Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-11-15 / 47. szám
Nene nem győzte elérakni a finomságot. A káposzta ki-kifordult a tésztából, madár módjára felcsipegetett az asztalról de közben szemét le nem vette Jakabról. — Be jó, hogy cseppet iderepöté, jaj, be jó! Sokáig poharazgattak, közben el is álmosodtak az öregek, de ezt nem tették szóvá, hiszen olyan ritka vendég. Másnap gyönyörű reggelre virradtak. Futkosás, készülődés mindenhol. A napos idő láttán előkerültek a fodros ingek, szalagok. Juliska is a ruhák között válogatott, és úgy kiöltözködött, hogy Jakab meg sem ismerte, amikor felszaladt érte. Szinte kipenderültek az ajtón, nene és sógor alig tudta követni őket. Jakab megnyúlt és megerősödött. Meg is bámulták őket. Nenéék úgy örültek a sok dicséret hallatán, mintha az övéik lennének. A körmenet a falu végénél visszafordult. Csizmák csikorogtak, szalagok repültek. A sírjából feltámadt Krisztus kimagaslott az emberek feje felett, piros ruhája szinte égett a délutáni napban. Énekszó, zászlók csapkodása, csengettyűk csilingelőse, tömjénfüst. Míg énekeltek, gondolatban már a főtt sonkát falták. A templomból kirekedtek hallelujáját visszhangozták a hegyek. Juliska a toronyban lakó baglyokra gondolt, amelyeket az ének és harangszó elriasztott rejtekükböl, s talán a siralomház padlásán kerestek menedéket. Koldúsok térdeltek a nagykereszt előtt, tarisznyájukat annak háta mögé rejtették, s vézna reszketős kezüket elörenyújtották, bütykös, piszkos ujjaik között a szél vándorolt, elnyűtt kalapjuk a földön remegett a gyér adományt őrizve. Juliska egy fakerekű alkotmányt nézett, egy nyomorék férfi ült benne alsó végtagok nélkül. Az egyik szeme helyén lyuk tátongott, ölében a kalapja, csuklóját vastag szakadozott bőr fedte, mert ezzel segítette mozgását. Megborzongott, Gergő és az ö apja jutott az eszébe, akik így is járhattak volna ... Azon tépelődött, hogy vannak-e hozzátartozói, és ha igen, miért engedik útjára egyedül ? Vagy teljesen magányos lehet? Nem, az lehetetlen! Ha Gergő így tért volna vissza a háborúból, ő engedné? Fázósan megkapaszkodott a bátyjában, gyorsan behúnyta a szemét, mert mintha Gergőt látta volna ülni az alkotmányban. kedves arcán a magányos ember bánatával, keserűségével. A fiatal koldús észrevette Juliska sajnálkozását, és a zsebkendőstöl kalapjába esett pénzt úgy köszönte meg. hogy nem nézett fel rá. A halottaiból feltámadt Krisztus, aki öt az emberek csizmájához kényszerítette! A kezét védő szakadozott bőr alatt úgy csikordult meg a kavics, mint az elkeseredett ember szájában a fogak. Juliska nem mert többet arrafelé nézni. Kicsit beljebb furakodtak a tömegben, igy Farkas Bözsi mellé kerültek, Juliska zavarában rámosolygott, ő boldogan viszonozta. Bözsire gondolva, kellemes érzés töltötte el, mert rájött arra, ami Gergő kartörésekor foglalkoztatta, hogy mi lenne ha ... ? Vajon hány tavasznak kell eljönnie, hogy egymás mellett állhassanak? Szívesen cserélne Bözsivel, pedig annak most nem lehet könnyű az élete. Hazafelé menet újból a bátyjához bújt, akinek nem okozott nehézséget leolvasni húga arcáról érzéseit. Hátuk mögött Simon vonszolta magát Gergővel. Jakab feléjük intett, és befordult a kapun. Simon utána kiáltott: — A sunkábó oszténgat haggyá másnak is! — Ha te csülökre kapnád, fínyi köne, no de én? — Én má a magamét elfaltam még a föltámadás előtt! — No iszeny, a pap máj kiprégyiká! — Nem a! A fazikba ő is megkergette, há nem? Juliska a Mélyárok melletti találka óta nem látta Gergőt csak most. Kezük egymásba fonódott volna, de nem lehetett. Simon szegődött melléjük takarásként. Egész a kocsmáig tartott velük. Juliska nem mert Gergőre nézni, csak amikor már a kerítés mögött állt. A szemük találkozott, de kezük csak a kerítésbe kapaszkodott. Nagy kék szeme csodálkozva nézte a szoros ingnyak felett szaporán lüktető eret. Egy gyermekkori emlék jutott eszébe. A vihar elöl szaladtak fel, és nene egy tál árpakását tett eléjük pirított hagymával, ö a kanállal ketté osztotta, a zsír a mélyedésbe csurgott. Gergő nyakán a szaladástól sokáig szaporán vert az ér, úgy, mint most... Az ormótlan fakanállal úgy kanalászott, hogy a java Juliskának jusson. — Gyűsz majd a majálisre? — No. — És esténkint, még nem mehetek? Juliska csak a fejét ingatta tagadón. — Hát akkó? Nene és sógor jött felfelé amolyan öregesen. Már a kocsmától látták a gyerekeket és azon tanakodtak, hogy behívják-e Gergőt, de amint közelebb értek, elment a bátorságuk, nem akartak Julissal tengelyt akasztani, igy csak Gergőre mosolyogtak és eltűntek a pitvarban. — A majálisre elmék, a másikon még gundókodok. tudod, nem éntőlem függ ... — Tudom — nyögte ki nagy sokára Gergő, de hát akkó ... ? — Hát akkó...? — válaszolta Juliska, de arra várt, hogy Gergő induljon. Az meg őrá. — Mék, me várnak, de hónap a sétán találkozunk, jó? Egész éjszaka esett az eső. Délután a litániára indulók szeme örömmel kémlelte a hegyek gerincébe kapaszkodó felhőket, még a nyelvükkel is csettintettek. A templomban az öregasszonyok úgy húzták az éneket, mint tavasszal a gödrökben rekedt békák. Kijövetelkor a szél kötényükbe, kendőjükbe kapott, úgy borzolgatta azokat, mint a varjak tollát a zsenge vetésben. Nagy ívben kerülgették a tócsákat és mondogatták: — Ez jó, ez jó! Míg az áhítatból futotta, istennel voltak elfoglalva. De a házak elé érve másra fordult a nyelvük: ki, hogy volt felöltözve a feltámadáson. ki, hogy vitte Krisztust meg a zászlókat. Káráltak, amíg rájuk nem sötétedett, mert ha nem beszélik ki magukat, kiveti őket még az ágy is. Litánia után a falu fiatalságát csábította a séta, a bolondozás. Jakab Juliskát és Must kapta derékon. Szemérmetes Imre is hozzájuk csatlakozott, ügyesen pengette a dorombot. A szájtáti gyerekek köröttük botladoztak. Lányok és legények egymásba kapszkodtak csoportokra szakadozva. Minden csoport mást énekelt. A sokszínű szőrkendő, szalag, mint megannyi virág. Juliska lopva körül-körülnézett, mert ahol Imre, ott van valahol Gergő is, de nem látta sehol. Karját háta mögé dugta, és boldogan várta az ismerős meleg tenyeret, hogy hozzáérjen. Egészen a Krisztus köszobráig sétáltak, ott megfordultak, a lemenő nap a szemükbe tűzött. Ilus nagyokat visított és hunyorgott, majd kirepült Jakab karjaiból. — Hő, hö, Ilus! Imre, mé nem hoztá istrángot? — kérdezte bolondozva Jakab. — Gundótam, nálad van! — Bertókba köne egyebekötnyi, ügyi Imre? — Úgy a, de a zabla is megtenni! — mondta és új nótába fogott. Hátuk mögött a kocsmáros fia kínozta a nyekergöt, annak gombjai pattogtak, a levegő meg úgy szorult ki a bordái közül, mint apja öreg jégtárolója ajtaján nyáron a dohos levegő. Vili amolyan kései hajtás volt. Igaz, nem biccegett, mint az apja, de a nyakára, termetére már nem futotta. így apró, formátlan teste a harmonika alatt szinte összement, de mindenki szerette, elbolondoztak vele. Befogadták, sőt még fel is néztek rá, és ezt valahogy meg kellett hálálnia. Hol itt, hol ott segített az éneklőknek, most Juliskáéknak, és a dalt befejezve odébb állt csak a doromb hangját lehetett hallani. — Be szíperrcsinálod — szólt Ilus —, mint a kandúr! — Csak el ne nyávogd magad! — mondta Jakab nevetve. A bolondozásból Juliska kirekesztette magát, Gergővel volt elfoglalva. Kicsit bosszantotta késése, a nyarvogásról megint egy régi emlék jutott az eszébe. A teheneket legeltették őszfelé, és egy kukoricából készült rejtekhelyről kémlelték az eget, teheneket, felhőket, de csakhamar unatkozni kezdtek. Juliska hasra feküdt, Gergő meg a kóró szárával a talpát vakarta és macskaként dorombolt hozzá, s igy nem hallották a csősz lépteit. Félelmetesnek tűnt a csősz. Még le is hajolt, hogy pipája egészen a kórót súrolta, nagy furkós botjával Juliska ruháját piszkálta, közben állandóan pusmogott. — Dorombónyi. má most dorombónyi? Mi lesz, ha megnyőnek? Takonypócok, oszt ebbő van a baj! Jól szemügyre vette a két gyereket. — No jó, de nincs fajtalankodás, észt má jobb, ha most az eszetekbe vísitek! — és elindult lefelé a földön. Gergő és Juliska rápattant a kukoricalóra és a füzesig kísérték. A csősz már jó messzire járt, de még mindig hallotta a lovak biztatását, amint a tehenek között száguldoztak. Most is gyerekek száguldoztak közöttük, egymás kezét fogták, némelyikük nagyot botlott a sor végén. — Ezeknek jó! — gondolta Juliska. Gyorsan hátranyúlt a copfjáért, titokban megmegrántotta, hogy ne gondoljon semmire, a karja szinte belemerevedett amint várta, hogy Gergő belekapaszkodjon. — Miért nem jön, istenem, miért nem jön? •— aggódott. Ekkor valaki hirtelen a karjához nyúlt. — Gergő! — futott át rajta a boldogság, de a fogás erősödött. Ki akarta rántani karját a szorításból, de amit György megmarkol, azt egykönnyen nem ereszti el.'Már a falu közepén haladtak, a sok vénség összesúgott ... Már nem fordultak vissza, lekísérték Jakabot. Julis trécselt a kerítést támogatta. Kötényét ráhajtotta, s arra könyökölt, a füles süsü perckesen simult a fejére. Elégedetten pislogott, amint meglátta Györgyéket. — A holmid ki van kíszítve. Jakab, de ne piszmogjá, mint az apád! Faljá valamit, oszt igyekezz, óránál is több az út. Juliska utána akart indulni. — Maraggyá, nem csecsszopós! A két lány egymásra villantotta szemét, és Juliska Jakab után futott. Húst viszont a hajánál fogva elmarkolta Julis. — Hallod, be szip hajad van — dicsérte, de közben vörös lett a méregtől. — Be kicsíptitek magatokot! Mi lesz még hónap? — Megjárja, Julis nénnye, hálistennek van élig sok szip holmink. — Jusztinkát hun Itattátok? — Az má nem igény gyukja ki a fejit. — Hallom, má hozzád is vetőgyik esténkint? — Níha... György a fejük felett nézett befelé. Szemrehányóan Julisra sandított. — Csak Juliskánál nem rágják még a lúdak az ajtót! — Pegyig má lehet, gyerek, lehet. — Gyuri bácsi nem igény szeretyi a főfordolást! — magyarázta Imre. — Ugyan, ki törögyik awá, hogy ö mit szeret, há nem? Még máj lehozom ide, má ippeng itt vóna az ideje, mások a te korotokba má szoptatós anyák! — Az köne ezeknek, Julis nénnye! — helyeselt nevetve György. Imre és Ilus indulni akartak. — Várjatok, elmék értek, de el ne tűnnyetek! Bent Jakab a savanyúkáposzta levest kanalazta. Juliska meg a pitvarból leselkedett. Szinte visszahőkölt az anyja jöttén. Sebesen Jakab mellé ült. tfolytatjuk)
