Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-02-01 / 6. szám
irodalmi kalendárium^ A. Czeczot grafikája / Nemzetközi Illusztráció Bieunálé. Brno) Bátorság Az emberi bátorságot hagyjuk, ez kényes probléma. De az állatok bátorságáról vagy gyávaságáról egészen szabadon lehet beszélni. Azt mondják, hogy az oroszlán bátor állat. Miért? Mert megtámadja s megöli a gyenge antilopot? No, ez nem nagy bátorság. Kérdés, hogy az oroszlán a lyukas fogával elmenne-e önként a fogorvoshoz, és tümé-e a fúrást fél óráig ordítás nélkül. A nyúlra meg azt mondják, hogy gyáva állat. Miért? Mert ha a nála harmincszor erősebb agarat meglátja, hát elszalad? Az egértől nem szalad el! Sem a pacsirtától, sem a szöcskétől. Hát az agár nem szalad el a tigristől? Vagy a fegyveres vadász kétszáz fegyveres vadorzótól? Különben is történeti följegyzésekből megállapítható, hogy a nyúl valamikor régen kifogástalanul bátor állat volt. Például a középkorban, ha egy nyúl meglátott egy páncélos vitézt, övében buzogánnyal, vállán bárddal, egyáltalán nem szaladt el. Sőt leült, és gúnyos mosollyal nézte a páncélos vitézt. Ha pedig a vitéz támadólag közeledett feléje, a nyúl egyet-kettőt ugrott, azután megint leült, és megint gúnyosan mosolygott. Igen. a régi görögök és rómaiak, valamint a középkori népek a nyulat még igen bátor állatnak tartották. Bátorságát a nyúl akkor vesztette el, amikor Schwarz Berthold föltalálta a puskaport. Ettől kezdve a nyúl bátorsága a lőfegyverek tökéletesedésével párhuzamosan csökkent, s fokozatosan süllyedt a nyúl a gyávaságnak, mondhatnám erkölcsi züllöttségnek arra a fokára, hogy ma már fegyvertelen kis állat létére nem szégyell egy nagy duplapuskás vadász elől megfutamodni. A halál és a favágó A favágó, aki már öreg ember volt, rozsét szedett az erdőn. Mikor már volt egy kötegrevalója, azt fölvette a hátára, s görnyedve a súlya alatt, baktatott hazafelé. De csakhamar elfáradt, levetette a köteget, leült rá és így sóhajtott fel: — Milyen nehéz is az élet, Istenem! Bár csak jönne a halál és elvinne! A favágó tehát eddig pontosan úgy cselekedett, ahogy La Fontaine meséjében olvasta. Ekkor egy fa mögül előlépett a halál s így szólt: — Itt vagyok, öreg. Hívtál. A favágó egyáltalában nem ijedt meg. sőt óriási nyugalommal nézett a halálra, sőt. mintha vidám mosoly libbent volna meg az ajkán. A halál ezt észrevette, s mivel előtte sem volt ismeretlen a La Fontaine mese. gúnyosan mondta: — Szóval, ugye öreg, csak azt kívánod, hogy segítsem fel a hátadra ezt a köteg rőzsét? — Nem, nem. Szó sincs róla! — szabadkozott az öreg favágó. — Csak vigyél el! A halál elcsodálkozott, s szinte kínos zavarba jött. De az öreg csak noszogatta: — No, ne légy olyan lusta. Add csak fel a hátamra azt a rőzsét. s vigyél el. Haza. Látod, ott lakom abban a kis faluban, annak is a túlsó végében. Nagy út lenne az gyalog egy ilyen öregembernek. A féltékeny ember A féltékeny ember megkérdezi a feleségét hogy miről szól a regény, amit olvas. Izgatottan kérdezi, mert rettentő gyanú marcangolja az ő szívét; vagy boldog szerelemről szól a regény vagy boldogtalanról. Ha boldogról szól, akkor biztosan azért olvassa az asszony, hogy abban élje ki a fantáziáját, mert őt nem szereti. Ha boldogtalan szerelemről szól, akkor azért olvassa az asszony, mert boldogtalan, tehát őt nem szereti. Ha azután nem szerelemről szól a regény, hanem mondjuk közönséges detektívregény — akkor a féltékeny ember tévedett Hah! Nem tévedett A ravasz asszony csak azért olvas detektívregényt s nem szerelmit, mert el akaija terelni az ő gyanúját arról, hogy igazában milyen ábrándok foglalkoztatják. Ha a féltékeny ember tárlatra megy a feleségével, s az asszony alaposan megnéz egy férfi-portrét — már ez gyanús. Hátha még egy valóságos férfit néz meg, aki maga is nézi a férfi-portrét! Ha meg nem a férfi-portrét nézi, hanem mellette a koros hölgy képmását — akkor csak leplezi igazi érdeklődését. De ha például csendéletet vagy tájképet néz elmerülve? Nahát ez egészen közönséges szimulálás. Ha az asszony színházba akar menni — bizonyosan tetszik neki Iksz úr, a hősszerelmes. Ha moziba megy — az csak azért történik, hogy lássa a szép Valentinét. Ha nem tetszett neki a darab, s duzzogva mondja, hogy „hülyeség volt” — persze, mert nem játszott benne a Valentino. Ha az asszony el akar menni sétálni a fétjével — vajon kinek akarja magát mutatni? Vagy kit akar látni? Igen. igen. a múltkor is azt mondta: ne erre menjünk haza. hanem arra. mert arra közelebb. Pedig arra direkt meszszebb! Meg is fogja mérni pontosan a két utat, s meglesz a döntő bizonyíték arról, hogy valakije van, feltétlenül kell. hogy legyen. Ha nagyon gyakran főz zöldborsót? Bizonyos, hogy „ő” a zöldborsót szereti, az a kedvenc étele. Borzasztó. Egyszer a féltékeny ember felesége hosszan elmerülve, szerelmesen nézett a férjére, egyenesen az arcába, bele a szemébe, és boldogan mosolygott. A féltékeny ember elsápadt, és reszketni kezdett, mert azt gondolta: — Tehát mégiscsak van valakije, s az éppen rám hasonlít. (rr no 15,
