Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-11-29 / 49. szám
ÚTKERESŐ A szó sérülékeny jószág (Ancsel Éva: Néven nevezni) FIGYELJ! — Nem ériem. Mit mondtál? — Hányszor mondjam még! Azt az izét. a fene essen belé, amit abba a gépbe raknak no, a neve nem jut eszembe. És ki tudja hányadszor, újra megbeszéljük. miről is van szó. Melyik gépről, milyen keverékről, csavarról vagy alkatrészről. Vagy máskor, hogy kinek a beadványáról, kérvényéről, netán rokoni kapcsolatait illetőn a nénjéről vagy a húgáról, a nagybátyjáról vagy az unokaöccséröl, a dédanyjáról vagy a nagyanyjáról. t — Nem mindegy, hogyan mondom? — türelmesen vagy türelmetlenül, ingerülten vagy szégyenkezve kérdezi a nyelvét dadogva, szavakat keresgélve beszélő. — Hát honnan tudjam, hogyan mondják ? — robban ki végül, amikor már unja a nyaggatást, az okítást és hosszadalmasnak, feleslegesnek érzi a magyarázatot, a figyelmeztetést. — Nem mindegy — mondja a szót tisztelő, s érzi a nyomasztó súlyt, amit a sok „izé”, „hogyishívják”, a helytelenül használt megnevezés, az idegen nyelvből gondolattalanul átvett főnév, ige, melléknév jelent. S idézné József Attilát, „a lét dadog”, — s Ancsel Évát — mindaddig és mindenütt, amíg és ahol nem hangzik fel a tiszta beszéd, hogy rendet teremtsen. A szó sérülékeny jószág. S elég, ha csak eggyel is baj van, vége a mondatnak, vége több mondatnak. Elég egyetlen hamis szó, hogy kivágja a biztosítékot, és megszakítsa az áramkört, amely az érintkezést tartja fenn ... A,szavakat ezért óvni kell. méghozzá nagyon sokféle ártalomtól. Mert a nyelvi környezet is szennyeződik: nemcsak a vizek és a levegő. — Hülyeség. Kinek mi köze hozzá, hogyan beszélek! — Téged nem bánt. ha durván vagy csúnyán szólnak hozzád? — Megszoktam. Megszoktuk, hogy így beszélünk. — Hogyan. így? — Hát. hogy káromkodunk, no. Ha mérgesek vagyunk. Meg így viccelünk egymással, hogy mégiscsak, mondjunk valamit. — A nyád előtt is káromkodsz ? — Ha mérges, ö is káromkodik. — És beszélgetni — másképpen — szoktatok ? — Nemigen. Máshogyan nemigen. Mert ugye, akkor is mondja az ember, hogy . . . hát hogy így meg úgy, akár csodálkozik, akár bánkódik valamin. Sör mellett elcsúszik az ilyen szó. — Az újságokat olvasod? — Persze. — Ott nincsenek ilyen szavak. Nem hiányoznak ? — Az más, ugye?! Énekelni is szoktunk, abban sincs káromkodás, csúnya szó. — Mit gondolsz, nem lenne jobb valahogyan szebben szólni egymáshoz ? — Hát nincs arra nagyon idő, válogatni, mint a krumplit. — És ha volna ? — Valakinek el kéne kezdeni. De az is lehet, hogy kinevetnék a többiek. — És ha gyereked lesz. hagyod majd. hogy ő is így beszéljen? — Szájon is kapnám, csak próbálná meg! Följegyezte: mészáros Ha csak lehet, meglátogatjuk egymást. Jólesik az érdeklődés; hogy vagytok, mit csináltok, merre jártatok? S szinte nélkülözhetetlen az együttműködés, ami munkánkat illeti. Persze, hogyan is mérhetjük harmincötezer példányszámban megjelenő lapunkat a 14 nyelven kiadott, sokmilliós példányszámú szovjet testvérlaphoz. És mégis, számon tartanak bennünket, egyenrangú tagja vagyunk a szocialista országok nőlapjai családjának. Kedves kolléganőnk, Muszirja tulajdonképpen csak „beugrott” hozzánk, fővárosunkban járva. A Szovjetszkaja zsenscsina magyar nyelvű kiadása, a ALEKSZANDRA MUSZIRJA A SZOVJETSZKAJA ZSENSCSINA FŐSZERKESZTŐ-HELYETTESE Lányok, asszonyok népszerűsége, terjesztési lehetőségei iránt érdeklődött. Együtt lapoztuk át az idei számokat, amelyek színes riportokban hozzák emberközelbe a soknemzetiségű Szovjetunió népeit, gazdag népi hagyományaikból éppúgy ízelítőt adnak, mint tehetségük kibontakoztatásának mai lehetőségeiből. A legfőbb hangsúly a békéért folyó világméretű küzdelemé: Japán és India. KÖNÖZSl ISTVÁN felvételei Vietnam és Nyugat-Németország, Csehszlovákia és Bulgária... Az anyáknak mindenütt békére van szükségük. Ott érzik át és tudják ezt a legerősebben, ahol sosem hervadnak el az elesettek emlékművénél a virágok, ahol a legtöbben áldozták életüket azért, hogy ma békén élhessünk, a Szovjetunióban. Erről, s jövő évi terveinkről beszélgettünk. Hogy a riportokat, portrékat, olvasóinkról készült írásainkat kölcsönösen elküldjük majd egymásnak. így a Nő olvasói saját magukról is olvashatnak a Lányok, asszonyok hasábjain, mint ahogy szovjet újságíró kollégáink a mi kérésünkre akár a Szovjetunió legtávolabbi részén élő emberekről is írnak lapunkba. Sietve rákérdeztünk még kedves barátaink, ismerős kollégáink hogylétére. S természetesen feltettük a kérdést Műszójának, tetszett-e Bratislava, Prága, hogyan érezte magát nálunk. — Amit láttam, nagyon tetszett. Csak sajnos, sok mindenre nem jutott időm. Szerettem volna elmenni egy olvasótalálkozóra a Nő, illetve a Lányok, asszonyok olvasóival? Jó lett volna megnézni a Tátrát, Banská Bystricát, találkozni olyan emberekkel, akik részt vettek a felszabadító harcokban, akik szeretettel fogadták, segítették a Csehszlovákiát felszabadító szovjet katonákat. De majd legközelebb. Most néhány mély szippantás a Kis- Kárpátok erdei levegőjéből, néhány pillantás az új lakótelepekre, jelképes „emlék”, egy maréknyi örökíró, írón a kollégáknak, és búcsúznunk kell. Feltétlenül küldjétek a megírt anyagot. telefonáljatok, írjatok, gyertek, várunk benneteket, még néhány személyes üzenet Valéntyinának, Rózának és a többieknek. Azóta megint csak írunk, olvasunk, lapozzuk az új számokat, s legalább gondolatban tovább folytatjuk a régen elkezdett párbeszédet. Ügy, ahogyan csak a barátjával beszél meg mindent az ember. Azzal a megnyugtató és erőt adó tudattal, hogy Moszkvában ugyanígy gondolnak ránk, törődnek velünk — várnak bennünket. Viszontlátásra, Muszirja! H. MÉSZÁROS ERZSÉBET
