Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1983-11-29 / 49. szám

XII. 1-e a hegyi mentőszolgálat napja 1918. XII. 1-én halt meg Kaffka Margit magyar írónő. Száz éwel ezelőtt XII. 3-án született Anton von We­bern osztrák ze­neszerző. XII. 4-ón Katheri­ne Susannah Pri­chard ausztrál szocialista írónő születésének cen­tenáriumára em­lékezünk. XII. 4-én lenne hatvanesztendös Maria Meneghini Callas, a görög származású világ­hírű olasz opera­énekesnő. 1883. XII. 5-én született Jaroslav Krár, cseh festő­művész, akit a fa­siszták 1942-ben kivégeztek. KÖNYV Tamás Mihály regényei Két háború közti irodalomkritikánk az úttörő kisebbségi íróink közé tartozó Tamás Mihályt írói fellépésétől kezdve pozitívan értékelte, és Tamás ezt a folyamatos elismerést már csak azért is megérdemelte, mert némely vonatko­zásban még a vele egyébként egyen­rangú epikus társakat (Darkó Istvánt és Egri Viktort) is fölülmúlta. Amíg Darkó ' kitűnő novellái mellett többnyire gyen­ge regényeket irt, s Egri alkotásaiban gyakran érződik a csináltság. addig Ta­más egyenletes színvonalon alkotott novella- és regénytörténetei mindig életteljesek. Az életteljességét natura­lista módon olykor-olykor el is túlozta, s ezt a magyarországi kritika felrótta neki. Tamás a szépprózán kivül az iroda­lompublicisztikában és a lapszerkesz­tésben (a Tátra folyóirat főszerkesztője­ként) is színvonalas teljesítményt nyúj­tott, s ezért érthető, hogy mai iroda­lomtörténet-írásunkban és kiadópoliti­kánkban is megbecsülésben van része. Pár évvel ezelőtt kiadtuk Két part közt fut a víz c. regényét, a Szlovenszkói vásár c. reprezentatív novellaantológia négy novellát hozott tőle, a kiadás előtt álló kisregény-antológiában pedig — amely a címét (Szép Angéla háza) az ő írásáról kapta — két kisregénnyel sze­repel. Mindehhez hozzászámíthatjuk még a recenziók tárgyául szolgáló önálló Tamás-kötetet, amely ugyan­csak reprezentatív formában: A cseh­szlovákiai magyar írók sorozatban ez évben jött ki. A kötet élén álló regény, a Két part közt fut a víz első sikeres megvalósu­lása volt a kisebbségi létregénynek, mely főleg a mostani irodalmi szaka­szunkban teljesedett ki. Az író az 1918-as államfordulat utáni közvetlen időszakot ábrázolta, azt a megrendü­lést és kábultságot, amelyet a többségi helyzetből a kisebbségi helyzetbe való kerülés különösen a birtokos úri osz­tályban, a hozzá hasonló közhivatalnoki rétegben, valamint az értelmiség egyéb csoportjaiban váltott ki. A regény főhő­se, a népi származású Bodák Iván mű­egyetemi hallgató, évekig a szülővárosa és Budapest között hányódik, veszélyes politikai akciókba keveredik, de végül azt a reálpolitikai magatartást: az új helyzetbe való beilleszkedést és a be­csületes, harcos kisebbségi helytállást vállalja, amely nemzedékének ismert csoportjára, a sarlósokra volt jellemző. A kötet két kisregénye: a Mirákulum és a Drótvasút azt bizonyítják, hogy Tamás — a novella és a regény mellett — ennek a műfajnak is színvonalas művelője. Az itteni két művön kívül még több kisregényt irt (Szőke, Szép Angéla háza. Fekete hajók), és az én megítélésem szerint a legjobbat a Drótvasútban alkotta. Ehhez a balladi­­kus hangoltságú és tematikájú törté­nethez kitűnő közlésmódot választott: az eseményeket szemtanúi hitelesség­gel egy ácsinas mondja el, aki egykorú a tragikus sorsú kis ruszin lánnyal. A másik kisregénnyel, a Mirákulummal kapcsolatban sokszor emlegették azt, hogy egy Móricz-regény volt a mintája (A fáklya). Móricz hatása nemcsak a Mirákulumban, hanem sok Tamás-no­vellában is kétségtelen, de egyáltalán nem epigoni színtű. Az építészi hiva­tással kapcsolatban megemlíthető, hogy Tamás hőseiben gyakran az íróra ismerünk. Az önéletrajzi jelleget még csak fokozza az, hogy építészalakjainak mindig az ő eredeti, polgári nevéhez (Tvaroska) hasonló szlávos nevet ad. Tamás Mihály már a harmincas években egy ausztráliai útépítő vállalat­nak volt itteni és 1938 után magyaror­szági alkalmazottja. 1948-ban Auszt­ráliában költözött, s így közvetlen kap­csolatai megszakadtak irodalmunkkal, de értékes életműve hagyományunk tartós részévé vált. Turczel Lajos Hl HANGLEMEZ r Adyton ......a magyar népzene olyan hallat­lanul modern, gazdag és örökkévaló nagyszerűség, hogy szellemileg is le­nyűgözi az embert." — mondta egy nemrég készült interjúban Szabados György, a magyar dzsessz — Pege Aladár mellett — legeredetibb egyéni­sége. Magyar népzene és néger zenei hagyományokat folytató zene — első hangzásra nem éppen összeillő fogal­mak. Zenei lényegüket tekintve annyira különböznek egymástól, hogy értelmes szintézisük utópiának tűnt (nem utolsó­sorban az eddigi próbálkozások esetle­gessége miatt). Szabados a magyar népzene egy ősi rétegében, a beszéd­szerű énekben találta meg azt a pontot, melyből kiindulva sikerült egységbe vonnia e két különböző zenét. Egység alatt nem mechanikus összevegyítést, hanem új minőséget jelentő szerves egészt értve. SZABADOS ADYTON Adyton című második nagylemeze új minősége és átfogó mély világszemlé­lete által (érezni a 20. század két szel­lemóriása, Ady és Bartók hatását) döb­benetes, felkavaró zenei és eszmei él­ményt nyújt. Az Adyton a régi görög filozófiában a „legrejtettebb szentélyt" jelentette. A címadó háromtételes szerzemény szinte tudat alatti rétege­ket felszabadítva és tudatosítva, értel­mileg rendkívül tisztán vall a magyar sorsról és általában az emberek, közös­ségek életvágyáról, harcairól, álmairól. Tudatosan megkomponált indítások fulladnak kakofóniába, melyekből fáj­dalmasan szabadul, emelkedik ki egy­­egy magányos szólóhangszer, kötetle­nül vallva az Adyton titkairól. A máso­­dik tétel a megtisztulás utáni megnyug­vás, melyet a harmadik tételben a tiszta és felszabadult életöröm követ. A má­sodik oldalon található Világpor és Tánczene ugyancsak mély élményt nyújtó szerzemények. Gyurovszky László Irodalmi Szemle Egyetlen irodalmi és kulturális folyó­iratunk idei 8-as számából hiányzik egy szerző: Fábry Zoltán. Igaz, hogy bábás­kodását a lap huszonöt évvel ezelőtti indulásánál több visszaemlékezés szer­zője méltatja, s az írókról készült cso­portképek és portrék között is van egy, amelyen éppen Nagy János Ady-szob­­rát nézi stószi otthonában. A lap jelen­legi helyzetét, hiányosságait, értékza­varait és erényeit abszolút összefüggé­sekben taglaló írása mégis hiányzik. Vagy legalábbis egy fábrys konokságú és elszántságú tanulmány, amelyben nemcsak a visszaemlékezés, hanem szellemi horizontunk mai és holnapi tágításának lehetőségei és az ezzel járó kötelességek, feladatok is megfogal­mazódtak volna. Elsősorban a lap iro­dalomszervezői feladatai, s annak az igénynek újraébresztése, amelyet az egyik visszaemlékező, Koncsol László — a múltra utalóan — így fogalmazott meg: „Ilyen vagy olyan erőnkön és korlátozott lehetőségeinken túl is az irodalom mindenkorú abszolút esztéti­kai színvonalára kell törekednünk". A születésnapját ünneplő Irodalmi Szem­le jubilánsai közül egyedül Tözsér Ár­pád az, aki egykori szerkesztői koncep­ciójának újrafogalmazásával konkrét feladatokat ró a lap mostani szerkesz­tőire, akiknek minden bizonnyal hát­rányt jelent, hogy kevésbé ismertek és rangosak, mint a lap egykori szerkesz­tői: Dobos Lászlótól, Koncsolon, Tő­­zséren, Duba Gyulán át Zalabai Zsig­­mondig, Tóth Lászlóig, hogy csak a legnevesebbeket soroljam. A huszonöt éves működést ünneplő írásokon kívül a lap évek óta gyengélkedő kritikai rovatának egyetlen. Balta Kálmán A remény könyve című írása, a meglepe­tés- és felfedezésszámba menő epika­­szervezői és regényfilozófiai összefüg­gések elemzésével azt (is) mondatja: nemcsak Grendel Lajos Galeri című regényében, hanem a huszonhatodik évfolyamába lépett lap abszolút kitelje­sedéséhez is van remény. Ezt sugallja az októberi szám másik jelentős közlé­se, Kulcsár Ferenc Tompa Mihály isme­retlen költői levele című verse, amellyel a szerző természetesen mindenkinek üzenni kívánt, nemcsak szeretett, ked­ves Jánosának. Akárcsak a Szemle, amely immáron huszonöt éve egész irodalmunk s szellemi életünk tükre kíván lenni. Sikerüljön. Szigeti László Dinamikus pasztellek Stanislav Flarangozó, a Komjáton (Komjatice) született fiatal festő, grafi­kus és monumentalista nem ismeretlen a szlovák képzőművészeti életben. A bratislavai Képzőművészeti Főiskolán, melyet 1973-ban fejezett be, D. Milly, V. Hlozník és O. Dubay tanítványa volt. A főiskolától tulajdonképpen nem is vált meg, hiszen tanársegédként 1976-ban már ismét ott találjuk, 1980-tól pedig a festészettechnológia és a különböző technikák szakának ve­zetőjeként tevékenykedik. A holnap szlovák képzőművészei az intézménye­sített művészképzés évei alatt tehát szükségszerűen megismerkednek Sta­nislav Flarangozóval, de megismeri öt lassan a tárlatlátogató közönség is, ha a középületek tucatjain megvalósított monumentális alkotásaira (kőmozaik­­ill. maratottüveg-kompozíciók) eddig nem figyelt is volna fel. Több önálló kiállítása volt már Bratislavában és szá­mos dél-szlovákiai kisvárosban, így pél­dául a szülőföldjéhez közel eső Érsek­­újvárott (Nővé Zámky), Sellyén (Sara), Komáromban (Komárno), most pedig Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda). A Csallóközi Múzeumban az utóbbi né­hány évben készített pasztelljeivel mu­tatkozott be. A kiállított művek zömét a fiatal képzőművész tájképei alkották. A természetábrázolás, úgy tűnik, domi­náns helyet foglal el Harangozó mun­kásságában. Tájfelfogása sajátos, új­szerű bár nem teljesen hagyomány nél­küli. (Nagyon távolról még a jó öreg Cézanne is eszünkbe villan, a maga Aix-en-Provence melletti, számtalan­szor megfestétt hegyével.) Az ugyanis az első pillanatban megállapítható, hogy nem a látott táj jelenik meg a képein, hanem a tudott. Összegező „eljárása" révén mértani alakzatokhoz közelítő formájú színfelületekbe „ol­vad" az egyébként részletgazdag táj. s ezeket a felületeket éles kontúrok hatá­rolják. Ezeknek a — nagyobbrészt — harsány színfelületeknek a „zuhogása" ritmikus váltakozása rendkívül dinami­kussá teszi Harangozó képeit. Bereck József SZÍNHÁZ Egy fecske ... Boráros Imre új, immáron negyedik önálló műsorát hallgatom a marcelhází (Marcelová) alapiskola tornatermében. AnyanyelV és béke — ez a két foga­lom tölti meg a termet és ütődik szívtől szívig, mindegy, hogy Ady fogalmaz­ta-e meg, vagy Majakovszkij,1 vagy Brecht, Tözsér Árpád, vagy Miroslav Válek. Ami fontos: mennyi raktározódik el az üzenetekből a csodaváró gyer­­meklélekben. Végighallgatva a műsort, ha nem értek is maradéktalanul egyet a műsor szerkesztésével, a fölsorakoztatott szö­vegek' és sanzonok egymásutániságá­val, egyvalamit le kell szögeznem mindjárt a legelején: komoly, egész embert kívánó vállalkozás Boráros új műsora. A közhelynek tűnő cím: „Egy a jelszónk, a béke" sokkal többet takar, mint azt az első látásra hihetnék. Nem az aktualitását kívánom boncolgatni, még csak nem is a produkciót elemez­ném. Az emberről, a színészről ejtenék néhány szót, aki most is személytelen­né válva, nagy alázattal válik mindig azzá, amivé a vers kívánja. Boráros az idők folyamán megtanult verset mon-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom