Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-11-15 / 47. szám
Ik I V a száraz, heves köhö/ V géssel ébred. Az öreg/...........\ asszony lassacskán kitt-...—kecmereg az ágyból. A / «\hátgerincében és derekában fájdalmas tűszúrások ezreit érzi, amelyek miatt nem tehet hevesebb mozdulatot. Nyögdécse/ve ül fel, s vastag visszeres lábét a földre ereszti. A nyavalyások, már most duzzadtak, morog, milyenek lesznek estére. Csoszogva átmegy a konyhán, papucsából kilógó meztelen sarka alatt minden lépésnél megreccsen a gondozatlan padló. A bejárati ajtót csak nehezen tudja kinyitni, meg kellene már nézni, kiegyenesíteni a pántokat, de ki csinálja meg? A férje sem igen törődött ilyesmivel, hát mit tegyen ő? Jobb felének teljes súlyával ránehezdett a kilincsre, a hátgerincébe ismét fájdalmas szúrásokat érez A fészerből kihozta a pléhvödröt Régen, amikor még nem volt vízvezetékük, ezt eresztették le kötélen a kútba. Ma már kifolyna belőle a víz a rozsda kilyuggatta. A vödröt az alacsony betonfalra tette, amely az udvart elválasztja a veteményeskerttől. Elégedetten mérte végig a magas karókra fölfutó zöldbab erőteljes indáit. — Jó reggelt — hangzott a háta mögött — Mit riogatsz már ilyen korán ? — kérdezte anélkül, hogy megfordult volna. — Mit sietsz, hisz szünidőd van ?! Ha iskolába kell menned, bezzeg nem akaródzik felkelned! Háromszor kell ébreszteni olyankor, csak gond van veletek. A kislány válasz helyett szipakolt egyet — Ha mór fönn vagy, eredj és öltözködj föl rendesen, ne csellengj a házban, mint valami madárijesztő. Kicsit sértődötten nézett a nagyanyjára. Hiszen vadonatúj hálóing volt rajta, csipkével szegélyezve meg mas/ival az ujján. De nem szód semmit csak megint szipogott egyet és a tenyerével megtöröde az orrát — Azok még alszanak? — Az öregasszony megvetően intett fejével az emeleti ablak felé. Pedig tudta, hogy nyolc, vagy kilenc előtt sem kelnek fel. Petra vállat vont — Hisz este olyan sokáig fönn vannak... Azzal az örökös éjszakázásukkal is, az éjt is nappá teszik, szinte fordítva van náluk... Sok a munkájuk — mondta a kislány felnőttesen. Megsimogatta a maslikat — Fontos munka — tette hozzá. De úgy látta, a nagyanyjára nemigen hatott Közelebb lépett hozzá. — Könyvet írnak. — Mi az, hogy írnak? Úgy tudom, az apád írja. — De a mama segít neki, más - könyveket olvas és kiírja belőlük, ami apunak kell az övéhez Na... kiírkálni, amit mások megírtak, gondoda fitymálva, többre úgy sem képes a menye. De nagyzolni majd fog, mintha övé lenne a világ minden tudománya. Hát mások előtt teheti, de előtte fölöslegesen töri magát őelőtte aztán tényleg fölöslegesen. A fiát ismeri, az ő képességeiben sosem kételkedett. De dühíti, ahogy ez a nő beleeszi magát a fia életének minden kis zugába, hogy osztozni akar a munkájában, a sikerében, mindenben. Mindenestül magának akarja, és neki, a megöregedettnek és agyondolgozottnak semmit sem hagyna. Nagy igazságtalanságnak tartja, hogy neki sohasem sikerült a fia szívében a legelsőnek lenni. Nemrég még hitte, hogy legalább a gyerekkorában így vöd. Szépítgette a rég vöd évek emlékeit de biztos lehet benne, hogy csakugyan úgy volt? Miben is lehet az ember biztos. .. . Felelevenedett benne a tegnapi este. Kdálada a juhtúrós galuskát, bőven meghintette pirított szalonnával, ahogy a fia szereti. Örömet akart neki szerezni, és talán egy kis hálát is kizsarolni, egy csöpp figyelmet, kedvességet A fia meg egy-két odavetett szóval megdicsérte a főztjét s tüstént a feleségével kezdett beszélni azokról a dolgokról, amelyeket ő nem ért, és amelyek nem is érdeklik. Mintha nem is üd volna ott észre sem vette. Sajnálat és harag dúd benne, talán túl sokat akar?! Pár nap múNa visszatérnek városi kötelességeikhez, gondjaikhoz, melyek számára oly idegenek, és ö a jövő nyárig megint magára marad ebben a roskadozó házban. Csakugyan túl sokat követel? Felállt kivette a szekrényből a megsárgult albumot, és meglepett fia elé tette. — Mi jutott eszébe, mama? — kérdezte. — Nem emlékezhetnénk egy kicsit? — mondta és végigmérte a menyét A múltat nem keríthe-ETELA FARKASOVÁ ti a hatalmába oly könnyen, legalábbis az ö közös módjukat nem! Durva, nehézkes ujjaival fölütötte az első oldalt. A nagy, retusád fotográfiámI fiúarc nézett rá, tágra nyíd szemmel, oldalra fésült szőke hajjal. — Emlékszel — kérdezte a fiát aki közönyös képet vágott, ám ő nem törődött ezzel, és tovább kérdezgetett. Olyan kérdéseket tartogatott számára, mintha csak bizonyítani akarná, hogy a szálakat, melyek összekötik őket nem lehet csak úgy eltépni. De a beszélgetés, melynek csak kettejükről kellett volna szólnia, maga sem tudja hogyan, az apára terelődött. Matej mind gyakrabban ejtette ki a száján a nevét, és minél többet beszéd róla, annál jobban felélénküd. Sőt olyan történeteket is mesélt ame- Ivekről ő eddig nem tudott. Nem is sejtette, hogy tiaoan annyi emlék szunnyad az apjáról. A menye jóI szórakozott. Na, ti aztán jó havemk lehettetek, mondta nevetve. Voltunk is. Kár, hogy nem ismerted, mondta Matej. Ökölbe szorította a kezét olyan erősen, hogy a zöldbab héja fölrepedt a hüvely kettétört, s feltárultak a világossárga babszemek. Dühösen hajította a vödörbe a többi közé. Úgy, tehát sajnálta, hogy a felesége nem ismerte az apját azt a könnyelmű, szószátyár embert, aki inkább a pohár mellett ült ahelyett hogy dolgozott volna. — Nagymama, gyere gyorsan — kiáltotta Petra az udvar elejéből. Hátranézett a kicsi a kutyaól előtt guggolva hadonászott az ugrándozó, ugató Azor körül. — Még mindig itt bóklászol fetöltözetlenül?! — förmedt rá, és nem moccant a helyéről. — Gyorsan gyere ide. A fészekből kiesett egy madár, és Azor meg akarja fogni, egészen picike, tolla sincsen még. — Ne lármázz, fogd meg, és tedd vissza a fészekbe. Petra fújtatva rohant hozzá, és kötényénél fogva ráncigáda. — Gyere te, nekem nem hagyja magát. Eltolta az unokája kezét. — Eressz, mondta, még kiszórom a babot! Miért ne hagyná magát ? Petra izgatottan daráda a szavakat. — Egy nagy madár is repked ott, talán a mamája. Amikor meg akartam fogni a kicsit a csőrével a fejemre koppintott. Gyorsan gyere, nehogy Azor... A vödörbe dobta az utolsó hüvelyeket, csaknem háromnegyedéig megtelt. Ennek két ebédre elégnek kell lennie. A menye, ahogy ismeri, a főzelékhez hozzá sem fog nyúlni. Nem felel meg neki az én foktőm, gondolta újra kedvetlenül. Mindent másképp akar csinálni, mint ahogy mi megszoktuk. A fiának pedig ez mintha semmit sem jelentene, egészen azé az asszonyé. Őhozzá így soha senki nem tartozott, a férje sem, akivel egész életében nem tudott kijönni, és a fia sem. Tegnap este meggyőződhetett róla. Az a könnyelmű, pipogya fráter, úgy látszik, közelebb áld hozzá. Lassan, kelletlenül követte az unokáját. A kutya az ól előtt dühödten rángatta a láncát A legszívesebben edépné, hogy elérje a tehetetlenül vergődő kis testet, amely a füvön fekszik egészen közel, mégis elérhetetlenül messze. A rózsaszínű kis kupac fölött vadul köröz az öreg rigómama. — Add a söprűt — mondja az unokájának. — Én fedartom az öreget, te addig vedd fel a kismadarat. Petra lehajol, és óvatosan, nehogy bántódása essék az aprócska lénynek, a tenyerébe veszi. Úgy szeretné az arcához szorítani, rálehelni a fájó szárnyacskára, de fél az öreg rigótól, amely állandóan támad. Nagyanyja is sietteti, ne vacakolj annyit tedd már a falra. De a kicsi nem tudja megállni, az arcához emeli a madárkát, puhán simogatja. Ahogy az öregaszszony nézi. valami megmoccan benne. Miközben a söprűvel hessegeti a megveszekedett anyarigót, figyeli az unokája arcát Ugyanaz a szem, száj, ugyanaz a dús fekete haj. Úgy mondják, hogy a lányok az apjukra hasonlítanak. De Petra szakasztott az anyja. Lehet, hogy ezért sem tud úgy közeledni hozzá, ahogy az egyszem unokájához kéne. — Elég legyen már — kiád rá, és erőszakkal ki akarja venni a kezéből a kismadarat Ebben a pillanatban az anyarigó villámgyorsan lecsap, és belevágja csőrét az öregasszony nyakába. Fájdalmasan felszisszen, ha te így, mondja haragosan, és mielőtt még Petra észbekapna, az aprócska test egyenest a kutyaól elé repül. Azor fö/ugrik, és röptében kapja el a madárfiókát Petrának földbe gyökerezett a lába, hallja, hogyan roppannak a finom, vékonyka csontok, szeretne valamit mondani, ökölbe szorított kézzel rá akarja vetni magát a nagyanyjára, de meg gondolja, és zokogva beszalad a házba. Rohan föl, a szobába, ahol a szülei alszanak. El akarja nekik mesélni, kisírni magát, panaszkodni, megmondani, hogy azonnal el akar innen menni, hogy nem szeret itt lenni, és hogy nem szereti a nagymamát, bár azért lehetséges, hogy néha mégis szereti, de leginkább fél tőle, és mostantól még jobban félni fog tőle. Mert hogy is tudta odadobni Azornak a kismadarat egyáltalán, hogy csinálhat valaki ilyen szörnyűséget... A hálószoba ajtaja azonban zárva van. Bátortalanul ráteszi a kezet a kilincsre, várja, hogy az ajtón túl megszólaljon valaki. Gyere csak, Petra, már úgyis fölkelünk. Mi történik odakint mi ez a ricsaj? Gyere csak, mondd el nekünk. De hiába vár, az ajtó mögött csönd van, semmi nesz és Petra keze lecsúszik a kilincsről. A szüleit felébresztenie szigorúan tilos. Tudja, hogy ezt nem szabad. Tudja, hogy vannak dolgok, amelyekért büntetés jár. És hogy vannak tilalmak, amelyeket nem szabad megszegnie. Míg kisebb volt, vasárnaponként néhányszor megpróbálta, de mindig ráfizetett. Nemcsak a verés miatt A legrosszabb az volt, hogy még szólni sem akartak hozzá. Megszidták, hogy rossz, elkényeztetett gyerek, aki nem akarja megérteni a szüleit, a fontos munkájukat Mondták, hogy miatta nem tudnak annyit dolgozni, amennyit szeretnének és amennyit kellene. És ha éjszaka behozzák, amit elmulasztottak, akkor miatta, Petra miatt, az ő önzése miatt nem tudják magukat kipihenni sem. Megkeseríted az életünket mondták. Megszomorítod a szüléidét és aztán már nem szóltak hozzá. Volt úgy, hogy pár napig sem. Nem, nem merte őket fölébreszteni. Kézfejével letörölte a könnyeit, és lement a lépcsőkön. Betért a konyha mögötti kamrácskába, ahol aludni szokott, a nagymama szerencsére még nem jött be az udvarról. Zajtalanul feNette a székről a fehérneműjét, és gyorsan felöltözködött A blúzát már a folyosón gombolta be, nem húzta az időt a mosakodással, fésülködéssel sem, átosont az udvaron. Az utcán futásnak eredt és csak a sarkon túl lélegzett föl. Itt már nem láthatják meg. A lába önkéntelenül a folyópartra vitte. A Garam mentén dús lombú hársfasor húzódott itt-ott egy pirosló berkenyebokorral. A vaskorlátnak támaszkodott. közönyösen figyelte, hogy kavarog a piszkos, zavaros víz a lába alatt Egypárszor eljártak ide a barátnőjével a szomszédból. Óvatosan lemásztak a keskeny létrán. A kőgát alján tudtak egy helyet, ott nyáron a víz még bokáig sem ért, nyugodtan szétrakodhattak a babáikkal. Titkos búvóhelyet találni. Petrát elfogta a vágy, hogy most is lemenjen és elrejtőzzön a világ elől, hadd keressék. Ahogy elképzelte, hogy keresik, elégtételt érzett. A kanyar mögül előbukkant a vonat. Petra megörült, amikor látta. Határtalan gyönyörűséggel nézegette a vonatokat Örült hogy lassan fog mellette elhúzni. Önfeledten bámult be a félig üres kupékba. Mennyire szeretne ott ülni valamelyikben, a műbőrreI bevont ülésen. Olyan messzire utazna, amilyenre csak lehetne. A guruló vonatok mindig vonzották. Bárcsak utazhatna bennük! Lehet, hogy más városban, más emberek között jobb dolga lenne. Az elsuhanó vagonok ablakaiban ismeretlen emberek álltak. Petra integetett nekik. Egyszer talán ő is így fog utazni, egyszer talán az ő álmai is valóra válnak. Nem baj, hogy most a folyóparton áll, és a távolodó vonatnak integet Egyszer minden másképpen lesz. Elszántan a magasba emelte mindkét karját A szeme előtt egymás után suhantak az ablakok, üresen vagy elmosódó arcokkal, legalább valaki neki is integethetne. Tudja, hogy most még várnia kell, türelmesen kivárni a dolgokat de miért nem válaszol neki mégis egyetlenegy sem az idegen emberek közül. Hátát kellene fordítania és elmennie. Ekkor azonban a szerelvény utolsó vagonjának a peronján feltűnt egy sötétkék egyenruhás férfi. Lehet, hogy ott hátul éppen ellenőrzött valamit, de az is lehet, hogy csak egy kicsit levegőzni akart Amikor észrevette Petrát üdvözlésre emelte kezét S ahogy Petra elnézte a vasutas integetésre lendülő karját, a szemében felcsillant egy egészen kicsi, alig észrevehető mosoly. A vonat egyre távolodik, de Petra arcáról nem tűnik el a mosoly. Egyre fénylőbb lesz Fordította: LANG ÉVA
