értékelik az elvégzett munkát. Skvarenyiak Máriát négy esztendeje ismerem. Valamennyi rendezését láttam Buzitán és a Dunamenti Tavasz színpadán is. Tudom, Bujánszky Istvánnéval — aki a szavalok és prózamondók munkáját ösztökéli — és az anyanyelvi művelődést, műveltséget nélkülözhetetlennek tartó kollégáival együtt sokat tett — s nyilván ezután is tenni fog — annak érdekében, hogy Buzitán egyre több olyan tanuló hagyja el az iskola padjait, aki önálló személyiségével felel meg az elvárásoknak. Azt is tudom, hogy az idén már nem egy, hanem két csoportra való gyermek jelentkezett nála színházat játszani, ezért valószínűleg arra kényszerül, hogy a kisebbekkel - etűdöket gyakoroljon, a nagyobbakkal pedig, a kreatív színház munkamódszereit alkalmazva, a Szöcskét. Azt már nem mondta el, amit a felnőtt színjátszók próbáin eltöltött esték valamelyikén hallottam, hogy a Boldizsárt még nem láthatta a buzitai iskola valamennyi tanulója. Bemutatására állítólag nem volt lehetőség. Mégis bízom abban, hogy Skvarenyiak Mária legalább olyan kitartással küzd továbbra is a csoportért, mint férje a mozdonyért, mint Dodi, hogy személyi csúcsot ússzon kétszáz gyorson, háton és mellen, vagy mint Viki, hogy rajzait megdicsérjék az óvodában. S azért is bízom Skvarenyiak Máriában, mert sírni tud. Még olyankor is, amikor az egész ország látja: a Dunamenti Tavaszon. Mert nem úgy sikerült, ahogy szerette volna, s mert mégis ők lettek a legjobbak ... SZIGETI LÁSZLÓ fórum __________ Kérdez: T. Ilona, bratislavai lakos Tavasszal lesz az esküvőnk. Iparművész vagyok, a szakmában saját nevemen ismernek, s ezért a továbbiakban is szeretném megtartani lánykori vezetéknevemet, de ugyanakkor jövendő férjem vezetéknevét is szeretném felvenni. Nem tudom, lehetséges-e az ilyen megoldás? Válaszol: Margita Králová, a bratislavai II. kerületi nemzeti bizottság anyakönywezetője. Válaszommal, sajnos, nem tudom megörvendeztetni kedves olvasójukat. A házasulandó feleknek még a házasságkötés előtt közös nevezőre kell jutniuk a továbbiakban használandó vezetéknevet illetően, s elhatározásukat jegyzőkönyvbe foglaljuk. Tulajdonképpen két lehetőség áll rendelkezésükre: 1. ) közös vezetéknév — ez lehet akár a nő, akár a férfi vezetékneve. Például, ha egyiküket Kisnek, másikukat pedig Kovácsnak hívják, a házasságkötés után vagy Kis vagy Kovács lesz mindkettőjük közös neve. s természetesen közös gyermekeiké is. 2. ) mindketten megtartják régi vezetéknevüket — vagyis egyikük marad Kis. másikuk pedig Kovács. A Kisné Kovács Anna vagy a Kis Kovács Anna megoldást ez a variáció sem foglalja magába. Ez tehát nálunk hivatalosan, vagyis anyakönyvbe jegyezve nem létezik. Szeretném felhívni a figyelmükét a második lehetőség buktatóira is. amelyek főleg a gyerekek megszületése után jelentkeznek, s amellyel a házasulandók — tapasztalatom szerint nem nagyon számolnak. Ugyanis a gyermek csak az egyik szülő vezetéknevét viselheti, s ez neki az iskolában, a többi lurkó csodálkozásának kereszttüzében, gyakran elég kellemetlen. Éppen ezért nem egy házaspár kényszerül később arra, hogy utólag válassza az első variációt, vagyis a közös vezetéknevet. Ebben az esetben az illetékes nemzeti bizottságon kell kérvényezniük a vezetéknév megváltoztatását megfelelő indoklással. Az áu’ratási díj 200 korona. S ha már a neveknél tartunk, szeretnék megemlíteni még két törvényadta lehetőséget. AZ egyik a személynév megváltoztatása. Az eljárás hasonló, mint az előbbiekben. A döntést ugyancsak meg kell indokolni. Olyan esetekben, amikor valamilyen divatos nevet akarnak — Katiból Juliettává, Mariangelává szeretnének átvedleni — a kéréseket elutasítjuk. Elfogadható okokként említeném például, ha a gyermek neve Péter, de kiskorától kezdve mindenki Ferinek hívja, és hasonlók. Végezetül pedig az elvált nők vezetéknevét illetően: A válás bíróság által kimondott időpontjától számított 1 hónapon belül díjmentesen intézzük a név „visszaváltoztatását”. Az ezt követő időszakban pedig a már említett módon — indoklással, átíratási díjjal. De az elvált nő mindig csak az előzőleg viselt vezetéknévhez „térhet vissza”. Vagyis aki például már másodszor válik el. csak az első férje nevét viselheti újra, lánykori nevét nem. I Köszönöm a beszélgetési. Ennyit tehát a nevekről. Helyszűke miatt a névváltoztatás okaként felsorolt, nemegyszer megmosolyogtató, humoros. de néha már a tragikum felé hajtó „érveket" most nem tudom ismertetni. Egy azonban biztos. Ha a nominalisrák — ..névpártiak, elnevezéspártiak”— és a realisták — ..nem a név a lényeg"— (persze a jellemzést egy kicsit leegyszerűsítettem), között e téren is fellángolna a vita. valószínűleg az előbbiek vinnék el a pálmát. Mert sok esetben — s nemcsak a bonyolultabb ügyintézés, hanem a rosszmájúság, előítéletek következtében — azok is. akik Rómeóként, Júliára hallgatva egykor „eldobták nevüket ”, kénytelenek később rábólintani arra. hogy: bizony, sokat jelent a név. LÁM PL ZSUZSANNA c nos
