Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-01-01 / 1. szám
ROMES CSANDRA: J t Győznünk kell ! ( VÁZLA T A BÉKE- V1LÁGTANÁCS ELNÖKÉRŐL) Fotó: KÖNÖZSI ISTVÁN „Üdvözlöm a Nö olvasóit, s kívánom, hogy minden lépésüket, melyet a békéért tesznek, siker koronázza!" A classica rethorica szabályainak megfelelően a mondandó tartalmának és céljának szolgálatába állított mindent: a hangját, a taglejtéseit, az arcjátékát, az érzelmek fokozását, a szavak és fogalmak mértékét, a mondatok szerkezetét, a beszéd ütemét. A vérbeli szónok arisztotelészi erényeit felsorakoztatva láttatta a világ dolgait, az emberi szó ősi mágiájával tartotta hatalmában hallgatóságát: akár az ezernél többet a nők világkongresszusának szónoki emelvényéről a megnyitás napján, akár egy későbbi sajtóértekezleten az alig három tucatnyit. Az, amit mondott, és ahogy mondta, megérintette a szívet, gondolkodásra késztette az elmét. régen tudott tények újból tudatunkba hasítottak, s egy szavára, karjának egyetlen lendületére a prágai Kultúrpalota falain keresztül is láttuk, amit megjeleníteni akart, s hallottuk, amit nem lehetett nem hallanunk: milliók s mindig újabb milliók lépteit, akik a világ minden részében tegnap és ma és holnap a békemenetekben menetelnek és fognak menetelni, végeérhetetlenül. — ... mert ma nem követhettek el hibát — mondta keményen — azzal, hogy csak beszélni fogtok a békéről, mint hosszú évekig tettétek! Most nem tévedhettek! A nukleáris háború veszélye ma közelibb, mint valaha is volt! Érvelt, indokolt, meggyőzött. Hangjának sötét tónusaiból mindegyre kiérződött a szorongás: — Gondolkoztam a neutronbombáról, ezek a gondolatok szörnyűségesek. Gondolkoztam az éhínségről és a nyomorról is, mely a kizsákmányolás, a jogfosztottság, a pusztítás következménye. Eljött az ideje, hogy a világ asszonyai vegyék fel a harcot, mert ők azok. akik legyőzhetik, akiknek le kell győzniük a nukleáris háború rémét. Ma még nem ők a legerősebbek, de elég erősek ahhoz, hogy útját állják a háborúnak. Hallgassátok csak azoknak a lépteit, akik a békéért menetelnek . . . De nemcsak érvelt és indokolt. Követelt, jogosan, milliók nevében: — Követeljük a tárgyalásokat, a komoly tárgyalásokat. Az utóbbi hónapokban. igaz. sok volt belőlük, de a világ népei azt mondják, hogy ilyen tárgyalásokra nincs szükségünk: csak elodázzák a katasztrófát de nem oldanak meg semmit. Tudni akaijuk. mi történik a tárgyalásokon! És utolsó mondatának mélységes hitében: — Nekünk győznünk kell! — egyben kihívás is csattant azok felé, akik a háborút akarják az emberiségre kényszeríteni. Lenyűgöző szónoki énjét a folyosókon, a kávézóban, a bizottságban, a sajtóértekezleten felváltja a közvetlen, meleg hangú, szívélyes ember. Szívesen válaszol a kérdésekre, szerényen mosolyogva ad autogrammot és fogadja az őszinte jókívánságokat további tevékenységéhez. Ügy tűnik, sosem pihen, a békéről és a leszerelésről tárgyaló bizottságban, melynek tagja, olykor késő estébe nyúlnak a megbeszélések. Vajon honnan merít erőt, hogy ott legyen minden világfórumon, s mindenütt fáradhatatlanul végezze, teljesítse nehéz küldetését: a béke szolgálatát, örökös szellemi készenlétben, szembenézve sokszor vegyes vagy ellentétes véleményekkel. s mindenütt tömegekhez szólva, százezreket mozgósítva? — Mindenütt, ahol megfordulok, a békeszerető, a jóakaraté emberek vannak többségben. Az ő erejük ad nekem is erőt, ők buzdítanak s győznek meg újból és újból, hogy tovább kell folytatnunk küzdelmünket, mert van remény a győzelemre. De mint reálpolilikus. a fejlemények, a tények ismeretében nem túl derülátó.
