Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-09-07 / 37. szám
V vendégünk ( : : „AZ EMBERNEK MINDIG MEG KELL ÚJULNIA .. CSENDES LÁSZLÓ (Vázlat két hangra, s egy harmadikra) Vannak kapcsolatok, melyekről nem tudjuk, mikor és hol kezdődtek. Mellénk sodródnak emberek (vagy mi sodródunk melléjük), aztán mennek (megyünk) tovább. Vannak ismétlődő találkozások is, s minél gyakoribbak ezek, annál fürkészöbben nézzük a másikat: kicsoda ö, milyen ember is az új ismerősünk? Aztán egyszercsak úgy érezzük: bevallatlanul is fontossá vált számunkra. Valahogy így voltam én Csendes Lászlóval. Színpadról már jóval az első találkozásunk előtt ismertem őt, tudtam, hogy érdemes rá odafigyelni, hogy bármikor előállhat valami meglepővel, igazán lényegessel. Aztán találkoztunk, beszélgettünk, s elfelejtettük azt a találkozást. Elválni azonban — s évek kellettek, hogy kiderüljön — azóta sem tudtunk. Húsz éve van a pályán. Sajátosan csehszlovákiai magyar szinészút az övé. Gimnazista korában diákszínjátszó volt, majd műkedvelő együttesben folytatta. Érettségi után ugyan színművészeti főiskolára is jelentkezett, de eltanácsolták azzal, hogy tehetségtelen. Nem próbálkozott többet. Jelentkezett a Magyar Területi Színházhoz — fölvették. Első szerepe beugrás volt. Egri Szarkafészekjében vett át egy kisebb szerepet. („Sokáig beugrós színész voltam — emlékezik azokra az időkre. — Jó ideig minden szerepet megtanultam, s így nem volt gond bármelyikbe is beugranom. A néma leventében három beugrásom is volt. Aztán jöttek az epizódszerepek. Ezeket még ma is szeretem. Szerepálmaim nincsenek, igaz, ennél a színháznál nem is igen tehetnek. Azt csinálom, amit kapok. Végül is igénytelen szerep nincs, csak igénytelen színész." Első nagy szerepe Vibra Gyuri volt a Szent Péter esernyőjében. Ezt követték a továbbiak: Gogo — Lahola Napfoltokjában, Merkucio — a Rómeó és Júliában, Zsigmond császár — Háy: Isten, császár, paraszt-jában, Oszvald — Ibsen Kísértetekjében, Michel — Cocteau Rettenetes szülők-jében, Zoltán — Sarkadi Elveszett paradicsomában, Csongor — a Csongor és Tündében, Krisztosz — Szakonyi Adáshibájában, Cipriáni professzor, majd a Bolyongó — Örkény Tótékjában és Kulcskeresökjében, s kereken tíz szerep Gyurkó A búsképű lovag című darabjában. És vagy egy tucatnyi kisebb-nagyobb filmszerep szlovák és magyar filmekben. („Nem kényeztettek el azzal, hogy nem játszattak — szokta mondogatni. — Valahogy úgy vagyok vele, hogy amíg nem érzem az igazát annak, amit csinálnom kell, inkább nem csinálok semmit. Imitálni, hamisat adni semmi kedvem. Hazudni mindenütt lehet az életben, de a művészetben nem. A színházban sem." Régóta közismert Csendes Lászlóról, hogy megbízható, tehetséges, tudatosan építkező színész. Ezt bizonyítják eddigi színpadi sikerei, valamint az, hogy már jó ideje színházának és társulatának egyik vezető színésze, s ezt igazolja a magyar és a szlovák filmrendezők, s tágabb értelemben a szakma figyelme is. Az igazi, s úgy tűnik, kiugró sikert azonban Kocsis István Bolyai János estéje című monodrámája hozta meg számára. Egyik magyarországi kritikusa írja Csendes miskolci előadásáról: „ .. . színészi ereje kiemelkedő előadást hozott létre. Legemlékezetesebb pillanataiban úgy izzott föl a játék, mint egykoron Darvas Iván megjelenítésében az Egy őrült naplója." De nemcsak Tarján Tamás, mert őt idéztem, mérte Csendes teljesítményét Darvas Iván immár klasszikus érvényű alakításához, megtették ezt mások is. S ehhez nem kell magyarázat: ez a legnagyobb elismerés, amit egy színész megkaphat. És Csendes joggal kapta meg. („A Bolyaihoz tíz évvel ezelőtt jutottam hozzá. Amikor aztán 1980-ban Gágyor Péter rendezővel és Szigeti László dramaturggal újból elővettük, már tudtam, hogy megérett, hogy nekiláthatok a munkának. Húsz év alatt sok mindennel megpróbálkozik az ember. Ha történetesen színész az illető, elég sok rutint szerez ahhoz, hogy a könnyebbik végüknél is megfoghassa a dolgokat. Ám aki komolyan veszi, amit csinál, a rutint, a sablonokat mindig fel kell tudnia rúgni. Az állandó megújulás érdekében. Ez a Bolyai-előadás két évtizedes munka eredménye, összegezése. S ráébresztett arra is, hogy az elkövetkező húsz esztendőben mit kell csinálnom, mire kell odafigyelnem.”) Csendes tehát Bolyai Jánossal — e lángelme kudarcos életével járja mostanában az országot. Mindenhová elmegy, ahová meghívják, ahová ideje engedi. Mert — s ezt illik tudni — a Bolyai János estéje nem szerepel a Magyar Területi Színház Thália Színpadának hivatalos műsortervében. S Így a színész a színháztól kapott feladatok elvégzése után, mintegy mellékesen foglalkozhat csak Bolyaival. Úgy adódott ugyanis, hogy egy érdekes — és elég különös — paradoxonnak, színháztörténeti furcsaságnak lehetünk tanúi: felszabadulás utáni hivatásos színjátszásunk egyik legvisszhangosabb produkciója nem az egyetlen csehszlovákiai magyar színház, hanem a Slovkoncert rendezöiroda nevéhez fűződik. Amikor ezek a sorok megjelennek, Csendes László Kecskemétre, a Kamaraszínházak Nemzetközi Fesztiváljára készül a Bolyai János estéjével, melynek szeptember 14-i nyitó műsora az ő fellépése lesz. Ugyanekkor már dolgozik a monodráma szlovák változatán, amit a kassai Smer Stúdiószínpad felkérésére készít. S ez ugyancsak páratlan, épp ezért igen fontos eseménye lehet majd nemzetiségi színjátszásunknak. („ Valamikor elég drukkos színész voltam, s olykor még mostanában is az vagyok, főleg a Bolyaival. Olyan feladat olyan szerep ez, amit nem elegendő egyszer lepróbálni és kész, már megy magától is. Ellenkezőleg. Ezt a szerepet minden nap újra és újra birtokba kell venni, Bolyaival minden nap meg kell küzdeni. S talán azért sem voltak soha szerepálmaim, mert a kisebb szerepekben is igyekeztem állandóan megújulni. Igaz, valamikor minden szerettem volna lenni, ám most hogy megcsináltam a Bolyait, egyre inkább kezdek rátalálni magamra, úgyhogy már nem is akarok más lenni, csak önmagam. Az ember előbb-utóbb eljut oda, hogy rendet s rendszert teremtsen és találjon magában. Aki viszont lecövekel a sablonoknál, a rutinnál, az bajosan jut tovább. Szívből sajnálom az ilyen embereket. Mert az embernek mindig meg kell újulnia. Ha színész, akkor estéről estére. A már birtokba vett figurákban is. A Bolyai ezzel a felismeréssel jelent számomra többet egy egyszerű sikernél. Hiszen sikereim eddig is voltak. Igaz, ezek kicsit deprimálóak mifelénk. Ugyanis a bemutató előadások alapján osztogatják. Pedig a közönség mindenkor megérdemli, hogy jót s jól kapjon a színháztól, színészektől. A jó közönség méginkább. A jó közönséget tulajdonképpen ugyanúgy meg kellene tapsolni, mint a jó színészt.") A színházi világban nem ritka a mesterségén kívül mással is foglalkozó színész típusa. Nem egy színész-író, színész-rendező, színész-igaz- ■ gató nevét sorolhatnám példaként. Csendes László is ilyen ember. Őt a festészet, a színek világa kísértette meg, s belekóstolt mára rendezésbe is: Machiavelli Clíziája, Svarc Hókirálynője és Gyüre A becsületes molnárlegénye az ö rendezésé volt. („A rendezés — mondja —, számomra csak kényszermegoldás, amit színházunk rendezőínsége magyaráz. Mert azt a néhány négyzetméternyi deszkát, ami a pódium, egy világért sem cserélném föl a rendezői pulttal. Először is azért mert rendezőként a darab minden egyes figuráját végig kell gondolnom. Ami azt jelenti, hogy egy tízszereplős színmű tíz szerephez elegendő invenciót, gondolatot vesz ki belőlem. Mivel pedig nem szeretném ismételni magam, könnyen előfordulhatna, hogy csakhamar kiürülnék. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy kicsit türelmetlen vagyok másokkal szemben.") Az előbb már céloztam rá, hogy a Bolyai János estéjének sikere tulajdonképpen a szükségszerű többletvállalásnak, egy fölfokozott küldetés- és hivatástudatnak az eredménye. A csehszlovákiai magyar színész, nem titok, nehezített körülmények között dolgozik. Nem válogathat színházak és szerepek között, nem a legjobbak a feltételei a színész kiteljesedéséhez, a háttériét tudata könnyen kedvét szegheti, ám rosszabb, ha a könnyebb megoldásokra csábítja öt — és így tovább. („Nem hiszek abban — jegyzem Csendes szavait —, hogy a művészetet, így a színházat is földrajzi határok közé lehetne szorítani. Ha az ember kiáll a színpadra, s főleg, ha egyedül áll oda, azt kell éreznie, hogy ő valójában a világmindenség része. Másképp nem megy, másképp nem lehet ezt csinálni. Másképpen hakni az egész. Nem szeretem a kifejezést: nemzetiségi színjátszás. Ugyanis ha magasugró lennék, s tudnám, hogy valahol valaki 2,40-et ugrik, nem maradhatnék meg az 1,60-nál. Még akkor sem, ha 1,60 a nemzetiségi csúcs. S ha nem is sikerülne 2,40-et ugranom, akkor is azt kell szem előtt tartanom. Még az úgynevezett nehezített körülmények között is. S nincs ez másként a színházban sem. Hiszen nem az a lényeges, hogy az ember hol alkot hanem az, hogyan. Egyébként is régen lemondtam már arról, hogy valaha is ideális körülmények között játszhassak. Ilyesmi talán nincs is. S ha volna, akkor sem biztos, hogy ilyen körülmények között találhatnám meg a kiteljesedés felé vezető utat. Mert ez a fontos, ez az út S az is biztos, hogy álproblémákkal nem lehet rátalálni. Mert álprobléma, ha valaki azon töpreng, hogy a televízió elvonja a nézőket a színháztól. Nem az vonja el. De a rossz színház vagy rossz színész elijesztheti őket Komolytalannak tartom azt is, aki azon morfondírozik, hogy a színház neveljen-e és hogyan ? Hát hogyan másként, mint a maga sajátos eszközeivel ?! Azzal, hogy színház akar lenni, s nem más. Durván fogalmazva: a család és az iskola neveljen, a színház hasson. Mások meg amiatt aggodalmaskodnak, hogy az emberek nem értik, amit a színház csinál. Miért becsülik le ennyire a nézőket? Talán csak azért, mert magukban nem bíznak. Ha az embereket érdeklik azok a problémák, amelyeket egy színház föNá/lal, ha az ő legszemélyesebb gondjaikat-gondolataikat fogalmazza meg a színház, akkor megértik. Addig viszont aligha. Nem hinném, hogy Michelangelo vagy Leonardo egy percig is gondolkodott volna azon, hogy az emberek megértik-e majd a Dávidot vagy a Giocondát. Egyszerűen csak a kiteljesedésre, a teljességre törekedtek. Azzal, hogy mindenkit érintő gondolatokat, eszményeket fogalmaztak meg. S éppen ezáltal váltak mindenki számára elfogadhatóvá, ha úgy tetszik, közérthetővé...") Úgy gondolom, nem lesz idegen e vázlattól, ha egy harmadik hang is megszólal a végén — az erdélyi drámaíróé. Kocsis Istváné, aki Bolyai Jánossal mondatja: „ ... az ember akkor ember, ha összes választási lehetőségei közül mindig a legnehezebbet választja." S talán nem tévedek nagyot, ha megkockáztatom, hogy Csendes László jó úton van. Az emberré válás útján ... ... TÓTH LÁSZLÓ Hrapka Tibor felvétele