Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1982-09-14 / 38. szám

TURCZEL LAJOS

sértöttem az uramat az te tanácsod szerint Megharagvék ugyan az levágott almafáért; de hogy sírni kezdék előtte, megbocsátá vétkemet, és mondá nékem, hogy ne sírjak.

Felele az anyja és mondá:

— Jó leányom, jó! vagyon. De az urad vén ember, és az vén emberek mindent felrónak. Ha megbocsátta vétkedet, nyilván el nem felejtötte. Ez okáért az én tanácsom ez, hogy még egyszer megkésértsed.

Feleié az leánya:

— Én nem győzem várni. Igen mondod te! De én igen kévánnám az nyakas papot, hogy meggyóntatna.

Mondá az anyja:

— Légy békességes, kérlek. Fogadjad az én tanácsomat, megkésértsed még egyszer uradat Lám, vagyon egy kicsiny szatinkája, melyet igen szeret, és mindenkor az ágyon hever: öld meg azt szómé láttára. Ha ezt elszenvedi tőled: annak utána bízvást cseleködhetel.

Mikoron ez okáért az asszony hazament volna, vígan vala az napon. És az szatinka felszekellék az vetett ágyra, az szép bársony papionra; és az vitéz az tűz előtt ülne. Megkapó az szatinkának az fejét, és az derekát az falhoz ülte, hogy mindjárt az bélé ki kezde jőni. Látván ezt az vitéz, mondá néki:

— Vaj mordály gonosz asszonyi állat! Miért ölted meg szömem láttára az én szerelmes szatinkámat?

Feleié az asszony:

— Hogyne ölném meg! Látod-e szerelmes uram, mint rútította az jeles papiont?

Mondá az vitéz:

— Drágább vala énnékem az szatinka, hogynem az te szép ágyad.

Mondá az asszony:

— Jól látom, hogy mindent, valamit cselekeszem, tekegyelmed gonoszra magyarázza! — És igen kezde sírni, mondván: A mü hasznunkért műveltem, mégsem tetszik tekegyelmednek.

Feleié az ura:

— No eredj el véle, megbocsáttam ezt is. Hadd el, ne sírj.

Reggel felkele az asszony, és az egyházhoz méné. És mikoron az anyját megtalálta volna, mondá néki:

— Megfogadtam tanácsodat, és megölém az szatint És igen megharagvék reám az uram, de mihelyt sírni és könyörgeni kezdék, ottan megbocsátá vétkemet Ez okáért immár szabadon gyónni megyek az szép paphoz, és elhozom tőle az oldozatot!

Feleié az anyja:

— Mondom tenéked, én édes leányom, hogy ne csúfolkodjál az vén emberrel. Ha haragodni kezd szerével: vaj ki nehezen engeszteled meg annak utána. Fogadj szót, és késértsed meg ötét mégis egyszer.

Feleié az leánya:

— Csuda dolog, hogy tudod, mint vagyon az pappal dolgom, hogy csaknem meghalok miatta — mégis vontatásra veszed az dolgot

Mondá az anyja:

— Édes leányom kérlek tégedet lám édesanyád vagyok, fogadjad az én tanácsomat; egyebet ne művelj benne. Késértsd meg harmad úttal is uradat. Annak utána szabadon gyónhatol. lm, ez jövő vasárnapra odahíutt minket az te urad lakodalomra, többen is lésznek ott. Mikoron ez okáért mindnyájan az asztalnál lészünk: akasztató az kulcsot az abroszhoz, és hértelen kelj fel, és mondd ezt: „jaj, ki feledékeny vagyok, ím elfe/ejtöttem későmet az kamorában." És hértelen menvén, vond utánad az abroszt mind étekkel, pohárokkal, kenyérreI és mindenekkel, az melyek rajta vágynak, hogy mind az földre essenek; és úgy tégy, mintha nem örömest művelted volna, és mintha igen bánkódnál rajta.

Feleié az leánya:

— Bizony ezt is megművelem.

Mikoron ez okáért az vasárnap eljött volna, és az anya, atya és az többi vendégek mind az asztalnál ülnének, és az asztal mind megrakatott volna minden szerszámokkal és étkekkel és italokkal: nekiakasztalá az oldali kulcsát az abrosznak, és hértelen felkelvén,

mintha az késért akarna menni, mindeneket mind abroszostól az földre vona, és úgy tétteti vala, mintha igen bánkódnék rajta. Az ura pedig igen szégyenli vala. És hozata mindjárást mind más abroszt, mind más szerszámokat és eledeleket és kínáló őket, hogy vígan önnének és innának. És mindnyájan igen vígan lőnek.

Reggel az vitéz felkelvén, az barbélyhoz méné, és mondá az barbélynak:

— Tudsz-é eret vágni?

Mondá az borbély:

— Hiszen azért vagyok barbéfy, hogy eret tudjak vágni és gyógyítani.

Mondá az nemesember:

— No, hozz szerszámokat és jöjj el velem.

És mikoron hazajött volna, beméne az házba, ahol fekszik vala az asszony. És mondá néki:

— Kelj fel.

Feleié az asszony:

— Nem üdő még felkelni.

Mondá az vitéz:

— Mondok, kelj fel, mert üdő.

Feleié az asszony:

— Ha felkelek is, mit műveljek ?

Mondá az ura :

— Kelj fel, mert eret vágnak rajtad, mind az két karodon.

Feleié az asszony:

— Soha nem vágattam én eret.

Mondá az ura:

— Úgy vagyon. Soha nem vágattál. És szinte ez az oka, hogy megbolondultál. Nem jut-é eszedbe, mit műveltél mind rajtam ? E/őszer levágtad az én jeles és szerelmes almafámat Annak utána megölted az én szerelmes szatinomat Harmadszor mely igen nagy kisebbséget töttél rajtam tegnap mind az vendégek előtt Ezek ez nagy bolondságok mind az gonosz vértől vágynak: ez okáért megvágatom ereidet, és kibocsátóm a gonosz vért belőled. Hogy annak utána ne cselekedjél efféle bolondságokat és bosszúságokat rajtam.

És felkele az asszony sírva, és könyörgeni kezde az urának, hogy kegyelemes lönne hozzá. De mondá az ura:

— Könyörögj az Istennek, hogy ő megbocsássa bolondságidat. Ebben immár egyéb nem lehet

És levonó ötét egy székre, és kivoná az egyik karját és mondá az barbélynak:

— Jó szélesen vágd, hogy az gonoszvér kijöhessen.

És az barbéfy nekivága, és az vér sebesen ki kezde

jőni. És mindaddig nem köttető be, méglen mind elhervada az orcája. Annak utána az második karján is vágató, és ott is ennyi vért bocsátata ki, hogy teljességgel elfehéredék az orcája. És igen lassú beszéddel kezde az urának könyörgeni, mondván:

— Szerelmes édes uram, könyörülj rajtam, mert ezennel meghatok.

Mondá az ura:

— Vaj dacos kabala, azt kellett volna e/őszer meggondolnod, hogy egyszer meg kellene halnod.

És eképpen annak utána holt-elevenen feltételé az ágyra.

És mikoron ekképpen ott fekennék, inte az szolgálólánynak, hogy az anyját hozzája híná, mert ezennel meghalna. Hallván ezt az anyja, igen örüle néki. És mindjárást az leányához méné. Mikoron az anyját látta volna, mondá néki:

— Szerelmes édesanyám! Csaknem szörnyű halállal holtam meg. Ennyi vért vettenek ki belőlem, csuda, hogy mindjárást nem holtam belé.

Mondá az anyja:

— Szerető leányom, mondom vala, hogy ne tréfálnál az vén emberrel. Mert ha megbúsúl, nehezen kezded megengesztelni ötét. Mert kemény harag az ő harag jók. No, ha meg akarsz halni, menj el e/őszer és gyónjál meg ama szép nyakas paphoz, és hozz oldozatot tőle.

Feleié az leánya:

— Ördeg elvigye az kurvafi papot és az több pilises agebeket! De csak megmaradhatnék, bizony megelégedném az én jámbor vén vitézemmel.

Séták a bölcsőhelyem körül

(Részlet)

Nem szégyellem bevallani, hogy lelkes lokálpatrióta vagyok, és a szülőfalumra: Szálkára* ugyanazzal a szeretettel gondolok ma is, mint gyermekkoromban, amikor még az egész látható és tapasztalható világot jelentette számomra. A gyermekkorban kialakult szeretetet később a nagy költők szülőföldversei erősítették bennem, főképp az olyan szuggesztív alkotások, mint Petőfi „Szülőföldemen” és Ady „Séta bölcsőhelyem körül” című költeményei.

Az utóbbi vers már a címével nagy hatást tett rám. Úgy éreztem (és úgy érzem ma is), hogy Ady itt egy olyan gondolatot, törekvést fejezett ki. amely engem is állandóan hevített Gyermekkoromtól kezdve mostanáig, valóságban és gondolatban én is sok-sok sétát tettem meg a bölcsőhelyem. szülőfalum körül, hogy közelebbről megismerjem, és alaposabban belelássak az életébe és múltjába. Néhány „séta” eredményét papírra is lerögzítettem. sőt újságban is közöltem, így keletkeztek első, nyomtatásban megjelent írásaim: a Kozma Lajoska emléke című novella a Tábortűzben és a Szalka című cikk a szülőföldünkben, melyeket 1935—36-ban, ötödikes-hatodikos gimnazistaként írtam. A kéziratban maradt diákírások (iskolai dolgozatok és irodalmi próbálkozások) közül ma is igen kedves számomra az Ipoly című novella, valamint az Élet az Ipoly-parton című szociográfiai dolgozat, melylyel az érsekújvári* gimnázium Czuczor Önképzőkörének 1937- ben meghirdetett pályázatát nyertem meg.

Ezt a nagyobb lélegzetű, 35—40 oldalas írást már nem a kamaszrajongás, a diákos irodalmi becsvágy hevítette, hanem — az akkor nagy hírnévnek örvendő magyarországi szociográfiai irodalom nyomán — a valóságfeltárás őszinte szándéka. Persze ehhez a nemes szándékhoz sok naivság, tapasztalatlanság és tudálékosság tapadt, ami nem csoda, hiszen a nagy példaképül szolgáló szociográfiai műveket inkább csak hírből ismertem, mintsem közvetlenül

Dolgozatom — a bevezetéssel és az utószóval együtt — 12 fejezetből állt, melyekben nem csekély biztonságérzettel mondtam véleményt az akkori Szalka társadalmi viszonyairól, a szociális állapotokról, a kulturális, vallási és politikai életről, a falusi ember , szerelmi felfogásáról, a néphagyományok továbbéléséről stb. Véleménymondásom most utólag nagyképűnek hat, de akkor rendkívül őszinte, fényekhez igazodó és felelősségteljes volt. A földvagyon megoszlásával, az osztályrétegeződéssel, a populációval, a pártpolitikai helyzettel, az Iskolai oktatás és a községi könyvtár állapotával, a népviselettel kapcsolatban sok adatot összegyűjtöttem. A nehezebben hozzáférhető hivatalos adatok nagy részét a község bírójának, a művelt Balyog Tóth Gyula bácsinak segítségével szereztem meg.

Abban az időben, mikor a dolgozatot írtam (1937—38-ban), Szalka a párkányi járáshoz tartozott (ma az érsekújvárihoz). 99 %-ban magyar nemzetiségű lakosságának száma 1700 volt (ma 1594), a lakóházaké pedig 360 (ma 427). Földbirtokos nem volt a faluban, a 4600 katasztrális holdat alkotó földvagyon — a községi, egyházi és iskolai földek kivételével — a parasztság birtokában volt. Az elemi iskolai oktatást összevont osztályokban öszszesen 5 tanerő végezte (ma a tanítók száma 21). Vasútja nem volt (és ma sincs) Szálkának; a 12 km-re fekvő járási székhelyre, Párkányba* gyalogosan, kocsival s elenyésző mértékben kerékpárral jártak be a szalkaiak és a velük szomszédos falvak lakosai. (Ma rendszeres autóbuszjáratok bonyolítják le a papírgyárral gazdagodott Párkányba irányuló személyforgalmat, és magában Szálkán kb. 50 személyautó és 70—80 motorkerékpár van.)

A szociográfiai dolgozat készítése idején Szalka múltjáról még igen keveset tudtam. A községházán a régi írások közül akkor már csak a Mária Terézia és 1. Ferenc által kiadott vásárszabadalmi oklevelek és a Mária Terézia idejéből származó urburium voltak meg. Ezeket a féltve őrzött emlékeket Gyula bácsi nem adta a kezembe, csak messziről mutatta meg.

Persze a múlt iránti olthatatlan kíváncsiság nem hagyott nyugton, ezért — a régi krónikaíróinkhoz. Anonymusékhoz hasonlóan — jobb híján én is feljegyeztem azokat a mondaszerü anyagokat, amelyek az öregek száján éltek. Később, mikor a szülőfalum történetéről már sok hiteles adatot ismertem meg. nagy élvezetet és tanulságot is jelentett számomra ezeknek a hagyomány adataival való összevetése.------------------------------- (1976)

’Turczel Lajos kevés számú vallomásos emlékező jellegű, s önálló köteteibe föl nem vett írásai közül a Képek egy Ipoly menti község (Szalka) múltjából címűnek. Ezzel a részletével a kiváló pedagógust és neves irodalomtörténészt köszöntjük 65. születésnapján.

*Salka, *Nové Zámky, *Stúrovo^

(női 5)