Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-10-05 / 41. szám
vendégünkj Bödők Zsigmonddal, a Dunaszerdahelyi Járási Népművelési Központ csillagászati kabinetjének vezetőjével egy réges-régi történetet idézgetünk. Olyan régit, hogy talán még a nagyapánk nagyapjának a nagyapja is úgy hallotta a nagyapjától... A történet azt meséli el. Hogyan került föl a molnárleány fátyla az égboltra ? Élt a Csallóközben egy szegény halászlegény, aki beleszeretett a vízimolnár leányába. A molnár hallani sem akart a halászról, mivel leányának gazdagabb kérőt szánt. S már éppen készültek volna a lakodalomra, amikor a halászlegénynek sikerük a lányt megszöktetnie. A menyasszony rokonsága üldözőbe vette a szerelmeseket, s a leány fátyla, mely menekülés közben beleakadt egy bokorba, nyomra is vezette az üldözőket... De hogyan került föl a fátyol az égboltra ? — Egy öreg csilizradványi juhász. Király bácsi szerint a molnár, amikor rátalált a szerelmesekre, haragjában mindkettőjüket megölte. Ekkor a lányból fehér, a fiúból piros liliom lett. Ám a molnár ezt sem tűrte, s a virágokat leszakította. A fehér liliom tündérlánnyá változott, felszállt az égbe, és magával vitte árulkodó fátylát is. A piros liliom helyén viszont bővizű forrás buzogott fel a földből. A tündérlány azóta is az égbolton úszó fátylán ereszkedik le éjjelenként a forráshoz, hogy szomját oltsa ott. Szomorú dalát még ma is gyakran hallhatják az éjszakai halászok. Azt mondom: ég, égbolt, s az égre. égboltra gondolok. Ám ha hirtelen meg kellene fogalmaznom, mit is jelentenek ezek a szavak, bizony, zavarba jönnék... Azt is mondhatnám, hogy az égbolt az az ablak, melyen keresztül a Földről minden irányban kitekinthetünk a világegyetembe. Ám a csillagászatban nincs égbolt. Csak mi látunk, innen a földről síkban mindent, ami az „égbolton" van, noha ez az egész nem más, mint a világegyetem síkban való vetülete az ember számára. Nem más, mint maga a tér. És a világegyetem ? — Mindazon objektumok összessége, melyben a világon minden, ami látható és láthatatlan, a világosság és a sötétség, az anyag és a semmi (a légüres tér), s a mikrorészecskéktől a legnagyobb metagalaxisokig minden benne van. Hát a Tejút? — Mi egy olyan csillagrendszerben élünk, melybe a Napunkhoz tartozó égitestek, vagyis csillagok milliárdjai tartoznak, s közös rendszert alkotnak benne. Milliárdjai? — Nagyjából 150 milliárd. Ez a csillagrendszer spirális szerkezetű, s a szabad szemmel halvány ködsávnak látható Tejút valójában nem más, mint ez az egész „égbolt" átölelő spirálkar. A ködszerüséget pedig az adja, hogy a nagyon távoli csillagok fénye egyetlen ilyen fátyollá, „tündérfátyollá" olvad össze. Legalábbis a mi szemünk így látja. Mert az előbbi mese „szeme"is a Tejutat látta tündérfátyolnak. De más mesék és más mesélők láthatják másnak is. Például Ország útjának. Cigányok útjának. Hadak útjának. Rabok útjának. Részeg ember útjának. Harmatos útnak. Szépasszony vásznának . . . Szerinted mire vezethetők vissza ezek a népi elnevezések, csillagokhoz fűződő mondák hiedelmek? És milyen értelműk, jelentésük lehet a kozmikus kor embere számára ? — Az égi jelenségek magyarázata, s az égboltismeret majdnem olyan régi, mint maga az ember. Nemzedékek és évszázadok, évezredek megfigyelései, tapasztalatai épülnek, hagyományozódnak ebben is egymásra. A természet viszontagságainak kiszolgáltatott primitiv ember misztikusz áhítattal tekintett föl a csillagos égre, s úgy érezte, láthatatlan erők, földöntúli hatalmasságok avatkoznak bele az életébe. A folyó morajlását, a mennydörgést, a villámlást, a vihar erejét vagy éppen a napfogyatkozást a maga primitív ismeretei, ám annál gazdagabb képzelet- és érzelemvilága, s az idővel egyre kimeríthetetlenebbé váló kulturális öröksége szerint igyekezett megmagyarázni. A csillagos égboltot fürkésző őseink már sok-sok évezreddel ezelőtt megkíséreltek rendet teremteni a csillagok között. Fényesebbjeit képzeletbeli vonalakkal összekötve csoportokba, égi képekbe sorolták, amiket azután alakjuk, fényességük, színük vagy az egyegy évszakban való láthatóságuk alapján neveztek el. Képzelöerejük pedig megelevenítette ezeket a csillagokat és különféle meséket, történeteket szőtt köréjük. Hamarjában nem jut eszembe, melyik neves néprajzkutatónktól származik a mondás, hogy az egyszerű ember tulajdonképpen a maga életét, a maga világát vetítette föl ekképpen az égboltra. — Igen. Egy-egy ilyen népi eredetű csillagnévböl, mondából, hiedelemből pontosan kiolvasható egy-egy nép vagy népcsoport kultúrtörténete, minden vágya, bánata, öröme, vagyis az élete, leírhatatlanul gazdag érzelemvilága. Amiből az is pontosan megtudható, hogy hol, mikor és ki fogalmazta meg azokat. Tehát mivel a régmúltba nyúlnak vissza, s egy korábbi önmagunkat mutatják, önmagunkról való tudásunkat tehetik és teszik árnyaltabbá, gazdagabbá. A már felgyújtott vagy még felgyűjtetlen népi csillagneveink legtöbbje például István király, tehát a keresztény vallás erőszakos felvétele előtti pogány korokban és kultúrákban gyökerezik, s máig is több él belőlük, mint a keresztény eredetüekböl. A néprajzkutatásban milyen helye van népi csillagneveink és mondáink rögzítésének, tanulmányozásának? — Nagyon híres kutatók, például Ipolyi Arnold, Kandra Kabos, hogy csak a legjelesebbeket említsem, igazán alapos tanulmányokban foglalkoztak ezzel a tárgykörrel. Ám a dolog mégsem ilyen egyszerű. Egy kitűnő néprajzkutató nem biztos, hogy tájékozott a csillagászat kérdéseiben, és fordítva, egy csillagász valószínűleg nehezen ismeri ki magát a néprajzkutatásban. Éppen ezért a néprajzkutatók eddigi tanulmányaiban a csillagászati szempont elsikkadt, s csupán felsorolásokra és művelődéstörténeti magyarázatokra szorítkoztak, ám az összevetésre, a néphagyomány és a csillagászati jelenségek közti összefüggések felmutatására már nemigen vállalkoztak. Itt van például a Tejút egy, általad nem említett elnevezése, a Hajnalhasadék. Eddig még nem sikerült BÖDŐK ZSIGMONDI találkoznom e név feloldásával. Pedig a Hajnalszakadék vagy Hajnalhasadék elnevezés feltehetően onnan ered, hogy hajnal közeledtével fokozatosan eltünedeznek az égről a halványabb csillagok, és „hajnal hasadtára" a Tejút derengő fénye láthatatlanná válik. A népi hiedelmeket szinte egyedül csak Mándoky László kísérelte meg szintézisbe hozni a csillagászati ismeretekkel. Holott meglehetősen ritka az olyan népi csillagnév, melynek ne volna meg a maga tényleges csillagászati megfigyelési alapja. A Sánta Katának, vagyis a Sinusnak például micsoda? — Az összes csillagok közül talán ez a leginkább pislákoló, villogó fényű csillagunk. Ennek a magyarázata nem más, minthogy ez a csillag viszonylag nem nagy horizontális magasságban található, ahol még elég sűrű a légkör, s a légmozgások okozzák a „pislogását", vagy, másképpen, a „bicegését", „sántikálását". Csallóközben az Orion (Kaszás) csillagkép közelében, „lábánál" levő Sánta Katát Ebédhordó csillagnak is nevezik ... — Ügy mondják, hogy Kata hordta a Kaszás után az ebédet, ám egyszer elkésett, s nem jelent meg a megszokott időben. A Kaszás, mivel elunta a'várakozást, eldobta a kaszáját és lefeküdt aludni. Közben Kata is odaért és belelépett az eldobott kaszába. Ettől sántult meg. így, sántikálva ballag azóta is az égbolton, s mindenáron a Göncölszekérre szeretne felülni, ami soha nem sikerül neki, mert amikor már-már elérné, a többi kaszás mindig odasuhint feléje a kaszájával. Csillagásznak készülsz. Eddigi munkád két irányba mutat: egyrészt a csillagászati tanulmányok, vizsgálódások és kutatások, másrészt a tudományos ismeretterjesztés és a néprajz felé. — Nem akartam én belekontárkodni a néprajzosok dolgába, dehogy is akartam. Tudod, hogy kerültem mégis kapcsolatba vele? Tudomány-népszerűsítő szakcsillagászati előadásaim során többször megtörtént, hogy egyegy idős bácsika rákérdezett valamelyik csillagra. S mivel annak népi elnevezését használta, fogalmam sem volt, melyikre gondol. Elképzelheted, milyen kínos helyzetek voltak ezek. Nekiláttam hát a néprajzi szakirodalom tanulmányozásának, s ezzel párhuzamosan magam is hozzáfogtam, elsősorban itt, a Csallóközben a gyűjtéshez. Egyszer Kulcsodon például azt kérdezte egy öreg bácsi, hogy melyik a Betyárvezető csillag. Amikor kiderült, hogy nem tudom, kivezetett az udvarra és megmutatta. A Vénusz volt. — Nem gondoltál még arra, hogy az e tárgykörben szerzett ismereteidet, meglátásaidat egy nagyobb munkában, esetleg könyvben is összegezd? — Dehogynem. Már el is kezdtem írni. Csakhát... lassan már a diplomamunkámra is készülnöm kell. Befejezésül mondanál még egy érdekes, s másutt esetleg ismeretlen csillagnevet? — Tudod-e, hogy melyik az ekecsi Nap? Nem. — A Hold. Az ekecsi jobbágyoknak ugyanis, mivel egész nap a földesúri birtokon dolgoztak, a saját földecskéik megművelésére csak esténként, éjjelenként jutott idejük. Ilyenkor szokták mondani, amely mondás még ma is él az ekecsiek ajkán, hogy „feljött már az ekecsi Nap". Bödők Zsigmond most huszonöt éves és a Komensky Egyetem csillagászati tanszéke asztrofizikai szakának ötödéves hallgatója távúton. Húszéves koráig saját szerkesztésű távcsövével két, addig ismeretlen kisbolygót fedezett föl. Az egyik a Kukkónia, vagyis Csallóköz nevet kapta. TÓTH LÁSZLÓ
