Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-08-24 / 35. szám
gyermek megszületett, s alighogy felcseperedett, a négykézláb-járásról leszokva, vásároltak neki egy fából való hintalovat. Kissé még erőtlen lábacskáin az örömtől csaknem repesve futott neki a színes, díszes lovacskának, de felpattannia nem sikerült rá. Sírva fakadt. Az apja és az anyja viszont nevetett, s kis idő múlva a fából való hintalóra ültette a gyermeket. A csemete azonban változatlanul zokogott, bosszúsan rugdalva lágyékba a lovacskát, kis ökleivel záporozó ütéseket mérve nyakára, tekintve, hogy az még mindig egy helyben állt, nem vágtatott vele, sőt, meg sem moccant. Az apa és az anya továbbra is nevetett, egymásnak büszkélkedve az utód nyughatatlanságával, csillapíthatatlan igényességével. Az apa végül is meglendítette a hintalovat; a váratlan mozgástól mintha még lélegezni is elfelejtett volna a nebuló — a sírást is abbahagyta. Nem sokkal ezután maga a gyermek is rájött, miként hintázhat a lovon, s boldog kacaj röppent fel ajkáról... Teltek a napok, hetek, hónapok és évek. A gyermek kamasszá serdült. A fából való hintalovacska szétszáradt, letöredezett a farka meg a füle, lepattogott róla a festék, megroppant a jobb hátsó lába. Ha a kamasz mellé állt, a falovacska a térdéig sem ért már; ha pedig pajkosan nyergébe pattant, a jobb hátsó lába figyelmeztetően recsegni kezdett, ízületeiben nyikorgott és ropogott a kiszáradt fa. Ha a fiú mindenáron hintázni akart volna, mint hajdanán, a lovacska darabjaira hull szét. A fiú leszállt a lóról, meglepődve nézett rá és elszomorodott. Könny szökött a szemébe. — Ne búslakodj! — túrt bele az apa fia hajába, s vigasztalni kezdte. — Beíratlak a lovasiskolába, ott aztán megtanulhatsz igazi lovakon vágtatni. — Apám, csakugyan?! — örvendett meg a fiú. — Én olyan szívesen ... — Már holnap elmegyek oda — ígérte fiának. Másnap az apa elment a lovasiskolába és beíratta a csemetéjét. A lovaglás tudományának várományosai szeretettel fogadták. Eleinte jókat mulattak rajta; a fiú ugyanis nem mert közeledni az élő lovakhoz, a világért sem ért volna hozzájuk. Egy héten belül azonban otthonosan mozgott az új helyen már csak azért is, mert új barátai, a kortársai, segítettek legyőzni a félelmét. Néhány hónapon keresztül csupán etette, tisztította, tanulmányozta a lovakat, megismerte szokásaikat, elsajátította a közeledés módját. Miután egy év elteltével megtanult lovagolni, mindennél jobban megkedvelte, megszerette őket. A zöld réteken, ritkás erdőkben való lovaglások, amikor is az árnyék szinte játszik a fák között, nem mindennapi örömökkel ajándékozták meg az ifjút. A ló hátán próbálgatta ügyességét, szinte akrobatikus mutatványokat végzett rajta, s ez felajzotta öt. Akkoriban nem akadt egyetlen nap sem, amelyen ne hódolt volna szenvedélyének. Akkor mintha a PETER JAROS lovaglás jelentette volna magát a boldogságot ... A fiúból legény lett, s ez a legény egy szép napon meglepetten vette tudomásul, hogy a lovasiskola lány tagjai szerfelett csinos és vonzó teremtmények. Különösen egy valaki kötötte le érdeklődését. Ettől a naptól fogva akarvaakaratlanul kétfelé kellett osztania szívét. Az egyik fele a varázslatos lánynak jutott, a másik a lovaknak. Hosszú lovas sétáik az erdőben két szerelme tökéletes harmóniáját teremtették meg. És miközben a lovacskák kissé távolabb legelésztek, a lány meg a legény a szerelem minden gyönyörét megtapasztalták a magas fűben. Nem akadtak ezektől édesebb gondok és szebb napok akkoriban! A szerelem tébolyában az ifjú fel sem fogta, mikor és hogyan fejezte be tanulmányait. S noha mérnök volt már, aki kereshetett volna saját magára, két szerelmére, segíthette volna idős szüleit cserébe a gondoskodásukért, el kellett búcsúznia szerelmeitől, ifjúsága feladataitól. Berukkolt ... A hadnagyi rangot jelző csillagocskák nem világították meg az éj sötétjét, és nem jött fény az ezred lovainak csillagos homlokáról sem. Az ifjúból férfi lett a katonaságnál: gyakorlatozott, menetelt, parancsolt. Vívott, lövöldözött, lovagolt és körömszakadtáig harcolt, egyelőre csupán a képzeletbeli ellenféllel szemben. Esténként cigánymuzsikás borozókat keresett fel barátaival, mélyen dekoltált ruhájú, gyönyörű hölgyekkel táncolt, s rövid bajsza alatt titokzatos mosollyal, lebilincselő mondatokkal, tüzes pillantásokkal csábította el őket. Kísérgette a hajadonokat, titokban fiatalasszonyokhoz is járt, s nem számított kivételnek, ha csak hajnaltájt ment haza. Előre lépett a ranglétrán is; lovát már szolga pucolta, így hát a csizmája is mindig ragyogott a tisztaságtól. Amikor le kellett volna szerelnie, ingadozott. Hosszan mérlegelte otthagyja-e a lovasezredet, az esti borozgatásokat, a szerelmes hajadonokat és a rafinált fiatalasszonyokat, a négyéves csődöd és bevált szolgáját.. .Amikor marasztalni kezdték, nem sokat tétovázott és bezupált... Bármilyen kemény is a katonaság, mégiscsak más, mint az igazi háborúskodás. Az elképzelt ellenségből valódi lett, kellemetlenül valóságos. A gyakorlótéren megjátszott álhalál valódi lett a harctereken. A sejtett félelem igazivá vált. A férfi mindig határozott, bátor és kitartó volt. Meggondolatlanul kockáztatta olykor az életét is, mintha csupán egy fogadás lenne a tét. Háromszor is megsebesült, de mindig talpraállt. A férfiből kapitány lett, később őrnagy, alezredes, ezredes, és miután a háború véget ért, generálissá nevezték ki... A tábornok a háború után kezdett el igazán élni. Egyszerre mindent be akart (P1Ö14) pótolni. Megnősült, de gyermekeik nem születtek. Politizált. Társaságokba járt. A győztes háború után részt vett a hadsereg újjászervezésében. A katonák és a polgárok, a politikusok és a művészek tisztelték öt. Regényhös lett belőle. A festők a lova nyergében ábrázolták... A lova meglehetősen gyatra ló volt, a világért sem állt volna egy helyben, forgolódott, dobálta a farát és párszor a generálist is a földre vetette. Hősi mellkasán ilyenkor hangosan koccantak össze a kitüntetések. A legutolsó esésnél eltört a keze, ezért a lovat fából valóra cserélték, aminek a festők különösen megörültek ... Amikor a generális kézcsontja összeforrt, kétszer-háromszor megpróbálkozott még, hogy élő lovon is lovagoljon, hogy ügessen egyet az erdöszélig és vissza. Törött keze azonban fájt, reumás ízületei ropogtak és égettek, a gyorsabb, ütemesebb lovaglás még a levegőt is kiszorította tüdejéből, így hát az öreg generális lemondott róla. Csaknem meghasadt a szíve szörnyű bánatában, de legyőzte önmagát, s nem mutatta ki érzelmeit. A lovakat viszont továbbra is imádta, ha tehette, nyeregbe pattant. Amikor nem merészkedett már élő lóra, a festők által otthagyott falovon próbált szerencsét. Egy kis székről nap mint nap felmászott a hátára, és sarkát a lágyékába vágta. — Gyia, gyia, holló lovam, szedd a lábad viharosan! — nógatta vágtára falovát az öreg generális. — Vágtatunk, vágtatunk? — kíváncsiskodott az ajtóból a tábornok felesége. — Vágtatunk bizony! — büszkélkedett az öreg katona. — Csakhamar a kiserdőnél járunk! — Úgy látszik, teljesen megzavarodott — mondta a tábornok felesége a barátnőinek, akik a szomszédos szobában tejszínhabos epret eszegettek, feketét szürcsölgettek. A jó öreg generális sírva fakadt, és kétségbeesett, gyors mozdulattal ölelte át a fából faragott ló nyakszirtjét. A lovacska semmi életjelt nem adott, nem nyerített, még csak a fejét sem mozdította — a zokogó generálisnak csupán a mellkasán összekoccanó medáliák cincogtak feleletet... Batta György fordítása
