Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-11-29 / 49. szám
SZÉP OTTHON Nyári szabadságunkat legtöbben házon kívül töltöttük. Az idegen tájak nyújtotta sok élmény mellé tarsolyunkba valamilyen kézzelfogható tárgyi emléket is igyekeztünk begyömöszölni az évek múltával fakuló emlékezet felfrissítésére; legyen majd, ami emlékeztet a kellemes, szép pillanatokra. De elgondolkodtunk-e már valaha is azon, hogy milyenek ezek az emléktárgyak — divatos idegen szóval souvenirek —, amelyekkel évente megtérünk világjáró útjainkról, s amelyek azután szobánk falán, polcainkon díszelegnek árulkodva ízlésünkről és hozzáértésünkről. Vásárlás közben mérlegeltük-e vajon, hogy az esztétikus tárgy alapkövetelményeinek eleget tesz-e az általunk választott, összhangban van-e benne az alapanyag milyensége a kidolgozás tisztaságával és a tárgy funkciójával. A souvenir — francia szó, jelentése emlék. A souvenir tehát akkor tölti be küldetését, ha vonásaiban szerencsés módon ragadja meg az adott táj, vidék egy-egy jellegzetességét, s így emlékeztet. Sok emléktárgy a táj népi kultúrájának hagyományaira támaszkodik, abból meríti témáját vagy a megfogalmazás módját. Ezekre a tárgyakra is érvényes: akkor ízlésesek, ha alkotójuk megtalálja a kézi kimunkálás, a forma, a díszítés és a tárgy rendeltetése közt az egyensúlyt, s nem akar többnek látszani, mint ami. A ma általunk népművészetinek nevezett tárgyaknak elődeink életében elsősorban használati értékük volt. Díszítésük a célszerűségnek volt alárendelve. Eredeti funkciójukat ezek a tárgyak a mai élettérben már elveszítették. Használhatóságuknál számunkra ma értékesebb puszta formájuk, azaz lakásunkban elsősorban díszítő szerepük van. Asztalunkat hímzett terítővei takarjuk le, de a hímzés már nem közvetít szimbolikus mondanivalót a terített asztalt körülülőknek. A csuprot, amelyből nagyapánk még minden reggel tejet ivott, legfeljebb virágvázának használjuk, a.valamikori ebédhordó kosár csupán dísz a polcunkon. Ilyen és ezekhez hasonló, de újonnan készített tárgyakkal gyakran találkozunk az ajándékboltokban. Ezek az adott vidék hagyományaira utalnak. Sok helyen él, akár felújított formában a régi csipkeverés, a fafaragás, a szövés, a fazekasság, a kosárfonás hagyománya. Ám vigyázat! Nem minden népi vonásokat magán viselő tárgy értékes, s tudatosítanunk kell, hogy a giccs, a vásári ócskaság készítői is szívesen fordulnak, „ihletért" a népművészethez. Az olcsó alapanyagból, gyakran műanyagból nagy szériában készült gyári termékek népművészeti motívumokkal dekorálva csak elrettentő hatással lehetnek ránk. Csipkemintásra festett átlátszó műanyag térítőt vagy függönyt, népi fafaragást utánzó, de merev, plasztikus anyagból öntött sótartókat, hamutartókat jó ízlésű ember nem tesz a lakásába. Azok az emléktárgyak, amelyek nem a népművészet tiszta forrásaiból merítenek ugyanígy sokfélék, s különböző értékűek lehetnek a tetszetős megformálásától, a széptől egészen a vulgárisig, a giccsig. Az üveg-, a porcelán és a kerámia tárgyak többsége megfelel a szép mint esztétikai fogalom kritériumának. Ám a törékeny szépség kiváltotta hatásra építenek azok az ízléstelen tárgyak is, amelyek megformálásában a törékenységnek semmi funkciója nincs. Például az üveg pálmafák csoportjába állított talpas szobai hőmérő vagy a vadászjeleneteket ábrázoló, figurákkal agyonzsúfolt hamutartó nemcsak kellemetlen látvány a szemnek, hanem a fölösleges díszítés akadálya is a tárgy szerepének megfelelő betöltésében. Az ilyen hőmérő általában nem mér pontosan, a hamutartó nehezen tisztítható. De sorolhatnánk még sok hasonló rémséget, a plüssfigurákat, a gumiállatkákat, a tyúktollból készült indián fejdíszeket, amelyek tömegével kínálgatják magukat az ajándékboltok kirakataiban és a vásári árusok pultjain. Ám ha sikerül tudatosítanunk a különbséget az értékes emléktárgy és a futószalagon gyártott ócskaság között, évek múltával, a szaporodó emléktárgyak ellenére is sikerül megőriznünk lakásunk kellemes, barátságos jellegét a túlzsúfoltság és ízléstelenség nyomasztó hatása nélkül. Katarina Cierna etnográfus (nő 21)
