Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1983-02-08 / 7. szám

A mozdony,

ikivel és Dodival még tavaly, egy napsütéses tavaszi hétvégén összebarátkoztam. Édesanyjukat kísérték el egy amatőr színházi rendezőknek szervezett tanfolyamra, s amíg a felnőttek a szakelőadót hallgatták, ők a völgy mélyén szenderülő tó partján rögtönözték játékaikat. Felelősségteljesen, mint a komoly munkát végzők, mégis önfeledten, mint akik érzik, hogy a játék egyenlő önmagukkal. Este már együtt beszélgettünk, ki-ki fölfedve titkát az óvodáról, iskoláról, apuról, anyuról, a könyvekről, a barátságról, na és a színházról, természetesen. Azért természetesen, mert Viki és Dodi valamivel közelebb kerültek a gyermekszínjátszás titkaihoz, mint pajtásaik. Ugyanis édesanyjuk Skvarenyiak Mária, akinek munkája nyomán országos hírűvé vált a buzitai (Buzica) Jóbarátok gyermekszínjátszó csoport, akinek színházszeretete nemcsak a buzitai alapiskola színjátszóiban, hanem a család valamennyi tagjában is vonzalmat ébresztett. Legalábbis erre enged következtetni Viki és Dodi párbeszéde, melyet az agyafúrt Boldizsárról folytattak, akinek történetei bemutatásáért a buzitai gyerkőcök a tavalyi Dunamenti Tavaszon második díjat kaptak, s ez majdnem felért az elsővel, hiszen azt a bíráló bizottság nem adta ki. A

a színház,

Viki és Dodi

nyolcéves Dodival rengeteget beszélgethettem a buzitaiak három évvel ezelőtt bemutatott Bicikli című darabjáról is, amellyel először jutottak az országos szemlére. Persze, a község pezsgő kulturális életéről nem csupán a Jóbarátok, de az énekkar és a felnőtt színjátszók sikeres működése is ékesen tanúskodik, nem beszélve prózamondóinkról és szavalóikról, akik szinte valamennyi országos rangú szemlén a nemzetiségi szellemiséghez méltón képviselik közösségüket.

E serényen cselekvő emberek lakta határmenti faluba utazik Kassáról (Kosice) minden munkanapon Skvarenyiak Mária tanítónő, miután hajnali fél hatkor elindul egy sokemeletes bérház háromszobás lakásából, hogy a magyar alapiskola harmadik osztályába járó József fiát edzésre az uszodába, Viktória lányát pedig az óvodába kísérje, majd szaladjon az állomásra, hogy elérje a háromnegyed hétkor Buzitára induló autóbuszt. Másként alakul a reggeli rajtja, ha férje éppen nem az országot behálózó sínpárok valamelyikén vezeti a mozdonyt. Ilyenkor megosztják egymás között a családdal járó feladatokat és kötelességeket.

— Az a legjobb, ha apu is itthon van, meg anyu is — mondja Dodi. — Olyankor nagyon jó, játszunk, meg mindenfélét csinálunk. Apu néha elvisz magával vonatozni, mert tudja, hogy nagyon szeretem a mozdonyt, de azt is nagyon szeretem, amit az anyu csinál. Nekem nagyonnagyon tetszett a Boldizsár.

— Nekem is! — vágja közbe Viki, s megállíthatatlanul idézi a számára legkedvesebb színpadi helyzeteket. S mintha Fanyűvővel szimpatizálna a leginkább, ecseteli, mi mindent csinált, hogy célját elérje.

I

gen, Vikinek és Dodinak nyílt, őszinte kritikus véleménye is van apuról meg anyuról, kettejük viselkedéséről, szeretetéről, megoldásairól, merőben különböző munkájáról, ami nyilvánvalóan a játékosság, a kreatív fantázia, a családon belüli egyenjogúság és a szeretet révén válik eggyé, összehangolttá bennük.

— Én belátom, ha a feleségemnek nem lenne gyermekszínháza, belebetegedne — mondja a férj. — Valószínűleg azért értem az alapállását, mert én is megszállott mozdonyvezető vagyok.

— Hetvenötben egy elég csúnya gerincsérülés érte — szól közbe a feleség, mint aki tudja, hogy férje szerénységből nem fogja elmondani az őt jellemző esetet. — Majdnem úgy volt, hogy többet nem kerül vissza a mozdonyra, mégis visszaküzdötte magát. Ha nem élem végig vele, nem hiszem el, mekkora küzdelmet vívott önmagával, betegségével.

— Arról valóban nem szeretek beszélni, mert az természetes volt — szól ismét a férj, majd látva, hogy várjuk a folytatást, nehezen, aggályosán fog önmaga megfogalmazásába. — Akkor döbbentem rá, hogy mit jelent nekem a vasút. Rengeteget töprengtem, kínlódtam és tettem, hogy ismét mozdonyra kerüljek, s hogy ne vegyenek le róla. Ez a hivatás kockázattal jár, de kockázatvállalás nélkül nemcsak mozdonyvezetés, igazi élet sem létezik. A gyerekek is érzik ezt, amikor a mozdonyról beszélgetünk, a szemükben látom mindezt. És a kérdéseket is, a véleményüket is figyelmesen meghallgatom, mert csak így érezhetjük a családon belül azt, hogy mindenki egyenrangú, hogy itt a szeretet honol. Nálunk a családtag, bármilyen munkát végezzen, ha becsületesen végzi, partner.

Persze, a férj nem olyan bőbeszédű, ahogy az a fentiekből kitetszhet, szinte kirakókockaként kell összeilleszteni szavait. És életének azon epizódjait, amelyek szívósságáról, munkaszeretetéről tanúskodnak, nem is ő mondja el, hanem a család. Mindenki valamit. így derül ki, hogy bármikor csenghet a telefon, s mozdonyra szólíthatják, ezért mindig indulásra kész. Hogy egyszer Liptovsky Mikulásban átment rajta az egyenáram, s mert tudja, nem szabad pánikot keltenie, a szerelvényt elvitte Zilinába, a rendeltetési helyére. Hogy végkimerülésben, már-már elviselhetetlen fájdalmakkal, az — szerinte — magánügy.

— Úgy vagyok, mint a feleségem. Amíg bírom, csinálom. Kétévenként orvosi vizsgálaton megyünk keresztül, majd ott elválik, mikor kell abbahagynom. Mondom, amíg lehet, a pályán maradok. A fiataloknak pedig azt üzenem, hogy nagyon megéri mozdonyvezetőnek menni. Nemcsak a jó fizetésért, a távolságokért is, s azért az emberi felelősségért, amely eltölt, amikor elindítom a mozdonyt. Jó értelemben vett megszállottság nélkül ez nem megy, s úgy érzem, színházat sem lehet anélkül csinálni. Ezért is nem